Azzá kellene válnom, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. Már ami a biológiai működésemet illeti. Merthogy ismét feltűnt a démonom, aki azonmód bevette magát a fejembe és amolyan diktátorként mindenbe beleköt.
Mi ez a mellkasi szúrás? Tüdőáttét? No, és az a hasi valami? Májáttét? Miért ennyi a pulzus? Szívbetegnek tetszik lenni? Az ott egy új anyajegy, vagy bőrrák? Miért van ott az az ősz hajszál? Végelgyengülés?
Így telnek mostanában a napjaim. Mondjuk részben magamnak csinálom a bajt. Úgy két hónappal ezelőtt vettem egy mellkasra szerelhető pulzusmérőt, mondván milyen jó lesz majd megnézni foci után, hogy milyen fitt is vagyok. Mert amúgy annak szoktam érezni magam. Az első bevetés előtt jól utánaolvastam, hogy az edzés alatti maximum pulzusszámot úgy kell kiszámolni, hogy 220-ból (ne kérdezzék, hogy miért pont 220) levonja az ember az életkorát, a kapott szám pedig meg is adja az említett értéket. Nálam ez 180. Mármint az elvárt érték, mert azóta minden foci után 200 feletti maximális értékeket olvasok le a karórának látszó kütyüről. Az átlagom szokott 170 körül lenni, úgy, hogy közben esetleg van csere, vagy egy kis láblógatás a kapuban. Mondanom sem kell, mióta látom, láttam ezeket a számokat, a frász áll belém, hogy valami baja van a szívemnek. Az, hogy a 1,5 órás rohangálás után amúgy nem vagyok fáradt, az egyáltalán nem érdekli az agyamat. Az utolsó keddi focin inkább már nem is öltöttem magamra a szerkezetet, mert azon kaptam magam, hogy a pályán játékos helyett inkább egy késésben lévő hülyének látszom, aki miközben kapkodja a lábát, egyfolytában az óráját nézi. Közben pedig el is tévedt, mert hol erre rohan, hol arra. A napló rendszeres olvasói közül mostanra mindenki kitalálhatta, hogy mióta láttam, hogy a pulzusom nem a katalógus szerint alakul, azóta érzem is, hogy hol itt szúr a mellkasom, hol ott. Éljen a hipochondria! Amúgy próbáltam egy kicsit utánajárni ennek a sportolás közbeni pulzus dolognak, de mindig oda lyukadok ki, hogy akinek nem 220 mínusz életkor, az jobb ha fel sem áll a fotelból. Azt hiszem, én inkább felállok, és valahova messzire dobom azt a pulzusmérőt. Annyit azért hozzátennék, hogy alaphelyzetben mind a pulzusom, mind pedig a vérnyomásom inkább alacsonynak számít. Hogy mást ne mondjak, egy hete eléggé fájt a fejem, előkaptam hát a vérnyomásmérőt, ami a 104/60 P60 értékeket mutatta, amely amúgy nálam teljesen hétköznapi. Ledöntöttem egy nagy dobozos Red Bullt, de annak hatására nem, hogy nem kaptam olyan szárnyakat, amelyektől egy házilégyhez hasonlóan végelgyengülésig próbáltam volna kirepülni a csukott ablakon, de az egy órával későbbi mérés a 99/54 P63 eredményt hozta. Nem mertem még egyet inni, mert féltem, hogy nulláig csökken.
kép: sideshowcollectors.com
És ez csak a jéghegy csúcsa. Mindenféle mérőműszer nélkül képes vagyok különféle áttéteket vagy új nyavalyákat vizionálni magamon. Nem elég, hogy kibeleztek, még az eszem is elment. Korábban teljesen normális volt, hogy este tízkor azt mondjam, késő van, irány az ágy! Most, ha mondjuk éjfél előtt elálmosodom, akkor máris belém áll a frász, hogy mi ez a fáradékonyság? Ha napközben ásítok egyet, az meg egyenesen felér egy konkrét diagnózissal. A múlthéten telefonálás közben küzdöttem fel magam a lépcsőn, egy egész emeletnyit a munkahelyemen. Mikor felértem, úgy éreztem, hogy jól esne egy extra levegővétel. A diagnózis máris megvolt: tüdőáttét! Miután letettem a telefont, lementem a földszintig, majd kettesével szedve a lépcsőt felvágtattam a tetőig, ami úgy három emeletnyi lépcsőzést jelent, hogy megnézzem, hogy állok levegővel. Természetesen semmi bajom sem volt. Ennek ellenére azóta is ott motoszkál bennem a kisördög, hogy mi van, ha mégis csökkent a tüdőkapacitásom valami miatt?
Korábban is volt, hogy tartottam ettől-attól, de mióta volt ez a rákkalandom, azóta inkább vagyok hülye, mint nem. De hipochonder mindenképpen. Lassan visszasírom azokat az időket, amikor megelégedtem egy egyszerű repüléstől való félelemmel. Mondjuk ezt is továbbfejlesztettem az évek során, így lassan ott tartok, hogy az is szorongással tölt el, ha a telefonomat lefekvés előtt repülőgép üzemmódra állítom. Annyira tartok a zuhanástól, hogy ez már az álomba zuhanástól is visszatart. Ami időnként nem is baj, mert ha álmodom, akkor olyanokat, aminél már kevesebbért is kerültek puha borítású helyiségbe emberek.
És ezzel a repüléses dologgal amúgy el is érkeztünk a legnagyobb problémához: hogy a fenébe legyek Superman, ha nem szeretek repülni? Bár jobban átgondolva, amúgy is hülyén állna rajtam az a kisgatya. Nem lehetnék valahogy simán csak épeszű?
Szolgálati közlemény:
A napló könyvesítési projektje továbbra is tart, már-már egész megvalósulni látszik. A lenti linken elérhető közösségi kampány által érkezett hozzájárulásokat ezúton is köszönöm, akik ezután szánják rá magukat a támogatásra, azoknak pedig előre is köszönöm! Ahogy azoknak a cégeknek is, akik az ügy mögé álltak:
Katand-ARG Magyarország Kft. és Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
A közösségi kampány oldala: KATT
Utolsó kommentek