Szeretem az angolszász kultúrát, így kezdetnek nyugodtan írhatok az időjárásról, ami hirtelen viharossá, borongóssá alakult itthon. Esik az eső, van egy angol veteránautóm, egyedül a hidegvér hiányzik egy kicsit. Szóval nem csak a keménykalap hiánya miatt nem tűnök angolosnak mostanában.

Éppen a negyedéves kontrollok közepe felé járok, túl két vérvételen, de még a holnapi mellkasröntgen és hasi ultrahang előtt. A jövő hétfőn esedékes kolonoszkópiáról nem is beszélve. Mondanom sem kell, a hátralévő három vizsgálatból utóbbi az, amely inkább aggodalommal tölt el. Eddig inkább maga a vizsgálat, illetve az azt megelőző egynapos hashajtás nyomasztott, azonban múlt csütörtökön, ami egyébként az első műtétem egy éves évfordulója volt, felfedezni véltem némi vért ott, ahol nem igazán akartam, azaz a végterméken. Kibírtam röhögés nélkül, hiszen azonnal beugrott, hogy anno, egyéb tünetek mellett ez volt az egyik jel. Gondolom, nem lepődik meg senki sem, mikor azt mondom, nem lettem nyugodtabb mostanában. Eddig sem igazán tudtam tartósan kiverni a fejemből az esetleges visszatérés gondolatát, de egy ilyen tapasztalatnál talán nincs is jobb gondolatébresztő dolog. Persze simán lehet, hogy amit láttam, az nem is az volt, bár tegnap mintha megint láttam volna, de az is megtörténhet, hogy az volt, ami persze még mindig jelenthet bármit is. Előbbi mondat is jól mutatja, hogy az agyam olyan, mint egy jó statisztika: bármit képes kimutatni a rendelkezésre álló adatokból. Kicsit talán most bánom, hogy nem iszok vagy drogozok, mert akkor most elég lenne emelni a napi dózist és máris gondtalanabb lennék. Bár egyesek szerint az alkohol csak felerősíti a valódi énünket, akkor meg nem mennék sokra az ivászattal, mert mostanában minden vagyok, csak felszabadult nem. Annyi feszültség van bennem, hogy ha belém csapna egy villám, akkor az húzná a rövidebbet.

A fenti tünet(?) mellett volt még egy jelenség, amely tovább növelte az aggodalmamat: fogytam. Nem nagy dolog, 1,5-2 kiló cirka két hét alatt, de gondolkodni jó. Persze pont abban az időszakban fogytam, amikor 35 fok alatt nem nagyon volt a levegő hőmérséklete, mikor naponta alig eszek/iszok és több olyan nap is volt, amikor órákig aszalódtam a szabadban vagy autóban. A hétvégén kicsit belehúztam az evés/ivás dologba és máris elkezdett visszajönni valamennyi, de azért csak ott van a kisördög a fejemben. Pedig nem kell biológusnak lenni ahhoz, hogy összefüggést találjunk a fogyás és a nem evés/ivás között.

Megváltoztam. Egyrészt azt hiszem nyugodtan lehet hipochondernek nevezni, legalábbis a rák terén, mert képes vagyok testem minden egyes rezdülését kiújulásnak, áttétnek vizionálni, másrészt egy kicsit a világot, illetve a benne lévő embereket is másként látom. És itt most nem arra gondolok, hogy jobban értékelném a virágos mezőket vagy ilyesmit, mert ilyen téren nem lettem más, mint korábban. Inkább a hibákat viselem nehezebben. Legyen az valós, vagy vélt. Az elmúlt hónapokban több olyan sokéves barátságnak vetettem véget, amelyről néhány éve nem gondoltam volna ilyen kimenetelt. Ez a nyavalya azonban nem csak engem érintett, hanem a környezetemet is. És azt kell mondjam, hogy igazán jó mérce volt az elmúlt egy év, ami az emberi kapcsolatokat illeti. A kritikus, szkeptikus jellem mindig is megvolt bennem, talán ezért is dolgoztam hosszú éveken át olyan munkakörben, ahol ez nem hiba, hanem erény volt. Ami viszont megváltozott az az, hogy egyre kevésbé nézem el mások hülyeségeit. Szerintem sokak szerint időnként simán hozom a mogorva vén ember jelleget. Miközben csak annyi történik, hogy a (szerintem) hülyeségeket beszélő emberekkel most már vitába szállok, míg korábban ez kevésbé volt jellemző. Egyszerűen nehezen viselem az olyanokat, akik képtelenek megérteni, hogy nem hiszek a hetente változó csodaszerekben, hogy szerintem nem nevezhető barátinak, ha valaki szerint megérdemeltem a rákot, mert fejben "bevonzottam" magamnak vagy, hogy az orvosoknak, tudománynak szinte semmi közük sincs a gyógyulásomhoz, hanem az Ő Istene volt az, aki meggyógyított, az orvos csak egy eszköz volt. A csoda gondolom túl snassz lett volna. Az érintettek szerintem azóta sem értik, hogy miért nem beszélek velük.

A bejegyzés fenti szakasza talán rendhagyónak tűnik ebben a naplóban, de igazából annyira nem lóg ki a sorból. Sosem próbáltam úgy beállítani ezt a rákkalandomat, mintha valami hőstettet vinnék véghez. Mert nem is történt semmi ilyesmi. Lett egy nyavalyám és hagytam magam kezelni. Ennyi. Éppen ezért nem viselem jól, ha mindenféle "nagy terv" részeként próbálja meg valaki beállítani azt.

Századik bejegyzésnek talán valami ünnepibbet is összehozhattam volna, de most csak ennyi sikerült. Van ez így. Reményeim szerint egy hét múlva már túl leszek a kontrollokon és ha minden jól megy, akkor talán a viharfelhők is tovaszállnak. Lehet, hogy a ködös Albion után valami napfényesebb kultúra iránt kellen érdeklődnöm. Ha a vizsgálat eredményei nem gördítenek akadályt az ügy elé, akkor elvileg útnak is indulunk egy olyan vidékre.