Nyakunkon az év vége, amikor is sokan szeretnek amolyan összegzést készíteni. Jómagam nem tartozom ebbe a körbe, viszont idén hiába terveztem már többször is, hogy írok ide néhány sort, ez mindig elmaradt. Nem mondom, hogy ez sok ráncot okozott a homlokomon, de azért zavart.

A blogírás elmaradása ugyan megkímélte a burámat, más viszont hozzásegített ahhoz, hogy egyre ráncosabbnak, nyúzottabbnak és így korosabbnak tűnjek. Immáron három éve annak, hogy egy bejegyzésben beszámoltam arról, hogy egyre többen magáznak. Ez a jelenség mostanra még gyakoribbá vált, miközben a tükörbe nézve én továbbra sem feltétlenül látom az okát. Pedig a fürdőszobai tükör még nincs kétéves. A tükör tehát valószínűleg rendben teszi a dolgát. Mivel a szemem (kipp-kopp) továbbra is 10/10-es, a látásproblémát is kizárhatjuk, így marad a látásmód.

Az, hogy amolyan görbe tükörben látom a világot, nem új dolog. Ismerni ehhez szerintem nem is kell személyesen, hiszen erről talán a napló olvasói is megbizonyosodhattak az elmúlt években. Az már más kérdés, hogy ez a fajta különcség nem mindig előny. Jó, hogy nem szenvedek hiányt kreativitásban és humorban, de ez a két dolog gyakorlatilag kéz a kézben jár némi mentális problémával is, melyet leggyakrabban depressziónak nevezek. És ami érdekesnek mondható ebben, hogy ezt nem is én ismertem fel leghamarabb, hanem a feleségem évekkel ezelőtt, mikor egy Robin Williamsről szóló cikk elolvasás után nemes egyszerűséggel közölte: ezt rólam írták. Ha ebben esetleg kicsit kételkedtem is akkor, mostanra tulajdonképpen papírom van róla.

Az idei év nagyjából az őrület határán telt. Mindez úgy márciusban kezdődött, mikor is a mindenféle vélt és/vagy valós sérelmeim után úgy döntöttem, hogy tíz év után beadom a felmondásom a munkahelyemen. Persze az is lehet, hogy az említett őrület okozta a látásmódomat, így a felmondást is. Amely felmondás azonban nem azonnali volt, hanem két és fél hónapos határidejű, mivel éppen benne voltam egy feladatban, melyre amolyan személyes ügyként tekintettem. Nem valamiféle bizonyítási kényszer miatt, hanem azért, mert a feladat maga nagyon közel állt a szívemhez, személyiségemhez.Viszont mint az néhány héttel később kiderült ez a hosszú felmondási idő nem biztos, hogy jó döntés volt.

Mindenre egy pánikroham vezetett rá. Amit aztán még tucatnyi követett az elkövetkezendő hetekben. Azok kedvéért, akik vannak olyan szerencsések, hogy még nem volt pánikrohamuk, elmondanám, hogy ki lehet bírni nevetés nélkül, annál is inkább, mert leginkább valamiféle infarktushoz hasonlít a tünet. Eleinte azt is gondoltam, hogy infarktusom vagy valami más szívproblémám van. Fel is hívtam a mentőket (akkor még élt a számuk), ahol a vonal másik végén ülő úr megnyugtatott, hogy nem az van. Ugyanerre jutott az a kardiológus is, akihez később ellátogattam egy terheléses EKG-ra, mivel a rosszullétek nem múltak, sőt, a lehető legváratlanabb pillanatokban törtek rám. Határozottan nem volt kellemes vezetés közben, reggelizéskor vagy bármely más, amúgy rutinszerű tennivaló közben megélni a pánikrohamokat. A probléma ugyanakkor az velem, hogy nem könnyen dőlök be holmi orvosi véleménynek, így amikor nem voltam rosszul, akkor is rosszul voltam. A gondolattól, hogy mi van, ha mégis valami szívproblémám van. Sokszor gondolok magamra úgy, mint valami igen racionális lényre, de ezekben a hetekben, aztán hónapokban nem tudtam magam leletekkel vagy más, látszólag hiteles információval meggyőzni arról, hogy csupán lelki ügyről van szó. Mint az kiderült, ez a lelki dolog, nem is volt teljesen lelki.

A fizikai és lelki ráncok nyár elejére csúcsosodtak ki igazán. Pedig próbáltam mindenbe belekapaszkodni, ami kicsit is kizökkenthet abból a furcsa lelkivilágból. A könyvemből befolyt összeg első adagja (240.000 HUF) is a nyáron került átutalásra a kiválasztott két egészségügyi intézménynek. Ahogy a környezetemben sem, úgy a júniusi csekkátadáson a Margit kórházban sem nagyon értették, hogy miként lehetek én ennyire a gödörben.

Mivel ekkor már túl voltam egy pszichiáternél tett látogatáson, a csekkátadásra már kész diagnózissal mentem: pánikrohamok, depresszióval fűszerezve. És mindezt mi okozza? A szerotonin szint csökkenése, amely anyagot a gyomor és bélrendszer állít elő. És nekem micsodám csonka és viharvert? Igen, a bélrendszerem! És a legjobb az, hogy a szerotonint nem lehet mesterségesen pótolni.

A megoldás viszont látszólag a kezemben volt nyugtató és antidepresszáns kivitelében. Utóbbi nem csinál mást, mint a szerotonin természetes bomlását gátolja. Ám ez sem tűnt túl egyszerűnek. Korábban többször írtam róla, hogy szeretek olvasni, így mindent elolvasok. Így történt a két bogyóhoz járó tájékoztatóval is, amelynek hatásra arra jutott az agyam, hogy ha eddig nem volt infarktusom, akkor majd az antidepresszánstól biztosan lesz, legalábbis a felsorolt lehetséges mellékhatások alapján így látszott. Sokszor merült már fel bennem az a kérdés, hogy jó, hogy van feledékenység elleni gyógyszer, de mi van, ha azt elfelejti bevenni a páciens? Nos, a kérdés jogossága valamelyest igazolódott, mert nekem volt pánik elleni gyógyszerem, de nem mertem bevenni azt egy hónapig. Mi ez, ha nem irónia? Amit amúgy imádok.

Nyilván az is ott motoszkált a fejemben, hogy majd elmúlik a pánik magától, hiszen közben a munkahelyemen látszólag megoldott az alapprobléma, azaz a felmondás. Köszönhetően annak, hogy meglepő és megható módon kollégák és külsős partnerek kezdtek el lobbizni a cégvezetőségnél, hogy ugyan ne engedjék már el "a Misit". Ennek folyománya egy hosszas, heteken át tartó tárgyalássorozat lett, melynek eredményeképpen most is ott dolgozom, ahol 2007 április harmadika óta óta minden munkanapon.

A pánikrohamok, rosszullététek azonban nem múltak. Mivel volt, hogy foci után tört rám, már focizni se mertem elmenni, mert nem tudtam nem arra gondolni, hogy mégis valami fizikai problémám van. Szép lassan elértem arra a szintre, amikor nem volt olyan tevékenység, ami ne adott volna okot az aggodalomra. Így aztán minden mindegy alapon rávettem magam a Cipralex nevű szer szedésére június közepén. Amint azt a bejegyzés létrejötte igazolja, rövidtávon biztosan nem okozott infarktust.

Róma sem egy nap alatt épült fel, ahogy a hangulatomra sem egy nap alatt hatott a bogyó. A leírása szerint is legalább három hét kell ahhoz, hogy az ember fia és/vagy lánya jobban érezze magát, de én valószínűleg olyan mínuszban lehetettem szerotonin terén, hogy ennél is hosszabb idő kellett ahhoz, hogy védőháló és biztosítókötél nélkül tudjak bármit is csinálni. Olyannyira hosszabb idő kellett, hogy már bőven ősz lett, mire őszintén azt mertem gondolni, hogy már-már egészen rendben vagyok. Mindehhez pedig nem kis munka kellett.

Nem vagyok az az önfényezős alkat, de azt hiszem, most kihúzhatom magam. Nem tudom, hogy mi lesz a folytatás, de egyelőre úgy tűnik, hogy lábon hordtam ki egy elég komoly depressziós, pánikrohamokkal tarkított hosszú időszakot. Nem voltam plusz szabadságon, több munkám volt, mint korábban bármikor és a privát napokban is akadt bőven tennivaló. A lányom sportolói útra lépett, a feleségem nem is tudom mennyi ember munkáját látja el pirkadattól teliholdig.

Nem titok, hogy Ferencváros szurkoló vagyok és nem csak fotelből nézem a focit. A mérkőzéseken gyakran hangzik fel egy rigmus, melynek egy sora így hangzik: "Küzdeni mindig, feladni:soha!". Nagyjából ennek szellemében telt az idei évem második fele.

Hébe-hóba még előfordul, hogy furcsa érzés bukkan fel bennem itt-ott, de egyrészt rutinosabb lettem, másrészt nyilvánvalóan az antidepresszáns is helyrerakta a szerotonin szintemet. Amely remélem, a jövőben a megfelelő szinten lesz úgy is, hogy nem szedem a bogyót, amit elvileg januártól tervezek elhagyni, fokozatosan, ekkor jár le ugyanis az előre megbeszélt hat hónapos kúra.

Az év nem volt hosszabb, mint a többi, hiszen még szökőév sem volt a mostani. De időnként egyes részei mégis hosszabbnak tűntek. Ilyenkor gyűjtenek sokan ráncokat. Nekem azonban nincs szükségem ráncra. Egyrészt szerintem jobban áll, ha nem vagyok ráncos, másrészt a sok ránc miatt engem ne magázzon senki, mikor én csak egy egyszerű Misi vagyok. És ha mázlim és szerotoninom is lesz, akkor az is maradok.