Kezdődik egy új hét, ráadásul ez már szinte az első őszi hétnek is tekinthető. Az időjárás egyáltalán nem nyárias, indul az óvoda, a főnök visszajött szabadságról és még sorolhatnám. Igazi szürke hétköznapok. Pont olyanok, amilyenekre a rák felbukkanásakor vágytam. De úgy tűnik, a két dolog összefügg, mert most valahogy nem a szürkéket kívánom.

Nem szeretném elkiabálni a dolgot, hiszen egyrészt bő egy hónapja nem voltam semmilyen kontrollon, másrészt a tavalyi kibelezés/kezelés kombináció óta alig egy év telt el, de valahogy úgy érzem, ha nem emlékeztetnek a rákra, akkor nincs is okom arra, hogy gondoljak rá. Olyan remek heteken vagyok túl, hogy az már szinte rémisztő. Rémisztő, hiszen elvileg örülnöm kéne, hogy élek, miközben meg azon kaptam magam valamelyik nap, hogy mindenféle terveket szövök. Mármint olyanokat, amik azt feltételezik, hogy akár tíz év múlva is vígan fizetem még a villanyszámlát. És ettől az érzéstől már-már bűntudatom lett. Emlékszem, mikor tavaly megtudtam, hogy rákos vagyok, akkor ugyan be nem tojtam, de könnyen kibírtam röhögés nélkül. A családi hagyomány miatt volt elképzelésem, hogy milyen tortúrák várnak majd rám, bár, ahogy a napló olvasói tudják, a későbbi személyes tapasztalás azért hozott nem várt élményeket is. Sejtettem tehát, hogy milyen élmények várnak majd és ennek megfelelően igen kompromisszum kész is voltam. Nagyjából bármit elfogadtam volna a hajhullástól a sztómáig, csak maradjak meg. Ehhez képest gyakorlatilag olcsón megúsztam, hiszen lábon hordtam ki a dolgot. A két műtétből az első szó szerint levett a lábamról, de két hét után azért javult a helyzet. Igaz, a műtéti sebek miatt olyan volt a járásom, hogy egy Tarzan remake filmben casting nélkül megkaptam volna Csita szerepét, de legalább már képes voltam menni, ha nem is felegyenesedve. Volt ugye némi gond az utókezeléses kemóval is, de összességében elmondható, hogy az utca embere számára teljesen láthatatlan volt a nyavalyám.

Kép: supercoloring.com

Közben persze végig csak arra vágytam, hogy egy lehessek a sok közül. Nem akartam különös életet, jó lett volna nekem különös nélkül is. Ehhez képest ma végig azon szomorkodtam, hogy itt a hétfő, ismét be kell állni a mókuskerékbe azért a néhány szem mogyoróért. Ehhez azonban semmi kedvem. Nyarat akarok, nyaralással. Pihenést, mókát, kacagást, gondtalanságot. Élni a milliomosok életét, akármilyen is legyen az. A lényeg, hogy nem akarok kompromisszumokat. És ez itt a gond. Az örök probléma, legalábbis nálam. Van-e jogos igényem egy ilyen életre? Nem kéne magam csak úgy szép csendben meghúzni? Örüljek, hogy jól állok és ne feszítsem túl a húrt. Élni kéne, nem visszaélni.

Ugyanakkor ott motoszkál bennem, hogy nem történt velem semmi extra. Volt egy nyavalyám, ami a WHO statisztikája szerint egyáltalán nem a leghalálosabb valami, hiszen sokkal nagyobb az esélye, hogy egy stroke vagy egy szívroham mentesít majd valakit az élet gondjain való aggodalmaskodástól. Szinte még egy influenza is veszélyesebb, olyanja meg mindenkinek volt már. Mégsem ünnepli magát senki, miután orrfújással kikúrálta magát belőle. Miért kellene tehát kevésbé önzőnek lenni, mint bárki más? Miért kellene mondjuk azon aggódnom, hogy mit eszek, hiszen még az orvosok sem javasoltak az ég világon semmit? Miért kell szégyenlősnek lennem, mikor az élet örömeiről van szó? Egyelőre ugyanis kissé kényelmetlen nekem ez a hirtelen jött gondtalanság. A színes napok.

A kérdés tehát az, hogy szégyellnem kell-e, ha örülök? Azt hiszem, hogy nem. Ennek ellenére mégis ott az a furcsa érzés mosoly közben. Szerencsére itt a hétfő, olyankor meg kinek van kedve mosolyogni?