Mármint, nahát, milyen sok idő telt el azóta, hogy utoljára írtam! Természetesen nem a kedves Olvasókat akartam hanyagolni, egyszerűen nem nagyon volt írnivalóm. Teltek a napok, néha egy-egy kontroll és semmi más.
Szóval, látszólag szürke hétköznapok. A fejemben néha talán túl szürkék is, mert időnként úgy tűnik, hogy a depresszióm túl sokszor hallat magáról. Valahogy semmi se jó. Aztán igen. Majd megint nem. És ez nem csak amolyan borongós hangulat, mert nem feltétlen van összefüggésben a körülöttem vagy éppen a velem történő eseményekkel. A dolog persze nem újkeletű, de azt hiszem, hogy a rákkalandom nem feltétlen volt rá jó hatással. Hogy ebből mások mit vesznek észre, azt nem tudom. Talán nem is fontos. A hangulatom az elmúlt hónapokban tehát nem feltétlen verdeste mindig az eget. De időnként azért még örülni is volt okom.
Egyrészt a negyedéves kontrollok rendben voltak, amikről a blog Facebook oldalán be is számoltam, így biztosítva némi életjelet magamról. Másrészt privát vonalon már-már sikerként is felfogható dolgok történtek velem. Akiket eddig elkerült a demencia, azok emlékezhetnek rá, hogy van egy veteránautóm, amit valamelyest terápiajelleggel vettem, hogy kicsit lekösse a fejemet. Nos, az idén például kétszer is kézbe kellett venni a motorját, mert akadt vele egy kis tennivaló. A javítások, úgy tűnik, hogy sikeresek voltak, a műszaki vizsgát is gond nélkül vette ősz közepén.
A másik, bizonyos értelemben véve talán nagyobb siker, hiszen egy kb. tizenöt-húsz éve körülöttem keringő dolog megvalósulása volt. Nagyjából ennyi ideje hallgatom azt, hogy nekem stand-up-olnom kellene. Nos, bő egy hónapja megtettem. Történt ugyanis, hogy egy régi kollégám addig járt a nyakamra, amíg végül rászántam magam némi írásra és felléptem egy rendezvényükön, cirka 130 ember előtt. Nem mondom, hogy a végén minden megjelent autogramot kért és/vagy egyéjszakás kalandra ajánlkozott, de tény, nem dobáltak meg semmivel. A fellépésről sajnos azóta is csak olyan videóm van, amin annyira rossz a hang, hogy azt is mondhatnám, hogy klingon verseket adtam elő norvég nyelven. De a lényeg, hogy végre senki sem mondhatja, hogy meg sem próbáltam.
És, hogy mennyire lehettem vicces, azt talán jól jellemzi, hogy még akkor is megnevettettem az egybegyűlteket, mikor a fellépés után úgy fél órával elindultam haza. Történt ugyanis, hogy a helyszín nem tudott bárszéket biztosítani a színpadra, ami ugye elengedhetetlen kelléke egy stand-up fellépésnek. Egyrészt azon állt a vizem, másrészt a víz mellett ott volt a puskám. Amit, nem felvágásként mondom, de nem kellett használnom. Szóval adott volt, hogy hazafelé egy szék lesz a társam, hiszen odafelé is én vittem. A társasághoz azonban csatlakozott némi alufóliába csomagolt kóstoló is a felszolgált süteményekből, melyet a lányomnak küldtek. Ezt persze a közönség nem tudta, így ők csak annyit láttak az ajtóban, hogy a művész úr lopja a széket és a kaját. Még tíz méterre a bejárattól is hallottam a nevetésüket. Mi ez, ha nem siker?
Ugyanakkor kevésbé tudom kizárólag sikerként értékelni a blogból készült könyv történetét. A fogyása olyan, amilyen. A könyvesboltok nem törik magukat, hogy látható helyre pakolják, amit részben lehet azzal magyarázni, hogy nem én vagyok a Híres Ember, de azért azt egy kicsit nehezen fogtam fel, hogy egy frissen megjelent könyv miért egy eldugott sarokban lévő polc alsó fakkjára került jó néhány boltban. És ez nem is hálózattól függ, mert ugyanazon hálózat más boltjában meg előtérben volt. Akárhogy is, fogyni azért fogy és talán nem is olyan rosszul, bár titkon azért reméltem, hogy az, hogy megannyi helyen írtak róla, hogy voltam vele TV-ben, bemutatókon, konferencián, az majd többet lendít a példányszámon.
Ami azonban a bolti helyzetnél is szomorúbb, az a bevétel rám eső részének szétosztása. Mármint az, hogy bármennyire is szeretném, képtelen vagyok elkerülni, hogy az összeg jelentős része adóként végezze. A terv ugye az volt, hogy a rám eső rész teljes egészében annak a két kórháznak a javára kerül átadásra, ahol engem reparáltak. Ez persze most is így van, és reményeim szerint januárban megkapom majd az említett, eddig befolyt összeget, hogy aztán az adó levonása után továbbítsam azt. És pont ez a problémám, mert azt szerettem volna, hogy a kiadó direktben utaljon a két alapítványnak, de ez sajnos nem fog megvalósulni, számomra nem teljesen érthető okok miatt. De én nem vagyok könyvelő, a kiadónál pedig az mondta ezt, szóval mi mást tehetnék: elfogadom. Próbálom erősen szuggerálni magam, hogy az adóként végződő összeg is biztosan az egészségügybe kerül. Hova máshova is kerülhetne?
Ami a jelent illeti, most éppen a jobb napok vannak soron, ami részben a Karácsony, Szilveszter körüli több munkahelymentes napnak, részben pedig annak köszönhető, hogy az elmúlt pár éjszaka kivételesen mélyen tudtam aludni, így nem kattogott az agyam, mint amúgy mindig. Tegnap éjjel például annyira jól sikerült az alvás, hogy a feleségem szerint megint horkoltam, olyat pedig csak akkor szoktam, ha teljesen KO állapotban alszom. Mi több, hiába vagyok elképesztően forgolódós, emiatt pedig éberen alvós, most még az sem zökkentett ki, hogy forgolódás közben lefejeltem a falat, emiatt most egy, a homlokom kellős közepén található púp is velem készülődik a következő évre. Persze az is lehet, hogy a púp nem a forgolódás során került oda, csupán a feleségem próbált a horkolás hangerején állítani.
kép: www.nosleeplessnight.org
Apropó, púp! Jelen állás szerint a következő év is januárral kezdődik, nekem pedig akkor kell majd virtuális kolonoszkópiára mennem, ami egy CT-vel egybekötött vastagbéltükrözést jelent. Erről nyugodtan mondhatom, hogy púp a hátamra. Sem a hashajtásos előkészület, sem pedig a vizsgálat eredménye miatti stressz nem hiányzik. Persze a kétnapos koplalás akár jól is jöhet, mert ahogy nézem, felszalad rám úgy 1,5 kg zsír az elmúlt pár hónapban, pedig a heti két foci az esetek nagy részében idén is megvolt. A plusz tömeget valószínűleg a sajátos diétám okozza, mert úgy tűnik, hogy rátaláltam néhány ételre, illetve összetevőre, ami által egész hétköznapi módon tudok tenni-venni, mert nem kell annyit néznem a mellékhelyiség ajtajának belső felét.
Figyelem! Felkavaró részletek következnek.
Így néz ki egy átlagos napom, étkezés szempontjából: reggelire üres kalács vagy szintén üres croissant. (Jaj, azt meséltem már, hogy a lányom, mikor még kicsi volt, a croissant szó helyett mindig azt mondta, hogy puhaszán? Annak volt értelme. A croissant-nak nem.) Ebédre egy darab sima, Mekis hamburger és egy dupla sajtburger. Uzsonna/vacsora pedig üres kalács. Ennyi. És ez heti hét napból kb. öt napon át így van. Amint elkezdek variálni az ételekkel (értsd: heti kettő-háromnál kevesebbszer ez a menü), rögtön visszatér a napi 8 plusszos WC látogatás. A kulcs egyébként szerintem a marhahús, mert nem csak hamburgerrel működik a dolog, hanem más, nem zsíros, fűszeres, de marhahús alapú étellel is. Nyilván nem túl tudományos a módszer, pláne nem változatos, de működik.
Nos, nagyjából ezekről maradtak le az Olvasók az elmúlt, blogbejegyzés nélküli hónapokban. Lesz, aki szerint ez nem sok minden, de biztosan lesz jó pár, aki azt mondja majd: nahát!
Utolsó kommentek