Legutóbbi bejegyzésem a visszatérő migrénem legfrissebb kiadásáról szólt, ami ugye a felső végemet érintette, az elmúlt két napban azonban inkább a másik irányból érkeztek aggasztó jelek.

A migrénem egy napig tartott, de a szervezetem már másnaptól gondoskodott róla, hogy ne unatkozzak, ugyanis elkezdte a szokásos legózást. Hogy pontosan mi készül majd a megannyi "kockából" azt nem tudom, de igen nagyon csalódott lennék, ha kisebb lenne, mint a Gellért-hegy 1:1 arányú mása, mert a folyamat harmadik napja tart. Ez persze nem azért aggaszt, mert már nincs mit olvasgatnom ücsörgés közben, hanem azért, mert a programsorozat nem nagyon enged 1-1,5 óránál hosszabb szabadidős tevékenységet, amit nem neveznék soknak. Ennél is fájdalmasabb -szó szerint-, hogy a tevékenység során nem csak az olvasás kapcsán kerülök kapcsolatba papíralapú termékekkel, amelynek eredményeképpen igen elgyötört állapotba került az érintett testrész. Szeretném hinni, hogy nem ez a részem a legérdekesebb, így nem is untatnám a kedves olvasókat vele túlzottan, de talán más sorstársnak hasznos információt jelenthet, ha tudja, bizony időnként ilyen kalandokra is fel kell készülni. És, hogy ez a kaland mennyire "vadregényes" azt talán az jellemzi a legjobban, hogy szerintem nincs az a többórás anal-fisting forgatás, amely után egy elsőfilmes színész hátsója rosszabb kondícióba kerülne az enyémnél. Annyit sziszegtem mostanában, hogy egy kisebb településnyi Évát is rábeszélhettem volna az almafogyasztásra.

A baj pedig ritkán jár egyedül. Tegnap sikerült két legókocka közé beszorítanom egy kis testmozgást, azaz focizni voltam. Annyi ücsörgés után igazán jól esett egy kis mozgás, ráadásul némi sikerélmény is kerekedett, ugyanis amíg vártuk, hogy mindenki megérkezzen, csaptunk egy rögtönzött meccset, csökkentett létszámmal. Nem jellemző rám az öntömjénezés, így talán elnézik nekem, ha megemlítem, hogy a 6-1-re megnyert mérkőzésen sikerült hatszor betalálnom. A lendület a "főmeccsre" is kitartott, ennek ellenére kikaptunk. A fájdalmas rész azonban ezután jött, egészen pontosan, mire hazaértem. Ekkor kezdett el fájni a jobb térdem, ami azóta is tart. Nem sérülés, egyszerűen csak a porcok kezdik éreztetni, hogy húsz éve is van már annak, hogy 18 voltam. Más kérdés, hogy akkoriban is előfordultak ilyen panaszok, de akkor kevésbé érdekelt. Vizuálisabb alkatú olvasók most elképzelhetik, hogy a fentebb leírt problémával kiegészített térdfájásom milyen vitalitással és mozgáskultúrával vértezhetett fel a mai napra.

Ahogy azt a címben is írtam: egyszer fent, egyszer lent. Ez persze nem csak testtájakra vonatkozik, hanem az érzésekre is. Szerencsére a nyavalyáim miatti szomorúságomat képes feledtetni az a tény, miszerint a lányom kb. 20 perc alatt megtanult kétkerekű biciklivel menni. Mindez vasárnap történt. Nem hinném, hogy a lányom azért igyekezett ennyire a tanulással, mert tudta, hogy két WC-n ülés között nincs sok lehetősége, mint ahogy azt sem hiszem, hogy az idei Tour de France doppingmentes mezőnyének győztesét ismerhetjük meg a személyében. Inkább csak a kisebb korában használt futóbicikli jótékony hatása köszönt vissza, hiszen azon már megtanulta az egyensúlyozást, ahogy a rolleren is. Pedálozni pedálozott a pótkerekes kerékpáron, így tulajdonképpen csak a két tudást kellett szinkronba hoznia. Öröm tehát volt. Tavaly ilyenkor nagyon bíztam benne, hogy lesz majd alkalmam többek közt biciklizni tanítani is egyetlen gyermekemet, így tényleg egészen közel voltam hozzá, hogy meghatódjak. Na jó, talán meg is történt.

A fenti siker a lányomat is magával ragadta, így azóta minden délután az az első kérdése mikor hazaérünk,hogy megyünk-e biciklizni? Persze biztosan lesz még olyan, mikor egy-két esés után kissé alábbhagy a lelkesedése, hiszen egyszer fent, egyszer lent, de nincs is ezzel semmi baj.
Én például most éppen a fentre várok, mert inkább egy bicikli után futnék, mint máshova...