Észrevétlenül, aminek korábban nem mindig örültem, mostanában azonban igazi örömforrás lett ez a jelenség. Ráadásul ez a rohanás olyan sebességre kapcsolt, amit még a memóriám sem képes mindig követni.
Így fordult elő például az, hogy az imént tudatosult bennem, hogy a blog első bejegyzésének egyéves évfordulójáról is megfeledkeztem. Mindössze két nappal vagyunk túl rajta és gyanítom, rajtam kívül ez senkit sem érdekel, de ezen nem fogok megsértődni, hiszen, amint azt látjuk, a saját agyam is a lomtárba helyezte ezt a történelmi dátumot. Mondjuk így torta sem volt. De vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. Vegyük például magát az életet, amit én is éppen gyakorlok és amit egyre jobban élvezek. Nyilván korábban is örültem neki, de pár éve ez sokkal természetesebb volt, mintegy rá sem hederítettem. Mindig volt új lap a naptárban. Tudtam persze, hogy 1975 előtt is készültek naptárak és hogy olyan kalendáriumok is vannak, amelyeket egyesek már nem lapozgathatnak, tekintettel arra, hogy nincs vérkeringésük, de ezt korábban valahogy sosem vettem magamra. Most sincs persze arról szó, hogy valami katartikus élmény miatt két végéről kezdtem volna égetni a gyertyát, de az biztos, hogy élvezem a mindennapokat. Töltsem azt akárhol, akármivel. Olyannyira jól megy a dolog, hogy ha rajtam múlna, akkor a kőbevésett alkotmány következő módosításába bele is foglalnám, hogy egy nap 24 helyett legyen 30 órás. A mostani terjedelmet ugyanis keveslem. Nem mintha valami fantasztikus találmányon dolgoznék vagy ilyesmi, inkább csak olvasok, ami kívülállók számára leginkább semmit sem csináloknak látszik, de ez a semmi annyira leköt, hogy sokkal többre lenne szükségem. Szintén időre (és persze helyre) lenne szükségem az új hobbimhoz is, ami az elmúlt néhány hét legjobb gondolatlekötőjévé vált. A legnagyobb gondom már jó ideje az, hogy miként tereljem el a figyelmemet a rákról. Továbbra sem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, vajon visszajön-e még valaha. Bárhol, bármikor eszembe tud jutni, sokszor olyankor is, amikor látszólag leköt valami. De csak látszólag. Ma reggel a szokásos tavaszi hó alól ástam ki az autót, amikor azon kaptam magam, hogy éppen azt a szituációt játszom el a fejemben, amikor az onkológus elmondja, hogy megint rákos vagyok. A kezemet lekötötte a hó, a fejemet nem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a legjobbkor tűnt fel az e-Bay-en ez az én kis hobbiautóm, mert magamtól már egyre nehezebben tudtam 0-24-ben munkát adni a fejemnek.
Kép: wordpress.com
A ma reggeli kalandozásomat betudhatom persze annak is, hogy jövő pénteken kell visszamennem a szokásos kontrollra az onkológushoz, ami azt is jelenti, hogy a héten még vérvételre is el kellene jutnom valamely hajnalon. Korán kelni viszont továbbra is nehezemre esik, mivel az új bioritmusom szerint éjfél előtt nem szoktam lefeküdni túl gyakran. A vérvétel meg nem a legjobb motiváció. Ugyanezen ok miatt nem voltam még az aktuális tükrözésen sem, amire amúgy március közepét beszéltünk meg a sebésszel. Illene azért egy-két héten belül oda is eljutnom. De annyira szeretném már elhinni, hogy ez a rák csak egy náthaszerű valami volt, hogy a kontrollt is eszerint súlyozom a fejemben. Ami mondjuk nem biztos, hogy a legjobb irány. Nem hinném, hogy elmaradnak majd a kontrollok, de, hogy egyre nehezebben veszem majd rá magam, abban azért eléggé biztos vagyok.
És ebben nyilván az is benne van, hogy amint eddig is, most is félek a vizsgálatok eredményétől. Pedig érzésre elvileg nincs okom ilyesmire. Tulajdonképpen a megváltozott WC-n ülési időn kívül semmi sincs, ami arra emlékeztetne, hogy egy beszakadt körömnél nagyobb problémával kezeltek tavaly. Jövök-megyek, teszek-veszek. Boldog vagyok. Mindentől. A minap új ágyat és szekrényt vettünk a lányomnak. Vagy száz kilót kellett ide-oda pakolnom, felcipelnem, összeszerelnem és ha rajtam múlik, minden nap megcsinálnám újra. Egyrészt mert örült neki a lányom, másrészt mert kb. annyira fáradtam el tőle, mintha végig olvastam volna munkálkodás helyett. Örülök, ha bármit csinálhatok, annak is örülök, aminek korábban soha. És akkor is örülök, amikor nem. Imádok az MG-ben, alatt, felett, mellett feküdni, szerelni, stb. És nekem van a legjobb családom, mert hagyják, hogy ezt tegyem.
Panaszra tehát semmi okom. Ha az idő rohanni akar, hát rohanjon, a sok futástól csak jobb lesz a kondim. Az idő nekem dolgozik.
Utolsó kommentek