Elkezdődött a műtét előtti utolsó huszonnégy óra. Leszámítva, hogy ma még nem ettem, illetve, hogy délelőtt kicsit többet ültem a deszkán, ez is csak egy átlagos nap.

Itthoni semmittevés. Újabb igazolása annak, hogy mennyire nem tudom értelemmel megtölteni a napokat. Gyakorlatilag teljesen cselekvésmentes volt eddig a nap. A reggeli hashajtás kicsit csúszott, mivel 25 perccel azután ébredtem csak, hogy le kellett volna döntenem az egyébként eléggé vacak ízű nedűt. A februári tükrözés előtt egy más típusú szert itattak meg velem, az ennél jóval lassabban hatott. Annak is és ennek is az van a tájékoztatóján, hogy kb. fél óra alatt kezd el hatni. Nos, anno jó két óra telt el, most viszont igaz volt a leírás, mert fél óra múlva valóban elmélyedhettem a National Geographic e havi számában.
Az is különbség volt, hogy ezúttal semmilyen hasmenéses mellékhatás nem kísérte a dolgot. Nem görcsölt, nem morgott semmi.  Amit fönt beöntök, az lent kijön. És higgyék el, öntöm rendesen. Annyi folyadékot ittam délelőtt, hogy a veséim bárkaépítésbe kezdtek, látván, hogy ismét eljött a vízözön. Illetve jeges tea özön. És ennyi.
Olvasgatok, elmosogattam, illetve végső unalmamban elsétáltam a szelektív szeméttel. Persze csinálhattam volna értelmes dolgot is, mint pl. összeírni az összes jelszavamat, néhány fontosabb ember telefonszámát, vagy akár készíthettem volna egy videóüzenetet a családomnak. Magyarán tehettem volna valami olyat, ami kicsit több értékkel látja el a napomat.
De ahogy máskor sem, úgy most sem tettem. Lusta és könnyelmű vagyok, ez a helyzet.
A videóüzenettel meg az a bajom, hogy akárcsak a korábban beharangozott utolsó bejegyzés esetében, nem igazán jut eszembe, hogy miről is kellene beszélni benne. Időkorlát ugyan nincs, de nyilván mégsem vehetek fel egy egész estés videót. Illetve felvehetek, de tuti, hogy abból is kimaradna valami. Másrészről persze ott van az, hogy de legalább van valami. Nehéz ügy, amit könnyedén legyőzött a lustaságom.
Az említett utolsó bejegyzés sem annak indult eredetileg. Két hónapja úgy voltam vele, hogy írok egy kicsit másmilyen bejegyzést. Így is lett, de valahogy  nem éreztem kereknek, ezért nem publikáltam. Aztán a végét egy picit kiegészítettem, így lett belőle az, ami. Előre is elnézést érte.
Vannak benne persze hasznos dolgok is, mint pl. egyfajta dress code a temetésemre, de azért talán lehetne jobb is az írás, amely amúgy 2012.07.02. 12:00-ra van időzítve. Ez 12 nap ráhagyás a műtét időpontjához képest és ugye 7-10 napos bentlakást ígértek, magyarán, ha bentről nem is tudom leállítani, itthon elvileg lesz rá alkalmam.

Más!
Ma felhívtam a sebészetet, illetve a sebész asszisztensét, hogy pontosítsunk egy kicsit a holnapi menetrenden. A műtét elvileg 13:00 körül kezdődik majd és azt mondta, hogy 15:00 körül már lehet telefonon érdeklődni a sebésznél. Hogy én mikor leszek társalgási állapotban, azt nyilván nem lehet előre tudni, talán már késő délután, de ha az intenzíven kötök ki (erre is adnak esélyt), akkor talán csak másnap. Ez utóbbi dolog kissé aggaszt. Talán kissé jobban is.
Vészesen közeleg a "jó lenne már túl lenni rajta" érzés. De továbbra is csak számítok ennek a gondolatnak az érkezésére, mert most még mindig túl kifogástalanul vagyok ahhoz, hogy érzésre is indokolttá váljon a holnapi program.

Egyelőre azonban továbbra is nyugodtnak érzem magam. Nem is értem. Már-már apátia. Nem kezdtem el felvenni a világ összes vallását, abban bízva, hogy valamelyik istene mégis létezik, sőt, majd még jól meg is szán. Nem sírok tele egy halom zsebkendőt, nem hívogatok segélyvonalakat vagy ismerősöket. Semmi.
Már egészen az örvény középpontja felé járok, én meg ahelyett, hogy kapálóznék, felfeküdtem a víz felszínére és hagyom, hogy beszippantson az ismeretlen. Közben meg nézem az eget.
Nem hinném, hogy nem ismertem eddig magam jól, de néhány dolog azért elgondolkoztat, ha meg nem is lep a reakcióimmal kapcsolatban.

Írhatnék még itt naphosszat, vagy legalábbis a 24. óra végéig, de sok okosat talán már nem sikerülne. Persze lehet, hogy ezt eddig sem sikerült.
Mivel a blog szerkesztőfelülete nem túl android barát, elképzelhető, hogy bentről nem tudok majd bejegyzést írni. Ez esetben ezen poszt hozzászólás részében próbálok majd életjeleket adni magamról. A kórház közelében lakók meg a sikoltozásomból értesülnek majd hogylétem felől. Ha meg gyanúsan nagy lesz a csend, akkor legkésőbb 07.02-án befejeződik a blog.
Egy élmény volt.