Mikor egy jó könyvet olvasunk, szinte észre sem vesszük, hogy milyen gyorsan lapozgatunk benne, sokszor egész fejezetek tűnhetnek pillanatoknak. Nos, nem tudom, hogy életem könyve volt ennyire izgalmas mostanában, vagy csak egyszerűen elbambultam, de tény, igencsak rég írtam már ide.
Olyannyira régen, hogy az őszi CT vizsgálatom eredményéről be sem számoltam. Bocsánat! Szóval a CT rendben volt, leszámítva két apróságot: az egyik az volt, hogy találtak egy követ a bal vesémben, amiről rá egy hónapra kiderült, hogy nem hologram volt, mert az nem görcsölne annyira. Pár nap alatt aztán jobb lett, szóval úgy tűnik, hogy ha csak egy apró kaviccsal is, de sikerült hozzájárulnom országunk hegyeihez. A jobb vesémről nem írtak a leletben, ennek ellenére januárban az is begörcsölt egyszer, bár ott az is előfordulhatott, hogy nem egy kő, hanem a folyadék hiánya okozott problémákat, minthogy azokban a napokban valahogy kevesebbet ittam, mint kellett volna. Ez talán sosem fog kiderülni.
Az október végi CT leletének másik gyümölcse az volt, hogy megemlékeztek benne csontjaim degenerációjáról, mely gyakorlatilag kopást jelent. Hogy ez eddig miért nem került szóba, azt nem tudom. Vagy előtte egy évvel még nem volt kopott? Kissé furcsállottam a dolgot, így meg is említettem az onkológusomnak, aki a vállamra tette a kezét, majd közölte: öregszik. Ez egyrészt jó hír, mert azt jelenti, hogy élek, másrészt viszont valahogy nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással. Már csak azért sem, mert amíg mondjuk tíz évvel ezelőtt fájt a derekam vagy valamim időnként, addig mostanában nem. Szóval vén tengeri medvének még nem mondanám magam. Ki érti?
Az említett kontroll óta nagy csodák nem történtek. Az itt leírt, majd könyv formájában is megjelent sorok adtak leginkább elfoglaltságot, főleg az elmúlt egy hónapban. Hívtak TV-be (ja, kérték, hogy említsem meg: szóval a FEM3 Caféban voltam), írtak rólam cikkeket és találkozón is voltam már. Bő négy évvel ezelőtt (hoppá: február 14-én volt négy éves a diagnózis) nem gondoltam volna, hogy egy nyavalya fog majd ismerté tenni. Kicsit nem figyelek, és megnyerem a következő Oscar-on a legjobb forgatókönyvet.
Ezek a beszélgetések, interjúk egyébként újfent megerősítettek abban, hogy a rákot milyen sokan kezelik tabuként. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ha kicsit oldjuk a beszélgetés hangulatát, akkor valahogy mindenkinek sokkal könnyebb beszélnie róla, elmondani az azzal kapcsolatos érzéseit. A múlt hétvégi békéscsabai találkozón például több érintett is volt, akiknek volt vagy éppen van dolguk a betegséggel és a kérdezz/felelek közben sikerült olyan jó hangulatot teremteni, hogy többen is könnyedén, nyíltan tudtak beszélni az érzéseikről, arról, hogy esetenként ők mit találtak humorosnak vagy éppen szomorúnak a kezelések alatt. És az is látszott, hogy ez a könnyedség nem feltétlen van ott a hétköznapjaikban, mert valahogy úgy érzik, hogy az nem helyes. Pedig mennyire hogy az!
Életem könyvében olyan gyorsan lapozgattam mostanában, hogy ismét a negyedéves kontrollnál tartok benne. Sőt, igazából már kicsit el is hagytam, mert ha nem változott meg nagyon a matematika és/vagy a naptárrendszerünk mostanában, akkor a három hónap már január végén letelt. Ehhez képest két nappal ezelőtt sikerült elmennem vérvételre. Természetesen csodálatos volt, hiszen még mindig tűvel veszik. Eredmény gondolom a jövő hét közepe, vége felé várható. Mondanám, hogy bakfitty és minden ok lesz, de akkor az olvasók rögtön gyanakodni kezdenének, hogy elvittek az UFO-k és egy hasonmást hagytak itt, mert olyat én sosem mondanék. A fentebb említett vesemizériát leszámítva azt hiszem, hogy nincs panaszom, a padlót ugyanazzal a súllyal terhelem, mint tavaly és az elmaradhatatlan teremfocin továbbra is le-fel rohangálok, sőt, néha még értelme is van, ennek a le-fel rohangálásnak.
Érzésre akár hátra is dőlhetnék a labor miatt. Kicsit talán hátra is dőltem. De csak óvatosan, nehogy kiderüljön, hogy a széknek nincs támlája. Még a végén mehetek valami burleszk műsorba is fellépni...
Utolsó kommentek