Megvolt a második műtét, néhány órája már itthon is vagyok. Sőt, már fagyizni is voltam. Gyorsan, csendben, már-már unalmasan telt el az elmúlt néhány nap.

Köztudott tény, hogy az emberek az ismeretlentől félnek a legjobban, ennek megfelelően múlt pénteken szinte rezzenéstelen arccal vonultam be a kórházba, hiszen ismerős helyre, ismerős emberek közé mentem. Tudtam, hogy mi vár rám, ismerős volt a műtő plafonja, az altatóorvos mosolygós szeme és ismerős volt az összes tűszúrás. Utóbbiból szerencsére most a lehető legkevesebb jutott. Például senki sem szúrta meg magát műtét közben, így nem kellett utólag vért adnom, hogy bizonyítsam, nem hordozok magamban veszélyes vírusokat. Talán már rákos sejteket sem. Ez persze még korántsem biztos, de jó lenne úgy 3 percre őszintén elhinni.
A műtét és az utána következő napok rendben teltek el. Egy kis színt talán csak az első napon sikerült becsempésznem a kórházi falak közé, méghozzá a stomazsákommal. Korábban többször is kifogásoltam, hogy nem készül mintás tasak, ezért aztán a saját kezembe vettem az irányítást. A műtétre így jelentkeztem:

Mondanom sem kell, gyakorlatilag osztatlan sikert aratott a dolog. Plusz felírták a kórlapomra, hogy: nem normális.
A napok olyannyira egyhangúak voltak, hogy még az evés sem vitt színt bele, enni ugyanis nem lehetett. Szerda este hét órakor megvacsoráztam itthon, másnap hashajtás, pénteken műtét. Szombaton már kortyolgathattam némi vizet, ami alatt fél litert kell érteni, de aztán eljött a vasárnap, mikor is úgy 84 órányi éhezés után kaptam 14 szem háztartási kekszet. Egész napra. A hirtelen elém tornyosuló étellel nem is tudtam mit kezdeni, úgyhogy felmerült bennem, hogy a felét elküldöm az éhező afrikai gyerekeknek. Gondoltam kiszáradni úgy sem fog a hosszú út alatt. Annak ellenére egyébként, hogy a fenti koplalási idővel feljöttem Gandhi mögé az örök ranglista második helyére, nem viseltem rosszul a dolgot. Szombat délelőtt volt egy mélypontom, melyet csak fokozott, hogy a szobatársam családja úgy 1,5 órán át beszélgetett arról, hogy miket fognak enni, ha hazamennek. Úgy éreztem magam, mint azok a légiósok, akiknek a nagy Levin mesél mindenféle ételekről, miközben a sivatagot róják, úton Igori felé. Tapintható volt a feszültség.
Végül, úgy három óra szenvedés után átestem a holtponton és amikor vasárnap reggel immáron "rendes" reggelit kaptam, akkor teljesen rezignált arccal kezdtem el falatozni a kefírrel párosított darált felvágottat. Az evés egyébként azért is fontos volt, mert az emésztési folyamat végső fázisa volt az útlevelem hazafelé, amit a bevitt mennyiséggel arányosan el is kezdtem megvalósítani.
Nem várt mellékhatásként a szombati kortyolgatás óta folyamatosan morog, mozog a teljes belső berendezésem, nem ritkán olyan hangosan, hogy méterekről is tisztán hallható minden egyes glutty. Majd megpróbálok belőle egy letölthető csengőhangot készíteni a blog olvasói számára.
Apró öröm az ürömben, hogy a WC látogatása is megkezdődött, de eddig szerencsére nem elviselhetetlen gyakorisággal. A rendszer telítődése persze változtathat ezen, de most még bátran el mertem menni akár kilométeres távolságra is a mellékhelyiség biztos ölelésétől. Mondjuk a mai ebéd után elidőztem egy kicsit a porcelánfotelen, de ezt természetesnek vettem, sőt, szinte vártam is. Eléggé parázok ugyanis tőle, hogy szétmegy a varrás, és akkor nem a büszkeség tölt majd el engem. Az időtöltés első része mondjuk eléggé érdekes volt, ugyanis igazolódni látszott az a gyanúm, hogy az említett morgást nem csak a szilárd, hanem a légnemű anyagok is gerjesztik. Szerencsére még időben meg tudtam kapaszkodni az ülőalkalmatosságban, így nem repített le róla a légnyomás. Óvatosnak kell lennem, mert úgy látszik, elég, ha kicsit elbambulok és a következő bejegyzést egy műholdról fogom megírni.
Az emésztésem tehát egyelőre alakulgat, ahogy a gyári kijárat is. Szegény, az egy hónapos nyaralás után eléggé nehezen veszi, hogy újra munkába kellett állnia. Vagy ülnie. Milyen jó is lenne visszaugrani egy gyors aranyér műtétre.

Újra itthon tehát. Remélem, hamar felveszem majd a hétköznapok ritmusát. Hat hétig ugyan diétáznom kell, de nem lesznek esti trombózis elleni szurkálások, a stomazsák helyén csak egy nagy ragtapasz van, hogy eltakarja a kalocsaira egyáltalán nem emlékeztető öltéseket, amiktől a jövő héten elvileg meg is szabadítanak. Amennyiben nem ejt rabul lakásunk legkisebb helyisége, akkor szinte semmi akadálya nem lesz annak, hogy akárcsak Pinokkió, én is igazi fiúvá váljak.