Holnap ismét a hazai egészségügy elé vetem magam. Új műtét, új vizsgálatok, új időpont. Merthogy jelen állás szerint nem pénteken, hanem már csütörtökön visszaadnak majd a toalettpapír birodalmának.

Pénteken sikerült elérnem a sebész asszisztensét, aki egyrészt megerősített benne, hogy hétfőn és szerdán kell majd az előzetes vizsgálatokon részt vennem, másrészt megkérdezte, hogy nekem megfelel-e egy nappal korábban a műtét. Megnéztem a határidőnaplómat: ráérek.
Természetesen rögtön eszembe jutott, hogy a műtét előtti napon hashajtásnak kellene következnie, ami ugye egybeesik az altatóorvossal történő konzultációval is, Ő pedig tudomásom szerint nem jár házhoz. És nyilvános WC-khez sem. Az ezt firtató kérdésemre azt a választ kaptam, hogy kell a hashajtás, de másmilyen, majd hétfőn megbeszéljük. Remélem, valami új, turbó cuccot akarnak majd kipróbáltatni velem, ami a bevétel után 3 perccel olyan túlnyomást képez bennem, hogy lelövi a zsákot a hasamról, én pedig derékmagasságban végigfestem a lakást, miközben vékony hangon sikoltozva és rohangálva próbálok majd egy vödröt vagy egy kétszáz literes hordót találni a termék számára.
Mondanom sem kell, nagyon várom már, hogy ismét a tűk közelébe kerülhessek. Tegnap letudtam az utolsó trombózis elleni injekciót, erre reggel mehetek vérvételre, szerda este pedig kezdhetem újra a kúrát a következő műtét miatt. Eddig se vonzott a drog, de gyanítom, ezután sem leszek törzsvásárló valamelyik dílernél.

Ami a műtétet magát illeti, most valamivel szerencsésebb helyzetben vagyok, hiszen sokkal több információm van arról, hogy mi várhat rám, mint az egy hónappal ezelőtti belezés előtt. Ez segít egy kicsit, de asszem egyre jobban kezdek majd aggódni. Újabb altatás, újabb vágások és persze a hatalmas kérdőjel, hogy milyen lesz ismét a gyári, de immáron rövidebb útvonalat használni. Az előzetes információk alapján van rá esély, hogy a rövidebb vég- és vastagbél miatt a jövendőbeli naplóbejegyzéseket egy WC-tartály árnyékában írom majd.
Ha mindenképpen valami pozitív dologra kellene gondolnom az ismételt kórházi bentlakással kapcsolatban, akkor az talán az lenne, hogy ezúttal megvalósíthatom a múltkorra tervezett előadásomat, miszerint az éjszaka folyamán egy fehér lepedő alá bújva végiglibegnék a kórtermeken, hogy az ott lakók fülébe suttoghassam: ENGEM IS ITT MŰTÖTTEK...
Szerintem sikerem lenne.
Persze amilyen szerencsém van, nem is kell majd lepedő, alanyi jogon leszek szellem. Egyelőre úgy érzem magam, mint a filmekben a bevetésre induló katona, aki a bajtársának mutogatja a rá váró személy fényképét, a nézők pedig abban a pillanatban tudják, hogy Ő lesz az első, akit a partraszállás közben lelőnek. Csak én nem fényképeket mutogatok, hanem szombaton megvettem a szokásos éves(!) bérletemet a Fradi pályára -első meccs alig egy héttel a műtét után-, és, hogy tetézzem a dolgot, rendeltem három pólót is a neten, amik természetesen a műtét utánra várhatóak majd.
Lehet ismét figyelni az utolsó blogbejegyzést... Bár már azon is gondolkoztam, hogy egyébként is publikálom. Továbbra sem nyúltam hozzá, így egyre idejétmúltabb a körítése. Ahogy mondani szokták: minden megtörténhet. Minden meg is szokott.

Holnap tehát kezdetét veszi a műtét második felvonása. Mindenki visszatér a büféből, lenyelik az utolsó korty frissítőt, felhúzzák az úgy maradt slicceket és lassan a cukorkás zacskók zörgése is elhalkul. Teljes lesz a csend. Csak az én sikolyom tölti meg a nézőteret.