Majd két hónapja nem hallattam magamról ezen az oldalon, sőt mi több, közben olyan is volt, hogy én magam sem hallottam túl sokat magamról.

Nem, nem kerültem kómába, egyszerűen csak bedugult a fülem. A bal. Egy ideje már nehezen akart kijönni a reggeli zuhanyzás oda eső része, de egyszer csak teljesen úgy maradt. Röpke három napra. Nem tudom, hogy a kedves Olvasók közül mennyien jártak már így, de azok kedvéért, akik még nem próbálták ezt a hobbit, elmondanám, hogy ritka idegesítő dolog. Nem mondom, annyi előnye volt, hogy egy nap után már egészen jól olvastam szájról, ugyanakkor ez tudás csak beszélő objektumok esetében nyújtott némi segítséget. Az egyéb, baloldalról érkező veszélyek vagy éppen érdekességek nagy részéről lemaradtam ezekben a napokban. Az esetleges agydaganatra való gondolatoktól csak az óvott meg, hogy félnaponta úgy egy perc erejéig újra hallottam vele, mintegy jelezvén, hogy működik a rendszer, csak most egy kis csendre vágyik. Nekem viszont nem csak azért nem volt ínyemre a Simon and Garfunkel duó Csend hangjai című nótája, mert vagy Simont vagy Garfunklet hallottam volna, attól függően, hogy melyik hangja jön a hangfal jobb csatornáján. Nagyjából az őrületbe kergetett a dolog és nem nagyon találtam rá házi megoldást. Öntöttem bele, fúrtam bele, kiabáltam bele és asszem még fenyegettem is a bal fülem. Éppen ott tartottam, hogy negyedik napon valami ambuláns fülészet felé veszem az irányt, mikor munkába menet minden különösebb ráhatás nélkül kidugult és azóta is tökéletesen hallok. Ennek most úgy három hete. Ki érti?

Kép: See no evil, hear no evil

És ezzel nagyjából fel is soroltam az összes egészségügyi vonalon történt izgalmat az előző bejegyzésem óta eltelt időben. Az utolsó kontroll óta próbáltam nem gondolni a blog indulásának okára, ami olyan jól sikerült, hogy még azt sem érdeklődtem meg, hogy mikor óhajtanak legközelebb sós kútba tenni, majd onnan is kivenni. Azaz egyelőre nem tudom a következő kontroll időpontját. A szokásos vérvételre talán még decemberben el kell mennem, de az is lehet, hogy az egész csomag januárra marad. Mondanom sem kell, nagyon nem hiányzik a dolog. Leginkább akkor járt a fejemben a korábbi nyavalyám, mikor kérdeztek róla.

Igazán élvezem ezeket a csendes napokat, heteket, mikor nem azon kell rágnom magam, hogy mi lesz a következő vizsgálat eredménye. Ha ehhez hozzávesszük a mostani időjárást, akkor igazán helytálló mikor azt mondom: szürke hétköznapokat élek. Persze nyakunkon a Karácsony, így remélhetőleg lesz némi csillogás a hétköznapokban, de ennél nagyobb színezésre egyelőre nem vágyom.

Nagy csodákról tehát nem tudok beszámolni, leszámítva magát az életet: mert azért ez maga a csoda! Vagy Önök nem így hallották?