Újabb átlagos napon vagyok túl: tegnap sem mondták, hogy rákos vagyok. Életem eddig eltelt 14278 napjából ilyet csak egyszer mondtak, annak pedig 9 nap híján már 2 éve. Egy rossz napja pedig mindenkinek lehet.
A tegnapi szerencsére nem ilyen volt. Korán kezdtem a napot, hiszen elvártak egy ismételt mellkas átvilágításra, tisztázandó azt a bizonyos árnyéknak látszó árnyékot, melyről az előző bejegyzésemben írtam. Nos, ahogy az ismert mondás is tartja, ki korán kel, sugarat nyel, s mivel én voltam az első a sorban, nem csak a nap első sugarai tűztek rám először. Így viszont kevesebbet kellett izgulnom az eredmény miatt. A vizsgálatot egyébként ugyanaz a doktornő végezte, aki a hasi ultrahangot is, így egy jövőbeni álláskeresés esetén simán tudom referenciaként használni őt, hiszen alig van valaki rajta kívül, aki jobban ismeri a belső értékeimet. Neki egyébként csak akkor esett le, hogy már találkoztunk, mikor ugyanazon a pánikolós hangon érdeklődtem a belsőm megfelelő megjelenéséről, mint az említett ultrahangon. A felismerés mosolyt csalt az arcára. Mindig is tudtam, hogy szórakoztató ember vagyok. Ha minden jól megy, akkor még lesz időm másokat is szórakoztatni, még ha nem is olyan szinten, hogy megéljek belőle. Bár ki tudja, egyszer lehet, hogy azt is ki kellene próbálnom.
kép:natgeofound
Egyelőre megpróbálom szintre hozni magam a megszokott, átlagos napokhoz. Az elmúlt egy hét izgulása eléggé megviselt. Hiába derült ki tegnap, hogy csak árnyékra vetődtek, az odáig tartó zuhanás közben azért nem voltam benne biztos, hogy az árnyékról nem derül-e majd ki, hogy baljós. Valahogy most jobban megérintett az, amitől amúgy is mindig félek, azaz a rákvisszatérés. Az ezen való elmélkedés pedig arról is biztosított, hogy nem lennék rá alkalmas. A testem és a lelkem jelenleg maximum egy fodrász okozta változást képes elviselni. Így aztán igyekeztem minden egyes hétköznapi tevékenységemet arra használni, hogy meggyőzzem magam: nincs semmi bajom. Ami amúgy tényleg így is volt, legalábbis érzésre. Igaz, általában sejtszinten nem érzi magát az ember, ellenben nekem olyan szintre sikerült fejlesztenem a folyamatos önvizsgálatot, hogy gyakorlatilag azt is érzem, ahogy nő a szakállam. Bizonyítékokat kerestem tehát és a végsőt talán a hétfő esti foci hozta meg. Próbáltak már úgy sportolni, hogy közben minden mozdulatuk és lélegzetvételük arra szolgált, hogy önmagukat győzködjék? Gyakorlatilag velem ez történt. Rosszabb voltam, mint egy pap vagy egy MLM ügynök, aki a semmit is képes valaminek beállítani. A mezen tévesen Misi szerepelt az Önigazoló helyett. A lényeg persze az volt, hogy sokat futottam, ami nem csak, hogy jól esett, de el se fáradtam. Ahogy tavaly november óta, most is amolyan kirobbanó fajta erőben éreztem magam. Annyira magával ragadott a dolog, hogy még az átvilágításra várva a folyosón is le-fel járkáltam, közben pedig képzeletben labdát vezettem.
Most, hogy az utolsó kétkedőt is sikerült meggyőznöm arról, hogy nincs ki a négy kerekem, lassan be is fejezhetem az írást. Sok írnivalóm amúgy sincs. Tudják: a mai is csak egy átlagos nap...
Utolsó kommentek