Néha csak úgy tolonganak a gondolatok a fejemben a rákkal kapcsolatban, néha semmi sem jut az eszembe. Mostanában inkább ez utóbbi állapot szokott gyakrabban előfordulni, aminek természetesen nagyon örülök. Ezt persze nagyban megkönnyíti az, hogy a decemberi PET CT óta nem sok minden történt ezen a fronton.

Az idei évet múlt pénteken avattam fel orvosi téren, amikor is részt vettem egy hajnali vérvételen, ami a szokásos kontrollt jelentette. Eredmény  elméletileg pénteken lesz, amikor hosszú idő után ismét felkeresem kedvenc és egyetlen onkológusomat. Van, akinek orvosa, gyógyszerésze van, nekem onkológusom. Igaz, társbérletben.
Reményem szerint csak egy formális látogatás lesz, azaz rendben lesz a vérkép és egyéb huncutságokat sem találnak már ki. Azzal most én készülök. A kabátzsebemben lapul ugyanis egy hónapokkal ezelőtt vásárolt bohócorr és azt találtam ki, hogy abban érkezem majd meg. Ne kérdezzék, hogy miért vettem meg, én sem tudom. De időnként felveszem. Ha jól sejtem, a korábbi soraim alapján azért már lehetett sejteni, hogy nem minden bekötés sikerült jól az agyamban. A lényeg azonban az, hogy én is így jól érzem magam. És ez most duplán is így van. Tegnap például ismét voltam teremfocizni, hiszen nincsen hétfő foci nélkül, és azt kell mondjam, hogy élveztem. Élveztem, pedig annyira kihajtottam magam, hogy nem hinném, hogy sok tartalék volt még bennem. A többiek talán nem voltak elájulva ennyire a látottaktól, de nekem csak az volt a lényeg, hogy én mit érzek. Márpedig az általam hozzátettek is segítettek abban, hogy szoros meccset tudjunk játszani egy, a miénknél erősebb ellenféllel. A végeredményt pedig kitalálhatják abból, hogy én lőttem az első gólt. Akárhogy is, tényleg jól esett.

Kép:ooza.files.wordpress.com

Így szokott ez lenni a futással is, amelyet továbbra is igyekszem legalább heti egy alkalommal kivitelezni. Gondolom ennek, és a mértékletesebb evészetnek köszönhető, hogy ma reggel már csak 75 kilóig lendült ki a mérleg mutatója, így már csak egy kilónyira vagyok a "versenysúlyomtól". Ha másra nem is, egy kis kondicionálásra jó volt ez a rákosdi. Bár nyilvánvalóan léteznek ennél szórakoztatóbb módszerek is. Ezzel talán kicsiny családom is egyetért, hiszen nekik sem volt mindig könnyű az elmúlt esztendő. Hogy a lányomat, vagy a feleségemet viselte-e meg jobban a történet, azt nem tudom, de annyi talán biztos, hogy nevetni mindig inkább nekem jutott először eszembe a különféle történéseken. Rajtuk inkább csak a feszültség látszott. A lányomnál is volt olyan pont, amikor kicsit nehezebben volt kezelhető, feszült volt, esetleg kérdezgetett is a "pocakomban" lévő betegségről, bár ezek a kérdések a legritkább esetben landoltak nálam, és nyilván életem párjának is voltak oldottabb pillanatai már az életben. Neki ráadásul sokszor nem is csak ezzel, hanem a rá háruló plusz feladatokkal is meg kellett küzdenie. Gyakorlatilag csak a munkahelyemre nem járt be helyettem a megszokott feladatain felül. Aludni szerintem a pislogások idején aludt. Amint látszik tehát, a rák egy igazi családi program. Olyan, mint egy jó nyári tábortűz: mindenki körülüli, de úgy, hogy a melege ne égessen. Amint ebből a néhány sorból is látszik, voltak nehéz pillanatok, amik persze sokszor egyáltalán nem pillanatoknak érződtek. A lényeg azonban most a múltidőn van. Lehet ennél jobb időhatározója egy ilyen nyavalyának?

Jó móka ez az élet nevű dolog, szeretem is csinálni. Könyvek, rétek, autók, friss levegő, a lányom kacaja, egy nagy fújtatás futás után, elalvás ellenére időben beérni a munkahelyre, leülni a megszokott helyemre a stadionban, egy pohár jéghideg víz, egy jóízű nevetés... Válasszanak egyet, vagy akár mindet: most ingyen adom.