Újabb eseménytelennek mondható napokon vagyok túl. Változásként talán azt tudnám megemlíteni, hogy két nap szünet után újra visszatért az éjszakai álmatlanság.

Ismét ott tartok, hogy az éjszakák első felében annyit forgolódom, mint a vasorrú bába egy erősebb mágneses viharban. Képtelen vagyok elaludni, igaz, cserébe reggel nehezen kelek fel, pedig muszáj, hiszen minden napom úgy indul, hogy egy gyönyörű szempár mered rám, a gazdája pedig vékony hangon azt kérdezi, hogy "Apa, kijössz?". A válasz persze mindig az, hogy igen, igaz, ez úgy hangzik, hogy hmmpfhe. Vagy valami ilyesmi. Ezután alig telik el 10-15 perc és már "pattanok" is. Ennek megfelelően aztán a nap második felében alvajáró vagyok, de legalábbis csökkentett vitalitással változtatok helyet vagy csinálok bármit. Pedig a megoldás rém egyszerű lenne: végre el kellene mennem egy kiadósat mozogni. Egyrészt felébrednék tőle, másrészt este jobban aludnék. Két legyet egycsapásra.
Sajnos azonban azt nem lehet. De őszintén meg lennék lepve, ha sikerülne féken tartani magam további 3-4 hétig. Bár lehet, hogy ez nem lesz annyira nehéz, hiszen jövő szerdán megyek vissza az onkológushoz, hogy megtudjam mikortól és pontosan mit terveznek belém tölteni a négy hónapos kemó alatt. Nem pontosan emlékszem rá, hogy mit éreztem a műtét előtti kemó megkezdését megelőzően, de azt pontosan tudom, hogy most a hátam közepére sem kívánom ezt a macerát. És mégis, tudomásul kell vennem, hogy nem csak a hátam közepének jut majd vegyipar legfrissebb termékeiből.
Motivációként a kiújulás és/vagy az áttétek elkerülését tudom csak felhozni, ami azért nem rossz érv, de ugyanakkor mégsem lelkesítő. Pedig mostanában ettől tartok a legjobban. Ami logikusnak mondható, hiszen az eddigi legnagyobb félelmemen, a műtéten már túl vagyok. Kétszer is.
Mivel azonban nem szeretem a tétlenséget, gyorsan új agyalni való után néztem, így most a legkisebb bizsergésre is többszörös áttétet vagyok képes vizionálni. Ezen sorok írása közben pl. a mellkasom teteje környékén érzek némi furcsa érzést, ami az elmém szerint akár egy remek tüdő áttét is lehet. Ugyanígy tudom a nappali álmosságomat is betudni mondjuk vörösvértest hiánynak is, dacára annak, hogy arra eléggé ésszerű magyarázatként szolgál az, hogy csak néhány órákat alszom. Jó lenne túlesni valami kontrollvizsgálaton, igaz, az eredmény elkészüléséig valószínűleg éveket öregednék.
Pedig elvileg nem is kellene, hogy ilyesmiken törjem a fejem, hiszen amint arról már írtam, összességében nem érzem magam rosszul. A gond talán az, hogy ez a nyavalya sokkal gyakrabban alakul ki újra, mint mondjuk egy kioperált vakbél. És ezt sajnos a fejem is tudja. Fogalmam sincs, hogy mi az a hobbi, ami képes lekötni a gondolataimat heti 168 órában, de jó lenne megtalálni. Már csak azért is, mert azokban az órákban, amikor éppen nem gondolok a fentiekre, akkor szinte már-már maradéktalanul boldog vagyok az egyébként nyilvánvalóan átlagos életemmel. Vágyni persze akkor is vágyom mindenféle világi dolgok után, de az is a boldogság része: elképzelni, hogy megvan a vágyott dolog.

Dacára annak, hogy az ébren töltött éjszakai órákat nem a halálhoz vezető út tervezése köti le, nem vagyok benne biztos, hogy nem valami ilyesmi az oka az álmatlanságomnak.
Az éjszaka csendje egyébként is remek táptalaj a különféle, teljességgel haszontalan gondolatok megszületésének. Néhány hónapja ugyan megtörtént, hogy álmomban kitaláltam életem poénját, de az sajnos azóta sem jutott eszembe, így bátran nevezhető haszontalannak. Két éjszakával ezelőtt pedig olyan égető problémára sikerült megoldást találnom, hogy miként szabadulhatnék meg a velünk szimbiózisban élő két szobanövényünktől. Egy lakótelepi lakás ugye nem a kertészek álmainak netovábbja, de szerencsére mi nem is vagyunk ilyen lelkületűek. Valahogy azonban az évek során sikerült felhalmoznunk két szobanövényt is, amik nem olyan nagyok, de cserébe -hogy is mondjam csak-, csökkentett vizuális élményt nyújtanak. Régóta gondolkozom már a deportálásukon, de arra még nem vitt rá a lélek, hogy egyszerűen csak behajítsam őket a kukába. Arra, hogy valaki befogadja őket meg elég kicsi az esély, mivel, ahogy azt írtam, nem túl vonzóak. Még egy vak is gipszbe tett kézzel végezné, ha végigtapogatná őket, annyira távol állnak a széptől.
Így aztán azt találtam ki az említett éjszakai forgolódásom során, hogy amikor legközelebb költözik valaki a házból, akkor egy óvatlan pillanatba felteszem őket a teherautóra. Mármint a virágokat, nem a költözni vágyókat. Mint a kakukk, más fészkébe rakom a felnevelésre váró apróságokat. A módszer amúgy másra is használható, így akár régi sezlonyok kipenderítésére is megfelelő.
Mondanom sem kell, vizuális típus vagyok, így kis híja volt, hogy a ház népe ne a nevetésemre ébredjen, amikor elképzeltem, hogy milyen arcot vágnak a tulajok, amikor az új lakásba érve több (ronda) növényük és bútoruk van, mint amikor elindultak.

Bármennyire is jól szórakoztam azon az éjjel, nem bánnám, ha végre alhatnék egy jót úgy, hogy előtte nem hűtöm le a kerület levegőjét az állandó forgolódásommal. Addig marad az alvajárás.

Ui.:Két napja volt fél éve, hogy felállították az első diagnózist. Ez a bejegyzés pedig (beleszámítva a nem publikált utolsó bejegyzésemet is), az ötvenedik írásom.