Ez szeretnék lenni. Újra. Azt mondják, az idő megszépít mindent, de erős a gyanúm, hogy nem csak emiatt gondolok vissza némi nosztalgiával a belőlem kivágott részekre.

Furcsa, de lassan már annak is egy éve lesz, hogy túlestem az első műtétemen, ahol, ha nem is teljesen, de úgy 20-30 centi erejéig kibeleztek. Utána egy hónapig képzelhettem magam porszívónak a stomazsák miatt, ám mióta befoltozták a hasamon nyitott lyukat, azóta ismét a klasszikus utat járja bennem a táplálék. Ami elsőre megnyugtatóan hangzik, de a napló olvasói azért tudják, hogy bizony akad ezzel némi gond. És ez a gond az, ami az elmúlt hetekben kissé elkeserített. Nem vezetek róla naplót, de némi fejszámolás után egészen megdöbbentő számok jönnek ki a napi ücsörgések időtartamáról. Nem mondom, régebben is volt, hogy valami olvasnivaló ott tartott, de abban egészen biztos vagyok, hogy korábban sohasem töltöttem napi 4-6 órát az említett helyiségben. Igaz, ez a szám nem egyhuzamban jön össze, hanem részletekben, de akkor sem gondolom, hogy egy komplett részmunkaidős elfoglaltságot kellene nyújtania az emésztésemnek. És nem csak azért, mert a fizetés sz*r. Szó szerint. A fenti idő persze nem érvényes minden napra, ennek úgy a harmada az, ami az átlagosnak mondható, de ez még mindig nem nevezhető kevésnek. Más kérdés, hogy ennek már igen tudok örülni. Az esetleges egynapos "adásszünet" pedig maga a Kánaán. Az elkeseredésemnek azonban még csak nem is ez a legfőbb oka, hanem az, hogy egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi az, amivel tervezhetőbbé tehetném a dolgot. Jelen pillanatban ugyanis ott tartok, hogy bármit eszek, bármely napszakban, az önmagában kevés ahhoz, hogy időzíteni tudjam, mi vár majd rám. Magyarán fogalmam sincs, hogy mikor, mennyiszer és mennyi ideig kell majd az új mániámnak hódolnom. Fél marék kecskekörömből könnyebben és pontosabban jósolom meg a holnapi BUX indexet, mintsem magabiztosan megbeszélhetnék egy találkozót valakivel anélkül, hogy hozzá kellene tennem, hogy vagy jövök, vagy nem.

Egész egyszerűen megszűntem a magam ura lenni. Próbálom tartani magam a szokásos napirendemhez, de semmiféle garancia nincs arra, hogy ez sikerülni is fog. Vagy el tudok indulni reggel a családdal, vagy nem. Vagy ott tudok lenni egy megbeszélésen, vagy nem. Játszótér, kirándulás, foci, autózás, vásárlás, stb. Csupa olyan dolog, amelyeket korábban akár egy nap alatt is elvégeztem, mostanában viszont úgy egy hétre kell elosztanom őket és még az is lehet, hogy ennyi idő alatt sem érek a lista végére

Tényleg elkeseredtem. És nyilvánvalóan remekül akcelerálja mindezt, hogy még az alvással is gondjaim vannak. Keveset és rosszul alszom. Olyan lehetetlen álmaim vannak, amelyekből Hollywood forgatókönyvírói több Oscart is összehoznának. Természetesen a legjobb dráma kategóriában. Ezekhez jönnek még a különféle valós vagy vélt szúró, nyomó, viszkető, hasító érzések a legváltozatosabb pontjaimon, amik egyenes utat nyitnak a gondolataimnak a hipochondria felé. Csak az elmúlt pár napban volt máj-, tüdő- és nyirokáttétem vagy valamilyen kiújulásom a bélrendszerben.

Ellenben egyáltalán nem jut az eszembe, hogy mikor voltam utoljára felszabadult, gondtalan. Szeretek gondolkozni, de mostanában néha jobb lenne nem tenni azt. Boldogok a lelki szegények. Vagy mi. Néha például nem tudom, hogy azért kell-e állandóan mennem, mert arra gondolok, hogy úgy is mennem kell majd, vagy azért gondolok rá, mert állandóan mennem kell. Olyan környezettudatos vagyok, hogy még a gondolataimat is újrahasznosítom.

Nem kerestem még rá a Kibelezettek Klub-jára, de ha esetleg az egyik tag erre járna, akkor szívesen venném, ha megírná, hogy a fenti jelenségek közül az emésztéses résznél van-e valami átlagemberesítő módszer a parafadugón kívül, vagy nyugodtan elkezdhetem kifejleszteni a felfújható lakberendezési tárgyakat, melyekkel komfortosabbá tehetem a mindenkor használt illemhelyiséget. A többi problémára nyilvánvalóan nekem kell megtalálnom a megoldást. Ha a magam ura nem is leszek ismét tőlük, legalább jobb hangulatban próbálhatom meg elkerülni a mélyvénás trombózist a napszakokat átölelő ücsörgés közben.

Még jó, hogy tudok nyavalyogni: mert élek.