Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a rák dolog akkor sem fog nyom nélkül eltűnni belőlem, ha már a hetvenedik kontroll után járok majd. Mindig lesz egy illat, egy szó vagy egy kép, ami felidézi majd bennem azt az időszakot. Plusz ott van még a punk frizurájúra szabott belsőm.

Az okos ember más kárán tanul és én nyilvánvalóan nem vagyok okos. Hogy feledékeny vagyok azt eddig is tudtam, de egyrészt tegnap este is tisztán emlékeztem rá, hogy a tavaly nyári bélszobrászkodás óta a tejes dolgok kevésbé szeretnek velem sok időt eltölteni, de még ha el is felejtettem volna, akkor is lehetne annyi eszem, hogy beleolvassak a saját naplómba időnként. De nem. Persze minden rosszban van valami jó, a mostani rohangálásomban például egy felismerés. Bizonyára Önök is ismerik a mondást, miszerint "Kevés vagy, mint Medvesajtban a brummogás!", nos, tanúim vannak rá, hogy a mondás nem igaz, ez a sajt igenis brummog. Tegnap este az említett tejipari melléktermékkel egészítettem ki a vacsorámat, mindjárt két cikkelyt is befaltam belőle. Közben persze jó szokásom szerint elolvastam a csomagolásán lévő összetevők rovatot, melyben a különféle adalékanyagok mellett gyakorlatilag csak a tej szó különféle ragozásai voltak feltüntetve. De engem aztán nem lehet olyan könnyen megrémiszteni. És e rövid kanyar után el is érkeztünk a brummogáshoz. A sajt ugyanis olyan morgásokat, mozgásokat produkál(t) mára, hogy nincs az a málnabokor, ami ezt reprodukálni tudná. A hasam fizikailag hullámzott, a rezgések pedig olyan intenzitásúak voltak, hogy a körülöttem negyven kilométeres körzetben található összes horgásztavon cunamiriadót rendeltek el. A jelenség epicentruma a stoma lezárásnak környéke volt, ami amúgy időnként produkált már hangokat, de azok ehhez képest pisszenések voltak. Nem mondom, hogy régóta gyűjtöm az ez irányú tapasztalataimat, de a most is jelentkező görcsöket leszámítva ilyet még nem tapasztaltam. És hol van még a nap vége?

Kép: vedjegy.blog.hu

A vicc az, hogy egyáltalán nincs tőle rossz kedvem. Sőt, ma reggel útközben azon kaptam magam egy piros lámpánál, hogy vigyorgok. Természetesen az autóban hiába ültem egyedül, a körülöttem állókat ez nem gátolta meg abban, hogy nyugtázhassák a tényt, miszerint ismét egy dilinyós mellé sodorta őket az élet. Persze az is lehet, hogy a fentebb említett morgásra néztek át. Ki tudja? A lényeg, hogy már negyedik napja van zsinórban jó kedvem, ami időnként olyannyira a tetőfokára hág, hogy még aggódni is elfelejtek. Az alapszemléletem ugyanis az, hogy minél magasabbra megyünk, annál nagyobbat esünk. Így aztán mindig igyekszem csírájában elfojtani a boldogságomat, ami amúgy sem jött eddig túl gyakran. Illetve jött, csak én általában belül bontok pezsgőt, kintről csak egy unott arc látszik, hiába is kergetem magamban a színes lufikat a réten.

Próbálom magam egyszer az életben igazán felszabadulttá tenni, ami, ahogy írtam, mostanában megdöbbentő módon sikerülni is szokott, de a rettegés azért ott van bennem. Érdekes egy állapot ám, mikor valamely boldog pillanatomban azon aggódok, hogy szabad-e nekem boldognak lenni? Mármint felelősségteljesen. Vajon a más, hozzám hasonló előélettel rendelkező emberek is ennyire aggódnak? Vagy elég lenne nekem egy agymosás és ne is reménykedjek abban, hogy sikerül összetrombitálnom egy nagyobb fogyasztói csoportot, hogy így törjük le a művelet árát?

Ahogy azt a bevezető sorokban írtam, tartok tőle, hogy sohasem fogok kiszabadulni ennek a nyavalyának az emlékéből, valahogy mindig sikerül megrezgetnie a lelkem húrjait. De ha ez az utórezgés sohasem alakul át rengéssé, akkor talán együtt tudok majd élni ezekkel a gondolatokkal. Az egyéb rengéseket meg majd elintézem én. Még van a hűtőben Medvesajt.