Édes élet. Nagyjából ennyire vágyom. Ami nem egy nagy dolog, hiszen a föld lakosságának cirka egésze erre vár. Rövidtávon mondjuk annak is örülök majd, ha végre viszontláthatom a lányom. Őt ugyanis öt napja elrabolta a nagyikommandó.

Ilyen pedig még sosem történt vele, velünk korábban. A rekord egy éjszaka volt, az is úgy három héttel ezelőtt. A hírek szerint az eset minket visel meg jobban és nem feltétlen azért, mert nekünk nem épít senki kuckót a diófa alatt. Egyszerűen hiányzik. Gondolom ezzel más szülő is így szokott lenni, minket viszont annyira meglepett az új élethelyzet, hogy gyakorlatilag nem is kezdtünk vele semmit. Tovább dolgoztunk, mondván nem kell rohanni az oviba. A legnagyobb kilengésünk az volt, hogy nem mosogattunk három egész napig. Igaz, nem is nagyon volt mit. Tartok tőle, hogy az anarchia ilyen foka még nem elég egy Hells Angels tagsághoz. A hirtelen jött szabadságunk utolsó két napja ráadásul már inkább a mai tükrözés jegyében telt, hiszen a tegnapi munka után jöhetett a délutáni/esti másodállás, akarom mondani másodülés.

A részletekkel nem untatnék senkit, gondolom hasmenése mindenkinek volt már. Az előkészítés ma délelőtt ért véget, majd 13:00-ra mehettem tükörországba, ahol természetesen kiderült, hogy az időpontfoglalásnak csak jelzés értéke van, így kerültem sorra egy órával később. Ennek egyrészt örültem, mert a leküzdhetetlen vágyat nem éreztem a vizsgálat iránt, másrészt viszont az éhség azért már kezdte éreztetni hatását. Még jó, hogy nem foglaltam asztalt a Costes-be, mert a csúszás miatt buktam volna. A facebookon megemlékeztem róla, hogy a múltheti időpont módosításkor mennyire ügyfélcentrikus volt a telefon túlsó végén lévő hölgy, de szerencsére a vizsgálat során ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Elnézték a nyavalygásom és még a poénokat is vették. A gond nem is ez volt. Hanem az, hogy nem tudták végignézni az egész belsőm, mivel lent van némi szűkület, részben a szabás-varrás miatt, részben pedig azért, mert a belem már kivette a szabadságát és most épp valami szerpentines utat játszik, azaz görcsbe rándulva meghajlott. Non plus ultraként a toldásnál találtak egy szakaszt, ami be van gyulladva. Azaz nem hallucináltam a múltkor: tényleg vért láthattam. Az orvos rögtön azt mondta, hogy ez nem kiújulás vagy ilyesmi, hanem gyulladás, de ennél többre nem nagyon akart válaszolni, csak azt hajtogatta, hogy beszéljek a sebésszel. Persze azért vettek mintát a környékről. Jöhet a szövettan. A napló rendszeres olvasói nyilván tudják, hogy nem nyugtattak meg az orvos szavai.

Miután hű társammal felkerekedtem tükörországból, utam a sebészetre vezetett, ahol szerencsém volt, mert a sebész pont akkor végzett egy műtéttel, így nem kellett rá várnom. Nem, nem volt véres a köpenye és nem is lógtak róla különféle cafatok. A lelet elolvasása után megnyugtatott, hogy nincs gond, de el kell mennem egy újabb tükrözésre, ezúttal virtuálisra, ami egy kompresszorral tuningolt CT-t jelent, azaz jöhet majd az újabb hashajtás, de most nem a falon feltekert tűzoltófecskendővel próbálnak majd belőlem hangokat kicsikarni, hanem egyszerűen felfújnak levegővel és bedugnak egy CT-be. Aztán gondolom adok egy rögtönzött 1,5 órás unplugged skót duda koncertet.

Mondanom sem kell, hogy nem erre számítottam. Bíztam benne, hogy a cső kihúzása után úgy három hónapig ismét békén hagynak majd, hogy egy kicsit elfelejthessem a fehér köpenyek világát. De nem. Mehetek újabb vizsgálatra, és persze a szokásos tortúrán felül megint rághatom a gittet, hogy vajon minden rendben lesz-e? Ebbe fogok beleőrülni.

Mindegy. Most lassan összeszedem magam és elvágtatok a lányomért, aztán jól megölelem. És ha minden jól megy, akkor jöhet az igazi Dolce Vita: kezdődik a nyaralás.