Így köszöntötte közönségét Vitéz László az előadások kezdetén. Sajnos a sebészeten engem még sosem köszöntöttek így, pedig a kontrollokra járva gyakran érzem magam bábszínházban.

Felveszem az előírt pozíciót a bábművész sebész pedig elkezdi az előadást. A színem pont olyan lesz, mint Vitéz László ruhája és pont úgy is érzem magam, mint főhősünk: kézre húzva. Sőt, meggyőződésem, hogy a "nagymamucikám báli legyezője" néven ismert palacsintasütő is felbukkan, azzal a különbséggel, hogy az nem kerül a bábú kezébe, hanem marad a bábművészében. Legalábbis körülbelül így szoktam magam érezni vizsgálat közben. Igen, a rutinos olvasók kitalálták: ismét eljött a negyedéves tükrözés ideje. Már csak néhányat kell aludnom, és újfent egy előjáték nélküli behatoláson találom majd magam. Se egy vacsora, se néhány dicsérő szó a szemem színére. Ez egy ilyen szakma.

A vérvételt két hete, a hozzá tartozó onkológuslátogatást múlt pénteken letudtam, ott szerencsére minden rendben volt. Az onkológus olyannyira elégedett volt a vérem színével, hogy azt találta mondani, hogy a következő negyedéves ciklusban ismét csak vérvételre küld, hasi ultrahangra, mellkasröntgenre nem. Cserébe szeptemberben elküldene egy teljes CT-re. Nehogy izgalom és röntgen sugarak nélkül maradjak. Utóbbit szerette volna megspórolni, ezért ismét felajánlotta, hogy MRI vizsgálattal próbáljuk meg kideríteni magával ragadó személyiségem titkait, de ezúttal is résen voltam és jeleztem, hogy a beleim továbbra is egy irodaszer rendelésből visszamaradt tűzőgépkapocs-heggyel vannak egyesítve, melyek fémből vannak, ennél fogva mágnesezhetők. Értem én, hogy kíváncsiak a belső titkaimra, de azért mégse fordítsunk már ki. Marad tehát a CT és az újabb sugárdózis. És ez csak a jéghegy csúcsa, ugyanis szintén ősszel lesz esedékes egy teljes tükrözés, ami pont a toldozás-foldozás miatt nem megy hagyományosan, csak virtuálisan, amihez sosem fogják kitalálni, hogy milyen berendezésre van szükség: CT-re. A tavalyi körnél próbáltam kideríteni, hogy miként lehetne összekötni egy virtuális tükrözést egy általános CT vizsgálattal, de akkor azt mondták, hogy sehogy. A tudomány persze fejlődhetett azóta. Reménykedni legalábbis reménykedhetek benne. Őszig.

A legutóbbi posztomban arról nyavalyogtam, hogy nem vagyok feldobva. Nos, jelentem, ha feldobva még nem is, de felszálló ágban azért már vagyok. Nem múltak el a rákkal kapcsolatos aggályaim, csupán annyi teendőm volt az elmúlt cirka három hétben, hogy többször szembejöttem saját magammal, magyarán a koponyámon belül elég sok volt a program, így nem jutott idő aggodalmaskodni. Ezt a receptet persze eddig is ismertem, csak nem volt mindig ennyi tennivaló. Éljen a munka ünnepe!

A hangulat tehát emelkedik, már csak tartani kell az irányt. Ebben az ütemben haladva elég néhány hét és előállhatok valami saját színpadi előadással. Talán a köszöntés is az lesz: szervusztok, pajtikák!