Élek, és virulok. Sehol egy tünet. Nyilvánvaló, hogy nincs jobb időpont arra, hogy, mintegy nekrológként, megírjam azt, hogy milyen ember is vagyok. Vagy voltam. Függően az olvasás időpontjától.

Ha létezne a halál utáni élet, akkor biztosan nagyon bosszantana, hogy nem tudattam a világgal, hogy ki is voltam. Milyennek láttam, gondoltam, éreztem magamat. Bosszankodni nem fogok, az már biztos, hiszen most majd jól megírom.
Ha akarom, teljesen átlagosnak is jellemezhetem az eltelt 37 évet, ha akarom, azt mondhatom, nem voltam túl szerencsés. De vajon mondhatom-e azt, hogy szerencsés voltam? Nos, mindez csak viszonyítás kérdése. Egy elgázolt macskához, vagy egy 3 éves afrikai gyerekhez képest, akinek Isten HIV vírust adott, biztosan érezhetem magam úgy, mint akinek csak megszületni volt nehéz. Einsteinhez képest viszont egy egyszerű lúzer vagyok.
A lényeg mégsem ez, hanem az, hogy elégedett vagyok-e az életemmel. A válasz: IGEN.
Nyilván lehetnék jobb, lehetnék több, szebb, okosabb, gazdagabb. De nem vagyok. Mégis, örülök annak, amiket láthattam, olvashattam, örülök azoknak, akikkel találkozhattam. Eltekintve néhányuktól.
Hallhattam már sok remek zenét, láthattam remek gólokat, sétálhattam a családommal szép helyeken, rengeteget nevethettem másokon, vagy magamon. Ez utóbbit (is) nagyon fontosnak érzem.
Bosszankodhattam híreken, kimaradt helyzeteken, azon, hogy emberek még a tudomány jelenlegi szintje mellett is babonákban, istenekben keresik a boldogulást ahelyett, hogy kezükbe vennék a sorsukat. Nem az istenek döntik el, hogy kiből lesz miniszter, pék vagy drogos. Mi járunk iskolába, a saját szorgalmunk és a szüleink következetessége az, ami a genetikai tulajdonságaink mellett meghatározza, hogy meg is tanuljuk-e azt, amit megpróbálnak belénk verni. Nem azért lettem rákos, mert valamelyik Isten ezt akarta, hanem azért, mert ilyenek a génjeim, amiket nem tőle kaptam, hanem a szüleimtől.
Fel kéne már nőni...
És, hogy milyen vagyok/voltam még? Mondanám, hogy olyan, mint Pom-Pom, de én nem tudtam bámulatosan változtatni az alakomat, régebben vékony voltam, mostanában kevésbé vékony, némi dudorral a hasam környékén.
Belül talán többet változtam.
Voltam éltanuló és voltam bukott tanuló, voltam nyámnyila, és voltam magabiztosabb. És lettem tökéletlen szülők tökéletlen gyereke. De azért tanultam is tőlük, mert nem ugyanazokat a hibákat követ(t)em el.
Talán lehettem volna "híres" ember. Sportoló vagy színész, komédiás vagy feltaláló, esetleg énekes. Bármelyiket el tudtam volna képzelni. Ehelyett kínáltam hamburgert, voltam hentes és főpénztáros, ellenőriztem minőséget, kerestem mások hibáit, irányítottam embereket, voltam főállású apa és árultam autót. És egy kivételével mindet szerettem, és talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy annak az egynek a kivételével jól is csináltam mindet.
Próbáltam tökéletes lenni, figyelni azt, hogy mi lenne jó másoknak, hogy engem többre tartsanak. Voltam önző és önzetlen. Voltam kedves és voltam bunkó. Sok dolgot megszereztem, sokat elvesztettem.
De arra nagyon figyeltem, hogy bizonyos tulajdonságokat sohase veszítsek el: irónia, képesség arra, hogy bármikor nevessek, logika, előrelátás, empátia. Ezek és még néhány dolog keveréke lettem én. Olyan valaki, aki egyre kevésbé rejti véka alá a véleményét, mert úgy látom/láttam, hogy csak így van értelme, haszna, megosztani azt.

Lehet-e tökéletes életet élni? Egyáltalán, milyen az a tökéletes élet? Mi a mértékegysége? A gyerekek száma, a megszerzett vagyon mértéke, a diplomák száma, az, hogy mennyi tengerparton sikerült lebarnulnunk?
Megannyi tökéletes élet létezik, melyeket sehogy sem lehet összehasonlítani, mert mindet más ember éli/élte. Kinek ez, kinek az volt fontos. És ez a fontos, hogy neki mi volt az, ami örömet okozott.

Sokan mondják azt, hogy ha újrakezdhetnék az életüket, akkor ezt vagy azt máshogy csinálnának. Nekem is vannak ilyenek, mégsem vagyok benne biztos, hogy olyan dolgokon változtatnék, melyek alapjaiban változtatnák meg az életemet. Az már egy megváltozott ember lenne, nem én. Nekem meg így is teljesen jó.

Ezt tudtam adni, talán ezt is akartam. Nem túl látványos az örökség, amit hagyok. De valamire talán ez is jó lesz.

Üzenni ezeket üzenném:

• Ne mástól várjuk a megoldást. Az a biztos, amit mi magunk végzünk el.
• Az embert a környezete neveli. Adjunk neki teret.
• Sohase veszítsük el a humorérzékünket. Soha! Irónia mindenkor!
• Közhelyes, de semmi és senki sem pótolhatatlan. Valaminek vagy valakinek a hiánya okozhat nehéz pillanatokat, de nem szabad, hogy ezek a pillanatok állandósuljanak. Tanulj meg túllépni!
• Utálom a gyászt. Nincs értelme. Szomorú az lehetne, aki meghalt. Az én temetésemen nem akarok fekete ruhákat, vallási megnyilvánulásokat. Ha valaki mégis így tesz majd, azt élete végéig kísérteni fogom. ;-)
• Azt sem bánnám, ha a temetés egy zenés, tréfás összejövetel lenne. Az én temetésem, én határozom meg, hogy milyen legyen.
• Tiltsák be az összes vallást! Gátolja az emberiség fejlődését, és szeretetnek próbálja álcázni a gyűlöletet. Több embert öltek meg a világon vallási okok miatt, mint bármi más miatt. Istenek nem léteznek! Az emberek viszont igen.
• Mindenki válasszon magának hobbit. Mindegy mi az, a lényeg, hogy legyen egy biztos kikapcsolódási lehetősége.
• A hibát mindenki magában keresse, ne másban.
• Hajrá Fradi!
• Hallgasson mindenki zenét. És ami még fontosabb: énekeljen mindenki sokat! Addig nem fogod ezt megérteni, ami nem teszed meg. Rossz a kedved? Énekelj! Jó a kedved? Énekelj!
• Sok sajt, sok ketchup!
• Ne hirdess mindenféle bölcsességeket. Ha tetszik valamelyik, akkor tedd magadévá. Mutass példát, annál jobb reklám nincs.

Most pedig, miután mindenki befejezte a bólogatást és/vagy a fejrázást, irány vissza a megszokott dolgokhoz. Mert mondhat bárki bármit, alapjaiban senki sem fog megváltozni. De azért jó lenne azt hinni, hogy lehetséges, ugye?

Fenti sorok megírása óta eltelt úgy egy hónap, de valahogy nem jött ihlet valami sokkal frappánsabbra, így egyelőre(?) marad(t) ez az írás.
2012.06.02.

Hiányozni fogtok. Amennyiben változás állna be az állapotomban, akkor értesíteni fogok mindenkit.

The End

Jönnek-mennek a szürke hétköznapok, közben pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, de legalábbis elhanyagolni dolgokat. Én például ezt a blogot hanyagoltam az elmúlt időben, melynek a lustaságon túl az is volt az oka, hogy nem nagyon akadt mondanivalóm. Legalábbis ami szigorúan véve a blog témájához tartozik.

Az éves kontrollok, már ha éppen nem lógtam el, persze mentek, de ezekről a blog Facebook oldalán írtam, így aki nem járt ott, talán lemaradt arról a rövidtávú, de teljesen indokolatlan kapcsolatról, mely a legutóbbi CT vizsgálat során jött létre egy tűzoltókészülék és a fejem között.

Ez a bloghanyagolás persze nem volt mindig így. Jöttek az élmények, bővültek a sorok, még egy könyvrevaló is összekalapálódott, melynek, ha más értelme nem is volt, annyi mindenképpen, hogy az engem reparáló kórházak némi pénzhez jutottak, hiszen a könyv teljes rám eső bevétele náluk landolt. Nem mintha rá lettek volna szorulva, hiszen legendásan túl van finanszírozva az egészségügy. De legyen az Ő bajuk, hogy mit kezdenek ennyi pénzzel.

Az első könyves adomány átadása a Szent Margit kórházban

Tartalom tehát gyűlt, ahogy azok a napok is, amelyek olyannyira vágyottak voltak anno. A nagy szürkeségben pedig, -ami azért ám szép, színes szürke-, beleszürkült ez a napló is a feledés ködjébe.

A kedves, de még a kedvetlen Olvasóban is joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor most, ennyi idő után mégis miért ragadott billentyűzetet a napló szerzője?

Nos, egyrészt, hogy ismét megköszönje, hogy anno voltak olyanok, akik ilyen vagy olyan ok miatt úgy döntöttek, hogy nővérek, orvosok, kórházi portások, takarítók, adminisztrátorok lesznek. Merthogy ők és még sokan mások tesznek azért, hogy ha már az ilyen naplók megszületnek, legalább meg is maradjanak. Másrészt azért, mert éppen ma tíz éve annak, hogy a napló szerzője (én), ilyen remekbe szabott bejegyzéssel örvendeztethette meg ismerőseit a Facebookon:

Szóval ma tízéves a diagnózis. 

Hozzáértők szerint az idő múlását azért érzi egyre gyorsabbnak az ember, mert egy-egy esztendő egyre kisebb részét teszi az ember életének. Míg egy nyolcéves gyereknek szinte örökkévalóságnak tűnik az az öt nap, ami a hétvégéig eltelik, addig egy ötvenes éveiben járó valaki könnyen eltűnődik azon, hogy miként díszítheti ismét a karácsonyfát, mikor alig két napja pakolta el a díszeket, és a hűtőben talán még akad halászlé is. Noha a listámon szerepel, egyelőre még nem járok az ötvenes éveimben, ennek ellenére megerősíthetem: az idő repül!

Repüljenek vele Önök is, de ha lehet, maradjanak meg nyolcévesnek! Úgy minden levegőben töltött pillanat hosszú és vidám lesz.

Miért ne írhatnék újra, hiszen már több mint egy éve nem írtam ide egy sort sem. Ennyire gyorsan repül az idő.

A nemírásnak nyilvánvalóan a lustaságom is az oka, amiért az Olvasó szíves elnézését kérem. További ok, hogy igazából úgy hiszem, nem volt okom írni, hiszen ezt a naplót anno a rákkalandom hozta létre, olyanom meg ha minden jól megy, most nincs. Olyannyira, hogy már kontrollokra is csak évente kell mennem. Mármint kellene, mert nem én lennék én, ha nem mentem volna el többször is vérvételre tavaly. Bizony, önként vérvétele. Ki gondolta volna ezt lassan hét évvel ezelőtt, mikor az első sorok megszülettek ezen a felületen?

Mondom, repül az idő. Hogy mást ne mondjak, ma négy éve jelent meg ez a bejegyzés, ami azért furcsa, mert az ott körbejárt számot sem tudtam még elsajátítani, miközben, mint azt említettem, már négy év is eltelt azóta. Valami nincs rendben az idővel. Talán az EU-nak nem a nyári-téli időszámítás problematikájával kellene foglalkoznia, hanem a tovatűnő évek megtalálásával. Mert valaki ezt is sikkasztja, mint az EU-s pénzeket, ez nyilvánvaló. Persze az is lehet, hogy a hipp és hopp eltelt 2018-nak az a magyarázata, hogy ha nagy eredménnyel nem is járt, azért volt mit tennem a tavalyi évben. Munka közben pedig jobban megy az idő. Ez persze nem gond, mert a semmittevésbe elég gyorsan bele szokott fájdulni a fejem, azt meg ki szereti? A munka tehát biztos pont volt. Olyannyira, hogy (elő a zsebkendőkkel), az év első bő hat hónapjában emlékeim szerint összesen öt nap szabadság jutott, az sem egyben, és leginkább valami objektív ok miatt, mintsem a láblógatás örömének köszönhetően.

Szerencsére aztán jött a nyár, ami jellemzően nyaralást is hoz. A tavalyi pedig különösen jól sikerült. Egyrészt két hét volt, másrészt a két hét minden napjára jutott valami program. Sosem voltunk olyanok, akik a nyaralás első felében a hasukat, a második részében pedig a hátukat süttetik, inkább a jövés-menésben hiszünk. Ami annyiban talán furcsa, hogy egy tényleg mozgalmas, munkával töltött félév után talán észszerűbb lenne a semmitevés. Mi nem ezt választottuk és nem hinném, hogy a család bármely tagja utólag bánta volna ezt a döntést.

És ha már bánás. A legutolsó, itt megjelent írásom gyakorlatilag a depressziómról, illetve annak erős elharapózásáról szólt. Nos, ha minden igaz, kijelenthetem, hogy szerintem letudtam a dolgot. Asszem...
A pánikrohamok, amik majd két éve jelentkeztek, teljesen eltűntek úgy egy éve. Még az év első felében el is hagytam a terápiaként felírt bogyót, szerencsére azóta sem volt rájuk szükségem. Utózöngeként talán annyi maradt, hogy van rajtam úgy öt kiló plusz. Részben a bogyónak, részben pedig a nem mozgásnak köszönhetően. Utóbbi azt jelenti, hogy bő fél évre felhagytam a focival. No, nem a játékot untam meg, csupán a pánikrohamok idején rendszeres volt, hogy az sportolás után tört elő, ami eléggé rám hozta a frászt, hogy infarktusom van. Ez pedig belém égett, így amikor ősszel újra lemerészkedtem a pályára, akkor igencsak frászban voltam. És egy picit azóta is. Érdekes, hogy az agy/bélflóra kettős milyen furcsa dolgokat tud összehozni. Mert a hangulatunkért felelős szerotonin az emésztőrendszerben keletkezik. Szóval nem biztos, hogy fejben dől el minden.

Az év második fele aztán amolyan 1.2-es verziója volt az első hat hónapnak. Annyi bővítéssel, hogy a munka mellé egyre erőteljesebben megjelent a sport is. No, nem az én sportolásom, hanem a lányomé, aki továbbra is kosárlabdázik. Ez pedig nem kevés elfoglaltságot jelent, tekintettel a heti 4x1,5 órás edzésekre, illetve a hétvégi meccsekre. Amiből gyakorlatilag minden hétvégére jut. Plusz suli, ahol szintén nem tétlenkedik. És akkor az edzőtáborokat nem is említettem. A nyári tizenegy hetes szünetben öt hét edzőtábor volt, melynek egyetlen napjáról sem hiányzott. És edzésről is összesen háromról, betegség miatt. A bajnoki szezon október első hetében indult és a Karácsony után ért véget. Ezen időszak alatt tizennyolc tétmérkőzésen lépett pályára, jobb-rosszabb játékot nyújtva, ahogy amúgy az természetes. Magyarán erőnléti problémája nincs a lányomnak. Lassan nem merjük elkérni a leckéjét, mert félünk, visszaél a fizikai fölényével. És még csak tizenegy éves.

Ugyancsak lassan hat éve biztos pont az életemben a veteránautózás. Ez idén némileg visszafogottan működött, ami az alkalmakat illeti. Kilométerben viszont nem volt hiány, köszönhetően annak, hogy egy belgiumi kiküldetést az MG-vel tettem meg. A majd háromezer kilométeres út minden hiba nélkül, de élményekben gazdagon telt, arról nem is beszélve, hogy a kollégákkal ellentétben én nem egynapos késéssel érkeztem meg, mivel az ő járatukat törölte a légitársaság. Az út előtt pedig mindenki engem szekált, hogy a negyvenöt éves autóm és én majd tréleren vesszük be Brüsszelt. Ők is tévedhetnek.

És persze a szokásos, év végi veteránautós találkozót sem hagytam volna ki Szilveszter napján.

Dióhéjban ez volt az elmúlt évem. Ugye milyen gyorsan át lehet szaladni egy év történésein? Szürke hétköznapokból tehát volt bőven. De ez a szürke sokkal több, mint ötven árnyalatú volt. És miért ne lehetne még több? Válasszanak Önök is egy árnyalatot mára!

Nyakunkon az év vége, amikor is sokan szeretnek amolyan összegzést készíteni. Jómagam nem tartozom ebbe a körbe, viszont idén hiába terveztem már többször is, hogy írok ide néhány sort, ez mindig elmaradt. Nem mondom, hogy ez sok ráncot okozott a homlokomon, de azért zavart.

A blogírás elmaradása ugyan megkímélte a burámat, más viszont hozzásegített ahhoz, hogy egyre ráncosabbnak, nyúzottabbnak és így korosabbnak tűnjek. Immáron három éve annak, hogy egy bejegyzésben beszámoltam arról, hogy egyre többen magáznak. Ez a jelenség mostanra még gyakoribbá vált, miközben a tükörbe nézve én továbbra sem feltétlenül látom az okát. Pedig a fürdőszobai tükör még nincs kétéves. A tükör tehát valószínűleg rendben teszi a dolgát. Mivel a szemem (kipp-kopp) továbbra is 10/10-es, a látásproblémát is kizárhatjuk, így marad a látásmód.

Az, hogy amolyan görbe tükörben látom a világot, nem új dolog. Ismerni ehhez szerintem nem is kell személyesen, hiszen erről talán a napló olvasói is megbizonyosodhattak az elmúlt években. Az már más kérdés, hogy ez a fajta különcség nem mindig előny. Jó, hogy nem szenvedek hiányt kreativitásban és humorban, de ez a két dolog gyakorlatilag kéz a kézben jár némi mentális problémával is, melyet leggyakrabban depressziónak nevezek. És ami érdekesnek mondható ebben, hogy ezt nem is én ismertem fel leghamarabb, hanem a feleségem évekkel ezelőtt, mikor egy Robin Williamsről szóló cikk elolvasás után nemes egyszerűséggel közölte: ezt rólam írták. Ha ebben esetleg kicsit kételkedtem is akkor, mostanra tulajdonképpen papírom van róla.

Az idei év nagyjából az őrület határán telt. Mindez úgy márciusban kezdődött, mikor is a mindenféle vélt és/vagy valós sérelmeim után úgy döntöttem, hogy tíz év után beadom a felmondásom a munkahelyemen. Persze az is lehet, hogy az említett őrület okozta a látásmódomat, így a felmondást is. Amely felmondás azonban nem azonnali volt, hanem két és fél hónapos határidejű, mivel éppen benne voltam egy feladatban, melyre amolyan személyes ügyként tekintettem. Nem valamiféle bizonyítási kényszer miatt, hanem azért, mert a feladat maga nagyon közel állt a szívemhez, személyiségemhez.Viszont mint az néhány héttel később kiderült ez a hosszú felmondási idő nem biztos, hogy jó döntés volt.

Mindenre egy pánikroham vezetett rá. Amit aztán még tucatnyi követett az elkövetkezendő hetekben. Azok kedvéért, akik vannak olyan szerencsések, hogy még nem volt pánikrohamuk, elmondanám, hogy ki lehet bírni nevetés nélkül, annál is inkább, mert leginkább valamiféle infarktushoz hasonlít a tünet. Eleinte azt is gondoltam, hogy infarktusom vagy valami más szívproblémám van. Fel is hívtam a mentőket (akkor még élt a számuk), ahol a vonal másik végén ülő úr megnyugtatott, hogy nem az van. Ugyanerre jutott az a kardiológus is, akihez később ellátogattam egy terheléses EKG-ra, mivel a rosszullétek nem múltak, sőt, a lehető legváratlanabb pillanatokban törtek rám. Határozottan nem volt kellemes vezetés közben, reggelizéskor vagy bármely más, amúgy rutinszerű tennivaló közben megélni a pánikrohamokat. A probléma ugyanakkor az velem, hogy nem könnyen dőlök be holmi orvosi véleménynek, így amikor nem voltam rosszul, akkor is rosszul voltam. A gondolattól, hogy mi van, ha mégis valami szívproblémám van. Sokszor gondolok magamra úgy, mint valami igen racionális lényre, de ezekben a hetekben, aztán hónapokban nem tudtam magam leletekkel vagy más, látszólag hiteles információval meggyőzni arról, hogy csupán lelki ügyről van szó. Mint az kiderült, ez a lelki dolog, nem is volt teljesen lelki.

A fizikai és lelki ráncok nyár elejére csúcsosodtak ki igazán. Pedig próbáltam mindenbe belekapaszkodni, ami kicsit is kizökkenthet abból a furcsa lelkivilágból. A könyvemből befolyt összeg első adagja (240.000 HUF) is a nyáron került átutalásra a kiválasztott két egészségügyi intézménynek. Ahogy a környezetemben sem, úgy a júniusi csekkátadáson a Margit kórházban sem nagyon értették, hogy miként lehetek én ennyire a gödörben.

Mivel ekkor már túl voltam egy pszichiáternél tett látogatáson, a csekkátadásra már kész diagnózissal mentem: pánikrohamok, depresszióval fűszerezve. És mindezt mi okozza? A szerotonin szint csökkenése, amely anyagot a gyomor és bélrendszer állít elő. És nekem micsodám csonka és viharvert? Igen, a bélrendszerem! És a legjobb az, hogy a szerotonint nem lehet mesterségesen pótolni.

A megoldás viszont látszólag a kezemben volt nyugtató és antidepresszáns kivitelében. Utóbbi nem csinál mást, mint a szerotonin természetes bomlását gátolja. Ám ez sem tűnt túl egyszerűnek. Korábban többször írtam róla, hogy szeretek olvasni, így mindent elolvasok. Így történt a két bogyóhoz járó tájékoztatóval is, amelynek hatásra arra jutott az agyam, hogy ha eddig nem volt infarktusom, akkor majd az antidepresszánstól biztosan lesz, legalábbis a felsorolt lehetséges mellékhatások alapján így látszott. Sokszor merült már fel bennem az a kérdés, hogy jó, hogy van feledékenység elleni gyógyszer, de mi van, ha azt elfelejti bevenni a páciens? Nos, a kérdés jogossága valamelyest igazolódott, mert nekem volt pánik elleni gyógyszerem, de nem mertem bevenni azt egy hónapig. Mi ez, ha nem irónia? Amit amúgy imádok.

Nyilván az is ott motoszkált a fejemben, hogy majd elmúlik a pánik magától, hiszen közben a munkahelyemen látszólag megoldott az alapprobléma, azaz a felmondás. Köszönhetően annak, hogy meglepő és megható módon kollégák és külsős partnerek kezdtek el lobbizni a cégvezetőségnél, hogy ugyan ne engedjék már el "a Misit". Ennek folyománya egy hosszas, heteken át tartó tárgyalássorozat lett, melynek eredményeképpen most is ott dolgozom, ahol 2007 április harmadika óta óta minden munkanapon.

A pánikrohamok, rosszullététek azonban nem múltak. Mivel volt, hogy foci után tört rám, már focizni se mertem elmenni, mert nem tudtam nem arra gondolni, hogy mégis valami fizikai problémám van. Szép lassan elértem arra a szintre, amikor nem volt olyan tevékenység, ami ne adott volna okot az aggodalomra. Így aztán minden mindegy alapon rávettem magam a Cipralex nevű szer szedésére június közepén. Amint azt a bejegyzés létrejötte igazolja, rövidtávon biztosan nem okozott infarktust.

Róma sem egy nap alatt épült fel, ahogy a hangulatomra sem egy nap alatt hatott a bogyó. A leírása szerint is legalább három hét kell ahhoz, hogy az ember fia és/vagy lánya jobban érezze magát, de én valószínűleg olyan mínuszban lehetettem szerotonin terén, hogy ennél is hosszabb idő kellett ahhoz, hogy védőháló és biztosítókötél nélkül tudjak bármit is csinálni. Olyannyira hosszabb idő kellett, hogy már bőven ősz lett, mire őszintén azt mertem gondolni, hogy már-már egészen rendben vagyok. Mindehhez pedig nem kis munka kellett.

Nem vagyok az az önfényezős alkat, de azt hiszem, most kihúzhatom magam. Nem tudom, hogy mi lesz a folytatás, de egyelőre úgy tűnik, hogy lábon hordtam ki egy elég komoly depressziós, pánikrohamokkal tarkított hosszú időszakot. Nem voltam plusz szabadságon, több munkám volt, mint korábban bármikor és a privát napokban is akadt bőven tennivaló. A lányom sportolói útra lépett, a feleségem nem is tudom mennyi ember munkáját látja el pirkadattól teliholdig.

Nem titok, hogy Ferencváros szurkoló vagyok és nem csak fotelből nézem a focit. A mérkőzéseken gyakran hangzik fel egy rigmus, melynek egy sora így hangzik: "Küzdeni mindig, feladni:soha!". Nagyjából ennek szellemében telt az idei évem második fele.

Hébe-hóba még előfordul, hogy furcsa érzés bukkan fel bennem itt-ott, de egyrészt rutinosabb lettem, másrészt nyilvánvalóan az antidepresszáns is helyrerakta a szerotonin szintemet. Amely remélem, a jövőben a megfelelő szinten lesz úgy is, hogy nem szedem a bogyót, amit elvileg januártól tervezek elhagyni, fokozatosan, ekkor jár le ugyanis az előre megbeszélt hat hónapos kúra.

Az év nem volt hosszabb, mint a többi, hiszen még szökőév sem volt a mostani. De időnként egyes részei mégis hosszabbnak tűntek. Ilyenkor gyűjtenek sokan ráncokat. Nekem azonban nincs szükségem ráncra. Egyrészt szerintem jobban áll, ha nem vagyok ráncos, másrészt a sok ránc miatt engem ne magázzon senki, mikor én csak egy egyszerű Misi vagyok. És ha mázlim és szerotoninom is lesz, akkor az is maradok.

Ahogy mondani szokták, repül az idő. Nosztalgikusabb emberek szerint pedig egy tíz évvel ezelőtt történt esemény is mintha tegnap történt volna. És igaz, ami igaz, valóban vannak olyan események, amelyek ugyan régebben történtek, mégis élénken élnek az emlékeinkben. Nekem is van néhány ilyen, ma pedig az egyik ilyennek van az évfordulója: ma ötéves a rákos diagnózisom.

És háromhetes a legfrissebb kontroll leletem, amely szerint elméletben rendben vagyok. A két papír elkészülte között persze megannyi élmény ért mind egészségügyi, mind egyéb vonalon. Előbbiről a napló olvasói gyakorlatilag mindent tudnak, utóbbi meg talán nem akkora szenzáció. Többek között ezért is nem készülnek nap, mint nap fényképek az ebédemről. Amúgy is, majdnem minden nap ugyanazt eszem. Egyebek közt ez utóbbit is az öt évvel ezelőtti papírnak és annak folyományainak köszönhetem. De ne gondolja a kedves Olvasó, hogy ez most valami panasz. Nyilvánvalóan nem túl változatos a dolog, de ennyi monotonitás nekem belefér az életbe. Abba az életbe, amiről öt évvel ezelőtt az is felmerült, hogy nem feltétlen lesz túl hosszú. Persze ez a félévtizedes évforduló nem egyenlő a halhatatlansággal. Csak egy kicsit közelebb kerül a lehetőségéhez az ember. És jó lenne élni ezzel a lehetőséggel, szóval ma is be volt kötve a biztonsági öv a kocsiban, nem cigarettával és fél flaska rummal kezdtem a napot és van rá esély, hogy este sem egy drogdílerrel fogok alkudozni valami mosolygós figurával ellátott tabletta áráról.

Örülni kellene. És tulajdonképpen örülök is. Csak közben bosszús és szomorú vagyok időnként. A szürke hétköznapok miatt. De nem a szürkével van a bajom, hanem azzal, mint mindenki másnak: politika, nem süt a nap, munkahely, kéne de nincs, van, de nem kell és ilyesmik. Átlagember vagyok. Olyan, amire nagyon vágytam öt éve, három éve vagy bármikor, mikor éppen tűvel, sugárnyalábbal, sztómazsákkal vagy szikével közelítettek felém. És mégis, nehéz ez az átlagemberség. Olyan nehéz, mint bárki másnak. És pont olyan könnyű is, mint bárki másnak. Hiszen mehetek focizni, mint bárki más, mehetek meccsre is, mint bárki más. És vihetem a lányom is, mint bárki más. Azt tehetem, amit mindenki, aki olvassa ezen sorokat: élhetek. És ez a lényeg.

A számok fontos dolgok. A feleségemtől tudom, mert Ő egész nap azokkal egyensúlyozik, mint egy zsonglőr. Hörömpő Cirkusz, világszám! Számok kerülnek a papírra, a monitorra, a pénzérmékre. Számokból lesz kenyér és a kirándulás. Számokból lesz csoki, abból meg mosoly. Számokból állnak a napok és az évek is. Egy, kettő, öt. De lehetne tíz vagy éppen negyven is. Az évekkel pedig az a helyzet, mint a borravalóval: a lényeg, hogy sok legyen. És az eddig eltelt több mint negyvenet nem érzem soknak. Olyannyira, hogy harmincnak sem gondolnám. Szóval bízom még úgy harmincban, mármint érzésre harmincban, ami akkor több, mint negyven. Mondtam, a számok fontos dolgok. Ma egy picit az ötös szám az.

Mármint, nahát, milyen sok idő telt el azóta, hogy utoljára írtam! Természetesen nem a kedves Olvasókat akartam hanyagolni, egyszerűen nem nagyon volt írnivalóm. Teltek a napok, néha egy-egy kontroll és semmi más.

Szóval, látszólag szürke hétköznapok. A fejemben néha talán túl szürkék is, mert időnként úgy tűnik, hogy a depresszióm túl sokszor hallat magáról. Valahogy semmi se jó. Aztán igen. Majd megint nem. És ez nem csak amolyan borongós hangulat, mert nem feltétlen van összefüggésben a körülöttem vagy éppen a velem történő eseményekkel. A dolog persze nem újkeletű, de azt hiszem, hogy a rákkalandom nem feltétlen volt rá jó hatással. Hogy ebből mások mit vesznek észre, azt nem tudom. Talán nem is fontos. A hangulatom az elmúlt hónapokban tehát nem feltétlen verdeste mindig az eget. De időnként azért még örülni is volt okom.

Egyrészt a negyedéves kontrollok rendben voltak, amikről a blog Facebook oldalán be is számoltam, így biztosítva némi életjelet magamról. Másrészt privát vonalon már-már sikerként is felfogható dolgok történtek velem. Akiket eddig elkerült a demencia, azok emlékezhetnek rá, hogy van egy veteránautóm, amit valamelyest terápiajelleggel vettem, hogy kicsit lekösse a fejemet. Nos, az idén például kétszer is kézbe kellett venni a motorját, mert akadt vele egy kis tennivaló. A javítások, úgy tűnik, hogy sikeresek voltak, a műszaki vizsgát is gond nélkül vette ősz közepén.

A másik, bizonyos értelemben véve talán nagyobb siker, hiszen egy kb. tizenöt-húsz éve körülöttem keringő dolog megvalósulása volt. Nagyjából ennyi ideje hallgatom azt, hogy nekem stand-up-olnom kellene. Nos, bő egy hónapja megtettem. Történt ugyanis, hogy egy régi kollégám addig járt a nyakamra, amíg végül rászántam magam némi írásra és felléptem egy rendezvényükön, cirka 130 ember előtt. Nem mondom, hogy a végén minden megjelent autogramot kért és/vagy egyéjszakás kalandra ajánlkozott, de tény, nem dobáltak meg semmivel. A fellépésről sajnos azóta is csak olyan videóm van, amin annyira rossz a hang, hogy azt is mondhatnám, hogy klingon verseket adtam elő norvég nyelven. De a lényeg, hogy végre senki sem mondhatja, hogy meg sem próbáltam.

És, hogy mennyire lehettem vicces, azt talán jól jellemzi, hogy még akkor is megnevettettem az egybegyűlteket, mikor a fellépés után úgy fél órával elindultam haza. Történt ugyanis, hogy a helyszín nem tudott bárszéket biztosítani a színpadra, ami ugye elengedhetetlen kelléke egy stand-up fellépésnek. Egyrészt azon állt a vizem, másrészt a víz mellett ott volt a puskám. Amit, nem felvágásként mondom, de nem kellett használnom. Szóval adott volt, hogy hazafelé egy szék lesz a társam, hiszen odafelé is én vittem. A társasághoz azonban csatlakozott némi alufóliába csomagolt kóstoló is a felszolgált süteményekből, melyet a lányomnak küldtek. Ezt persze a közönség nem tudta, így ők csak annyit láttak az ajtóban, hogy a művész úr lopja a széket és a kaját. Még tíz méterre a bejárattól is hallottam a nevetésüket. Mi ez, ha nem siker?

Ugyanakkor kevésbé tudom kizárólag sikerként értékelni a blogból készült könyv történetét. A fogyása olyan, amilyen. A könyvesboltok nem törik magukat, hogy látható helyre pakolják, amit részben lehet azzal magyarázni, hogy nem én vagyok a Híres Ember, de azért azt egy kicsit nehezen fogtam fel, hogy egy frissen megjelent könyv miért egy eldugott sarokban lévő polc alsó fakkjára került jó néhány boltban. És ez nem is hálózattól függ, mert ugyanazon hálózat más boltjában meg előtérben volt. Akárhogy is, fogyni azért fogy és talán nem is olyan rosszul, bár titkon azért reméltem, hogy az, hogy megannyi helyen írtak róla, hogy voltam vele TV-ben, bemutatókon, konferencián, az majd többet lendít a példányszámon.

Ami azonban a bolti helyzetnél is szomorúbb, az a bevétel rám eső részének szétosztása. Mármint az, hogy bármennyire is szeretném, képtelen vagyok elkerülni, hogy az összeg jelentős része adóként végezze. A terv ugye az volt, hogy a rám eső rész teljes egészében annak a két kórháznak a javára kerül átadásra, ahol engem reparáltak. Ez persze most is így van, és reményeim szerint januárban megkapom majd az említett, eddig befolyt összeget, hogy aztán az adó levonása után továbbítsam azt. És pont ez a problémám, mert azt szerettem volna, hogy a kiadó direktben utaljon a két alapítványnak, de ez sajnos nem fog megvalósulni, számomra nem teljesen érthető okok miatt. De én nem vagyok könyvelő, a kiadónál pedig az mondta ezt, szóval mi mást tehetnék: elfogadom. Próbálom erősen szuggerálni magam, hogy az adóként végződő összeg is biztosan az egészségügybe kerül. Hova máshova is kerülhetne?

Ami a jelent illeti, most éppen a jobb napok vannak soron, ami részben a Karácsony, Szilveszter körüli több munkahelymentes napnak, részben pedig annak köszönhető, hogy az elmúlt pár éjszaka kivételesen mélyen tudtam aludni, így nem kattogott az agyam, mint amúgy mindig. Tegnap éjjel például annyira jól sikerült az alvás, hogy a feleségem szerint megint horkoltam, olyat pedig csak akkor szoktam, ha teljesen KO állapotban alszom. Mi több, hiába vagyok elképesztően forgolódós, emiatt pedig éberen alvós, most még az sem zökkentett ki, hogy forgolódás közben lefejeltem a falat, emiatt most egy, a homlokom kellős közepén található púp is velem készülődik a következő évre. Persze az is lehet, hogy a púp nem a forgolódás során került oda, csupán a feleségem próbált a horkolás hangerején állítani.

kép: www.nosleeplessnight.org

Apropó, púp! Jelen állás szerint a következő év is januárral kezdődik, nekem pedig akkor kell majd virtuális kolonoszkópiára mennem, ami egy CT-vel egybekötött vastagbéltükrözést jelent. Erről nyugodtan mondhatom, hogy púp a hátamra. Sem a hashajtásos előkészület, sem pedig a vizsgálat eredménye miatti stressz nem hiányzik. Persze a kétnapos koplalás akár jól is jöhet, mert ahogy nézem, felszalad rám úgy 1,5 kg zsír az elmúlt pár hónapban, pedig a heti két foci az esetek nagy részében idén is megvolt. A plusz tömeget valószínűleg a sajátos diétám okozza, mert úgy tűnik, hogy rátaláltam néhány ételre, illetve összetevőre, ami által egész hétköznapi módon tudok tenni-venni, mert nem kell annyit néznem a mellékhelyiség ajtajának belső felét.

Figyelem! Felkavaró részletek következnek.

Így néz ki egy átlagos napom, étkezés szempontjából: reggelire üres kalács vagy szintén üres croissant. (Jaj, azt meséltem már, hogy a lányom, mikor még kicsi volt, a croissant szó helyett mindig azt mondta, hogy puhaszán? Annak volt értelme. A croissant-nak nem.) Ebédre egy darab sima, Mekis hamburger és egy dupla sajtburger. Uzsonna/vacsora pedig üres kalács. Ennyi. És ez heti hét napból kb. öt napon át így van. Amint elkezdek variálni az ételekkel (értsd: heti kettő-háromnál kevesebbszer ez a menü), rögtön visszatér a napi 8 plusszos WC látogatás. A kulcs egyébként szerintem a marhahús, mert nem csak hamburgerrel működik a dolog, hanem más, nem zsíros, fűszeres, de marhahús alapú étellel is. Nyilván nem túl tudományos a módszer, pláne nem változatos, de működik.

Nos, nagyjából ezekről maradtak le az Olvasók az elmúlt, blogbejegyzés nélküli hónapokban. Lesz, aki szerint ez nem sok minden, de biztosan lesz jó pár, aki azt mondja majd: nahát!

Mikor egy jó könyvet olvasunk, szinte észre sem vesszük, hogy milyen gyorsan lapozgatunk benne, sokszor egész fejezetek tűnhetnek pillanatoknak. Nos, nem tudom, hogy életem könyve volt ennyire izgalmas mostanában, vagy csak egyszerűen elbambultam, de tény, igencsak rég írtam már ide.

Olyannyira régen, hogy az őszi CT vizsgálatom eredményéről be sem számoltam. Bocsánat! Szóval a CT rendben volt, leszámítva két apróságot: az egyik az volt, hogy találtak egy követ a bal vesémben, amiről rá egy hónapra kiderült, hogy nem hologram volt, mert az nem görcsölne annyira. Pár nap alatt aztán jobb lett, szóval úgy tűnik, hogy ha csak egy apró kaviccsal is, de sikerült hozzájárulnom országunk hegyeihez. A jobb vesémről nem írtak a leletben, ennek ellenére januárban az is begörcsölt egyszer, bár ott az is előfordulhatott, hogy nem egy kő, hanem a folyadék hiánya okozott problémákat, minthogy azokban a napokban valahogy kevesebbet ittam, mint kellett volna. Ez talán sosem fog kiderülni.

Az október végi CT leletének másik gyümölcse az volt, hogy megemlékeztek benne csontjaim degenerációjáról, mely gyakorlatilag kopást jelent. Hogy ez eddig miért nem került szóba, azt nem tudom. Vagy előtte egy évvel még nem volt kopott? Kissé furcsállottam a dolgot, így meg is említettem az onkológusomnak, aki a vállamra tette a kezét, majd közölte: öregszik. Ez egyrészt jó hír, mert azt jelenti, hogy élek, másrészt viszont valahogy nem tudtam azonosulni ezzel a megállapítással. Már csak azért sem, mert amíg mondjuk tíz évvel ezelőtt fájt a derekam vagy valamim időnként, addig mostanában nem. Szóval vén tengeri medvének még nem mondanám magam. Ki érti?

Az említett kontroll óta nagy csodák nem történtek. Az itt leírt, majd könyv formájában is megjelent sorok adtak leginkább elfoglaltságot, főleg az elmúlt egy hónapban. Hívtak TV-be (ja, kérték, hogy említsem meg: szóval a FEM3 Caféban voltam), írtak rólam cikkeket és találkozón is voltam már. Bő négy évvel ezelőtt (hoppá: február 14-én volt négy éves a diagnózis) nem gondoltam volna, hogy egy nyavalya fog majd ismerté tenni. Kicsit nem figyelek, és megnyerem a következő Oscar-on a legjobb forgatókönyvet.
Ezek a beszélgetések, interjúk egyébként újfent megerősítettek abban, hogy a rákot milyen sokan kezelik tabuként. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ha kicsit oldjuk a beszélgetés hangulatát, akkor valahogy mindenkinek sokkal könnyebb beszélnie róla, elmondani az azzal kapcsolatos érzéseit. A múlt hétvégi békéscsabai találkozón például több érintett is volt, akiknek volt vagy éppen van dolguk a betegséggel és a kérdezz/felelek közben sikerült olyan jó hangulatot teremteni, hogy többen is könnyedén, nyíltan tudtak beszélni az érzéseikről, arról, hogy esetenként ők mit találtak humorosnak vagy éppen szomorúnak a kezelések alatt. És az is látszott, hogy ez a könnyedség nem feltétlen van ott a hétköznapjaikban, mert valahogy úgy érzik, hogy az nem helyes. Pedig mennyire hogy az!

Életem könyvében olyan gyorsan lapozgattam mostanában, hogy ismét a negyedéves kontrollnál tartok benne. Sőt, igazából már kicsit el is hagytam, mert ha nem változott meg nagyon a matematika és/vagy a naptárrendszerünk mostanában, akkor a három hónap már január végén letelt. Ehhez képest két nappal ezelőtt sikerült elmennem vérvételre. Természetesen csodálatos volt, hiszen még mindig tűvel veszik. Eredmény gondolom a jövő hét közepe, vége felé várható. Mondanám, hogy bakfitty és minden ok lesz, de akkor az olvasók rögtön gyanakodni kezdenének, hogy elvittek az UFO-k és egy hasonmást hagytak itt, mert olyat én sosem mondanék. A fentebb említett vesemizériát leszámítva azt hiszem, hogy nincs panaszom, a padlót ugyanazzal a súllyal terhelem, mint tavaly és az elmaradhatatlan teremfocin továbbra is le-fel rohangálok, sőt, néha még értelme is van, ennek a le-fel rohangálásnak.

Érzésre akár hátra is dőlhetnék a labor miatt. Kicsit talán hátra is dőltem. De csak óvatosan, nehogy kiderüljön, hogy a széknek nincs támlája. Még a végén mehetek valami burleszk műsorba is fellépni...

Nemrég futár érkezett: lenyomatot hozott. A könyvem lenyomatát. Furcsa átélni, hogy az elmúlt évek emlékei hamarosan nyomtatásban is elérhetőek lesznek. És ha ez nem lenne elég, a lelet nevű papírjaimat is tovább gyarapítom majd.

Egyrészt negyedév van, így néhány hete megint reggeli voltam a Vámpír étteremben, ahol természetesen megkaptam az 5 Michelin-csillagot. Annyit azért megjegyeznék, hogy az a tumormarker ami a múltkor hét volt, az most kilenc, szóval egy picit megint több, de egyrészt ez még mindig a határérték tartományának alsó harmada alatt van, másrészt az volt a papíron, hogy új metódus szerint vizsgálták. Az meg akármit is jelenthet. Az onkológusomnak például azt, hogy minden rendben, nekem meg azt, hogy MI A NYAVALYÁÉRT LETT KILENC? Egyelőre azonban 2-1 oda, mert a tükrözésen is azt mondták, hogy minden rendben. Abba meg még én sem tudtam belekötni. Kész szerencse, hogy nem hajlok úgy, mint egy macska, mert akkor simán tudnék pucsítás közben a saját hátsómba kukkantani a sebész távcsövén át. És ha már nézelődök, biztos gyanakodnék is.

A java persze most jön, merthogy évforduló is van, már ami a CT vizsgálatot illeti, így október 27-én reggel megint átélhetem a menopauza hőhullámait, mert a CT-n adott kontrasztanyagnak nagyjából az a mellékhatása. A vicc az, hogy leszámítva azt a pillanatot, mikor az onkológus szólt, hogy sóskútba CT-be tenne, nem vagyok nagyon frászban. Nem mondom, hogy picit sem izgulok, de egyelőre úgy vagyok vele, hogy amúgy semmi panaszom (kipp-kopp), jövök-megyek, teremfocin pedig továbbra is szaladok. Ez utóbbin, kedden lőttem egy olyan gólt, hogy többek között még az ellenfél kapusa is külön gratulált. Nézzék el nekem, de nem tudtam nem felvágni vele. Szóval panaszom asszem nincs, így próbálok optimista lenni. Persze minden sejtem én sem érzem, de azért talán sejtem őket.

Azért persze nem én lennék én, ha közben egyszer-egyszer nem kombinálnék. Itt van például az említett könyv, melynek sikerült azt a címet adni, hogy "Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem.". Enyhén szólva is ideges lennék, ha még a nyomdában le kéne ragasztanom az elmúltat, valami hülye CT eredmény miatt. Gyakorlatilag ez volt az első gondolatom, mikor az onkológus beutalt a CT-re. Neki meg az, hogy esetleg mégiscsak járnom kéne az onko-pszichológushoz. Ám Ő nem ismer! Nekem nem arra van szükségem: hibátlan eredményt akarok. Kinyomtatva!

Ennek van itt lassan az ideje. Érik a szőlő, hajlik a vessző, meg a soron következő pénteken a derekam is, mert ismét tükrözésre várnak. Meg vérvételre. És a könyv is alakul.

Szóval lesz minek a gyümölcsét learatni. És, hogy a kedves Olvasók se maradjanak szüreti élmény nélkül, néhány sorban megemlékeznék az elmúlt két hónapról, amit feltűnés nélkül bejegyzéstelenül hagytam.
Júliusban kipipáltunk egy remek nyaralást, melyet ismét Ausztriában töltöttünk. Semmi flanc: egyszerűen elbújtunk néhány hegy lába mögé. Közben dolgoztam a blog könyvesítésén, ekkor állt ugyanis össze a kézirat az itteni bejegyzésekből, illetve a hozzáírt oldalakból. Azóta a kézirat már túl van a szerkesztésen, a lektoráláson és a tördelésre vár. Ehhez azonban szükség van az illusztrációkra, merthogy ha valaki még nem tudná, karikatúrák próbálják majd még színesebbé tenni az oldalakat, még ha azok amúgy fekete-fehérek is lesznek. Ezek elméletileg legkésőbb a hónap végéig készülnek el. A könyv borítója ugyancsak alakul, tulajdonképpen itt is az illusztráció beillesztése van még hátra. Ha minden a tervek szerint alakul, akkor októberben már bele(ém) is lapozhatok.

A belém lapozásra más is vágyik, vagy ha nem is vágyik, ez a munkaköri kötelessége. Esedékes ugyanis a szokásos negyedéves vegzálás, aminek a tükrözéses része igazából már három hónapos csúszásban van, merthogy a tavaszi vizsgálat után a júniusi, hároméves műtéti évforduló lett megjelölve következő randira, ám akárhányszor próbálkoztam időpontot keríteni, mindig szabadságon volt az illetékes. Így a nyarat letudtam egyetlen vérvétellel, melynek eredménye rendben volt, de nem én lennék én, ha nem agyaltam volna egy amúgy teljesen jó eredmény után. Mindennek az az oka, hogy akárcsak a tavalyi nyaralás után, most is úgy telt a munkával töltött első két hét, hogy többször ment a hasam, és fogytam úgy két kilót. A laboreredmény meg hiába volt rendben, feltűnt, hogy a két tumormarkerből az egyiknek magasabb az értéke a normál határon belül, mint szokott. Ez alatt azt kell érteni, hogy ha jól emlékszem, akkor az érték hét volt, ami amúgy emlékeim és a papírok szerint még nem volt több ötnél vagy hatnál. A felső határ amúgy harmincvalamennyi. A lényeg, hogy én rögtön láttam benne a trendet: emelkedik!

Még úgy egy hétig volt időm ezen agyalni, mikor jött a szokásos mentsvár: a munka. Az elmúlt bő három hétben annyi dolgom volt, hogy többször találkoztam saját magammal jövet-menet. És mivel néha még sikerélmény is ért, odáig fajult a dolog, hogy egyrészt többször is jó kedvem lett, másrészt az utolsó két héten még a foci is menni kezdett, ami amúgy egész nyáron szinte kínszenvedés volt. No, nem a rohangálás része, mert azt ment, csak a labda zavart egy csöppet. Ez a tény meg a többieket. Akárhogy is, az elmúlt hetekben ismét makk egészséges voltam a fejben. És persze a szalonna is gyarapodott rajtam, igaz, még van cirka fél kiló mínusz a nyaralás előtthöz képest. Egy hangulatos őszi szalonnasütésre azért már elég. Úgy negyven embernek. Hagymát még nem növesztettem magamra, úgyhogy azt hozni kell.

Remélem, a makk egészségről papírom is lesz újfent. A pénteki "egyujjas kifordított bundakesztyű" műsoromon kívül egy vérvételre is el kellene jutnom valamelyik reggel, plusz már kétszer is jött értesítés, hogy menjek el az éves "Jó bőr-e Ön?", rendezvényre, azaz anyajegyvizsgálatra. Az ezzel kapcsolatos aggodalmamat ugyanis pont egy éve vettem fel a listámra. Csak, hogy ne unatkozzak, ugye.

Szemezgetni tehát lesz miből, a sok szemből meg remélem, összejön valami mámorító dolog...

Azzá kellene válnom, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. Már ami a biológiai működésemet illeti. Merthogy ismét feltűnt a démonom, aki azonmód bevette magát a fejembe és amolyan diktátorként mindenbe beleköt.

Mi ez a mellkasi szúrás? Tüdőáttét? No, és az a hasi valami? Májáttét? Miért ennyi a pulzus? Szívbetegnek tetszik lenni? Az ott egy új anyajegy, vagy bőrrák? Miért van ott az az ősz hajszál? Végelgyengülés?
Így telnek mostanában a napjaim. Mondjuk részben magamnak csinálom a bajt. Úgy két hónappal ezelőtt vettem egy mellkasra szerelhető pulzusmérőt, mondván milyen jó lesz majd megnézni foci után, hogy milyen fitt is vagyok. Mert amúgy annak szoktam érezni magam. Az első bevetés előtt jól utánaolvastam, hogy az edzés alatti maximum pulzusszámot úgy kell kiszámolni, hogy 220-ból (ne kérdezzék, hogy miért pont 220) levonja az ember az életkorát, a kapott szám pedig meg is adja az említett értéket. Nálam ez 180. Mármint az elvárt érték, mert azóta minden foci után 200 feletti maximális értékeket olvasok le a karórának látszó kütyüről. Az átlagom szokott 170 körül lenni, úgy, hogy közben esetleg van csere, vagy egy kis láblógatás a kapuban. Mondanom sem kell, mióta látom, láttam ezeket a számokat, a frász áll belém, hogy valami baja van a szívemnek. Az, hogy a 1,5 órás rohangálás után amúgy nem vagyok fáradt, az egyáltalán nem érdekli az agyamat. Az utolsó keddi focin inkább már nem is öltöttem magamra a szerkezetet, mert azon kaptam magam, hogy a pályán játékos helyett inkább egy késésben lévő hülyének látszom, aki miközben kapkodja a lábát, egyfolytában az óráját nézi. Közben pedig el is tévedt, mert hol erre rohan, hol arra. A napló rendszeres olvasói közül mostanra mindenki kitalálhatta, hogy mióta láttam, hogy a pulzusom nem a katalógus szerint alakul, azóta érzem is, hogy hol itt szúr a mellkasom, hol ott. Éljen a hipochondria! Amúgy próbáltam egy kicsit utánajárni ennek a sportolás közbeni pulzus dolognak, de mindig oda lyukadok ki, hogy akinek nem 220 mínusz életkor, az jobb ha fel sem áll a fotelból. Azt hiszem, én inkább felállok, és valahova messzire dobom azt a pulzusmérőt. Annyit azért hozzátennék, hogy alaphelyzetben mind a pulzusom, mind pedig a vérnyomásom inkább alacsonynak számít. Hogy mást ne mondjak, egy hete eléggé fájt a fejem, előkaptam hát a vérnyomásmérőt, ami a 104/60 P60 értékeket mutatta, amely amúgy nálam teljesen hétköznapi. Ledöntöttem egy nagy dobozos Red Bullt, de annak hatására nem, hogy nem kaptam olyan szárnyakat, amelyektől egy házilégyhez hasonlóan végelgyengülésig próbáltam volna kirepülni a csukott ablakon, de az egy órával későbbi mérés a 99/54 P63 eredményt hozta. Nem mertem még egyet inni, mert féltem, hogy nulláig csökken.

kép: sideshowcollectors.com

És ez csak a jéghegy csúcsa. Mindenféle mérőműszer nélkül képes vagyok különféle áttéteket vagy új nyavalyákat vizionálni magamon. Nem elég, hogy kibeleztek, még az eszem is elment. Korábban teljesen normális volt, hogy este tízkor azt mondjam, késő van, irány az ágy! Most, ha mondjuk éjfél előtt elálmosodom, akkor máris belém áll a frász, hogy mi ez a fáradékonyság? Ha napközben ásítok egyet, az meg egyenesen felér egy konkrét diagnózissal. A múlthéten telefonálás közben küzdöttem fel magam a lépcsőn, egy egész emeletnyit a munkahelyemen. Mikor felértem, úgy éreztem, hogy jól esne egy extra levegővétel. A diagnózis máris megvolt: tüdőáttét! Miután letettem a telefont, lementem a földszintig, majd kettesével szedve a lépcsőt felvágtattam a tetőig, ami úgy három emeletnyi lépcsőzést jelent, hogy megnézzem, hogy állok levegővel. Természetesen semmi bajom sem volt. Ennek ellenére azóta is ott motoszkál bennem a kisördög, hogy mi van, ha mégis csökkent a tüdőkapacitásom valami miatt?

Korábban is volt, hogy tartottam ettől-attól, de mióta volt ez a rákkalandom, azóta inkább vagyok hülye, mint nem. De hipochonder mindenképpen. Lassan visszasírom azokat az időket, amikor megelégedtem egy egyszerű repüléstől való félelemmel. Mondjuk ezt is továbbfejlesztettem az évek során, így lassan ott tartok, hogy az is szorongással tölt el, ha a telefonomat lefekvés előtt repülőgép üzemmódra állítom. Annyira tartok a zuhanástól, hogy ez már az álomba zuhanástól is visszatart. Ami időnként nem is baj, mert ha álmodom, akkor olyanokat, aminél már kevesebbért is kerültek puha borítású helyiségbe emberek.

És ezzel a repüléses dologgal amúgy el is érkeztünk a legnagyobb problémához: hogy a fenébe legyek Superman, ha nem szeretek repülni? Bár jobban átgondolva, amúgy is hülyén állna rajtam az a kisgatya. Nem lehetnék valahogy simán csak épeszű?

Szolgálati közlemény:
A napló könyvesítési projektje továbbra is tart, már-már egész megvalósulni látszik. A lenti linken elérhető közösségi kampány által érkezett hozzájárulásokat ezúton is köszönöm, akik ezután szánják rá magukat a támogatásra, azoknak pedig előre is köszönöm! Ahogy azoknak a cégeknek is, akik az ügy mögé álltak:
Katand-ARG Magyarország Kft. és Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

A közösségi kampány oldala: KATT

Idestova három és fél évvel ezelőtt kezdődött a rákos kalandom, melyről igyekeztem részletesen beszámolni. Az azóta eltelt időben volt móka és kacagás, kemó és sugár, küzdelem a sztómazsák ragasztójával és persze folyamatos pánik.

Mindez annyi karakterben leírva, hogy egy könyv is kijönne belőle. És most ki is jöhet! A Minerva kiadó volt olyan kedves, hogy elvállalta a napló könyvformátumú kiadását, azonban a projekt megvalósulásához némi tőkére is szükség lenne. Az első 1000 példány kiadása körülbelül 7-800.000 forintos összeget kíván, melyhez a mai napon még 600.000 forint szükséges. Ennek előteremtésére indítottam egy közösségi finanszírozási kampányt az Indiegogo oldalon.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy amennyiben összejön a könyv, akkor az abból befolyó szerzői profit teljes egészben a hazai egészségügybe kerül, minthogy erre a célra ajánlom azt fel (részletek a kampány leírásában). Ugyanez vár az összegyűlt pénzre akkor is, ha az nem lesz elég a könyvkiadáshoz. Azaz tulajdonképpen így vagy úgy, de az általatok felajánlott összeg jótékony célra kerül felhasználásra.

Akármi is lesz a kampány és így a könyv sorsa, nagyon hálás vagyok nektek azért, hogy követitek a naplómat és így a sorsomat! Ki tudja, könyv formájában talán máshoz is eljut ez a történet, és amellett, hogy jót mulat majd a megpróbáltatásaim "férfias" elviselésén, még valami hasznos információt is talál benne.

Köszönöm az eddigi kitartásotokat!

Misi

Link a kampányhoz: KLIKK

A kampány leírása:

Ugye milyen szép is az élet? Tedd még szebbé ezzel a könyvvel!

Legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy némi reménysugár mutatkozik a napló nyomtatott változatára. Nos, ez ügyben sajnos nincs fejlemény. Ellenben ismét van egy törött bordám.

De lehet, hogy több is. Akárcsak két évvel ezelőtt, most is egy teremfocis ütközés után hallattam reccsenő hangot, pontosan egy héttel ezelőtt. A bordám azonban még most is olyan élményt nyújt, mintha tegnap adtam volna életet Évának. Napközben még elvagyok vele, ellenben az alvás eléggé problémás lett, mivel a fájós rész miatt nem tudom előadni a szokásos napnyugtától-pirkadatig tartó forgolódásomat, az egy pozícióban való alvást pedig nem nekem találták ki. Amennyiben hinni lehet a szakirodalomnak és az emlékeimnek, akkor még úgy egy hétig biztosan nem várható radikális javulás.

"A röntgenképen egy törött borda látszott. Kijavítottuk Photoshoppal."

A diagnózis amúgy saját, minthogy orvosnál nem voltam. Egyrészt a bordatörésre nem nagyon van ragtapasz, krém, esetleg kúp, másrészt annyi röntgensugarat nyeltem az elmúlt három év vizsgálatainak és kontrolljainak következtében, hogy az orvostudomány komolyan fontolóra vette, hogy Röntgen helyett Misi lesz a sugár neve. Két évvel ezelőtt egy nagyon hasonló ütközés után két törött borda látszott az éppen aktuális PET-CT felvételen, és akkor úgy 30 kilóval kevesebb csapódott belém. Szóval aligha hiszem, hogy most kedvezőbb lenne a diagnózis.

Törés nem csak a csontjaimban keletkezett, de a könyvkiadás lendülete is megtörni látszik. Amint azt írtam, kiadó lenne, tőke azonban nem nagyon. Céggel rendelkező ismerősöknél próbálkoztam, de siker nem nagyon ért. Még egy reménysugaram van, ha onnan is lepattanok, akkor várhatóan pontosan annyi könyvem jelenik meg idén is, amennyi az eddigi pályafutásom alatt: nulla. Nagy törést tehát nem fog okozni a sorban. Nem mondom, biztosan jobban és több helyen is kilincselhettem volna, de úgy tűnik az nem az én műfajom.

Jelen állás szerint, a következő hetekben nem nagyon zavarja majd semmi a bordá(i)m regenerálódását. Még a következő negyedéves kontrollra is csak a jövő hónapban kell mennem, addigra meg az én ebcsontom is be tud forrni. Már ha közben nem töröm el újra. Mert ha könyv nem is lesz, néhány gólnak azért tudnék örülni.

Van az úgy, hogy az ember nyomás alatt van. Például negyedéves rákkontrollok idején. És olyan is van, hogy valaki nyomtatás alá kerüljön. Mármint az írása. Előbbiben már egész rutinos vagyok, utóbbiban talán most kezdem a rutinszerzést.

Az idei év sem tűnik másnak, mint mondjuk a tavalyi, legalábbis abból a szempontból, hogy ezt is negyedévekre lehet osztani. A negyedév szó az én szótáramban pedig a kontrollal egészül ki, ezért aztán az elmúlt két hétben végig is jártam a mellkasröntgen-hasi ultrahang-proktológia-szentháromságot. A legtöbbet a röntgen eredményére kellett várnom, egészen pontosan másfél hetet, mivel ellentétben az ultrahang és az alsó tükrözés vizsgálattal, itt nincs rögtönítélő bizottság. Ugyanúgy, ahogy például a nyolcvanas években, elkészül a filmfelvétel, elvisszük előhívni és várjuk, hogy a fotográfus előbújjon a piros lámpás kamrájából. A különbség annyi, hogy a fotográfus itt fehér köpenyben van és igen gyakori a doktor vezetéknév a névtáblájukon. Ja, és a képen nem a nyaralás alatt készült tájkép van, hanem egy szép nagy tüdő. És úgy tűnik, tényleg szép volt.

Ahogy a többi eredmény is jó, így még egy strigulát húzhatok az "életben maradtam" rovatba. És hogy tovább színesítsem a képet, azt is el kell mondanom, hogy magamhoz képest egész nyugodtan viseltem a vizsgálatok előtti időszakot, illetve az eredményre várást. Biztos akad, akinek ez a nyugalom is idegbajnak látszott kívülről, de ők nem tudják, hogy eddig minek látszott belülről. És ha szerencséjük van, akkor nem is kell ezt megtudniuk, mondjuk alanyi jogon.

kép: http://etc.usf.edu

Ellenben ha nekem lesz egy kis szerencsém, akkor még több ember ismerkedhet meg a sztorimmal, illetve azzal, hogy nem biztos, hogy káros egy kis nevetés két kemó között. Az történt ugyanis, hogy egy könyvkiadó lát némi fantáziát a napló megjelentetésében, így elképzelhető, hogy az eddigi élményeim nyomtatásban is megjelennek majd, persze nem 100%-ban ugyanazzal a tartalommal. Annyi azonban már biztosnak látszik, hogy a könyvformátumú naplóban sem halok majd meg a műtőasztalon. Bizonyára feltűnt a kedves Olvasónak, hogy feltételes módban írom a megjelenést, merthogy egyelőre némi tőkét kell vadásznom hozzá. Első körben természetesen a releváns, rákkal foglalkozó alapítványokhoz fordultam, de vagy elutasító választ adtak, vagy még azt sem. Előbbit megértem, utóbbit nem igazán. Biztos elfogyott az e-mailbe fűzhető levélpapírjuk. Jelenleg privát módon próbálok kalapozni, és ha jól csinálom, akkor lesz könyv, ha nem, akkor veszem a kalapom és ahogy eddig nem volt, úgy most sem lesz könyvem.

Ez persze azt is jelenti, hogy író/olvasó találkozóra sem kerül sor, pedig talán lenne olyan hozzám hasonlóan dinka, aki a könyv helyett mondjuk a kemótól éppen hajmentes fejét tartaná oda egy autogramért. Mert az élet csupa móka és kacagás. Vagy nem?

Mostanában divat lett a szürke legalább 50 árnyalatáról beszélni. Mindenkit érdekel ez a szín és a hozzá tartozó izgalom, pedig aki csupán egyetlen pornófilmet is látott, az már nem csodálkozik el azon, hogy az alváson kívül mire is jó még egy ágy. Ahogy azon sem csodálkozik senki, hogy nem csak a szürkének van annyi árnyalata.

Hanem a nyakunkon lévő zöldnek is, ami heteken belül megjelenik majd a közterületek betonnal nem burkolt részein. Tavasz van, ami azt is jelenti, hogy újabb negyedévhez érkeztünk, március idusa ezúttal azonban nem forradalmat, csupán a szokásos mellkasröntgent, hasi ultrahangot és egy kis alsó tükrözést hoz. Talpra négykézlábra magyar! Igazán nem akarom elkiabálni a dolgot, de dacára annak, hogy tavaly év vége óta nem voltam onkopszichológusnál, egészen nyugodtan várom az aktuális vegzálást. Azt azért hozzá kell tennem, hogy szerintem nem azért, mert az a néhány randevúnk átütő sikert hozott volna. Igazából nem érzem úgy, hogy bárhova is jutottunk volna azzal a néhány beszélgetéssel, ezért is nem kértem új időpontot, miután az utolsót -- rajtam kívülálló ok miatt -- le kellett mondanom még december elején. Viszonylagos nyugalmamat inkább annak tudom be, hogy a belezés miatti anyagcsere-rapszódiát leszámítva nem érzem magam másnak, mint mondjuk tíz éve. Január óta egy eset kivételével heti kétszer járok focizni és az utóbbi hetekben gyakorlatilag kirobbanó erőben érzem magam. Meccsek után rendszeresen érzem úgy, hogy simán elfutkároznék még vagy egy órát. És ez a futkározás nem valami lötyögést jelent, hanem folyamatos rohanást. Hogy mást ne mondjak, a múlt héten sikerült egy olyan iramú meccsbe csöppennem, ahol kétszer futottam szembe saját magammal. Fizikailag tehát jól érzem magam. A többiről meg nem beszélek, mert nem illeszkedik a napló témájához.

Kezdem egészen jól megszokni a Gergely-naptár leváltását, ami azt jelenti, hogy én három havonta lapozok és minden lapon a Kontroll szó szerepel a hónap rovatban. Furcsa dolog ez az idő.

Idő az, ami akkor történik, amikor semmi más nem történik.
- Richard Feynman

Egyszer szívesen nyakon csípném ezt az idő nevű figurát és rávenném, hogy nekem dolgozzon. Többé nem kellene semmiért sem aggódnom. Sőt, lennék olyan jószívű, hogy Önöknek sem. Fognék mondjuk egy szép tavaszi napsütéses pillanatot, kikapcsolnám az időt és hagynám, hogy mindenki úgy örökké és egy kicsit utána is élvezze. De legalábbis addig, amíg kész nem lesz a pizza vagy nem kezdődik az esti film.

Itt a tavasz. Jelen sorok írásakor például szépen süt a nap, a hőmérséklet egészen kellemes, minden adott tehát, hogy abbahagyják az olvasást és a napsugarak elé vessék magukat. Higgyék el, jobb mint egy tükrözés.

A február a farsangok ideje, ilyenkor a szerencsésebbek mindenféle jelmezbe bújnak és egy jót mulatnak egy álarcosbálon. A február azonban az influenza ideje is, ilyenkor a kevésbé szerencsésekbe bújik valami és egyáltalán nem mulatnak.

Ez utóbbi körbe tartozik a lányom és a feleségem, akik második hete próbálják elérni, hogy ne az Ő bőrüket használja maskaraként az influenza. Ha minden jól megy, akkor a hét végre akár sikerrel is járhatnak. Persze nem volt mindig ilyen optimista a helyzet. Múlt hét szerdán, iskola után hipp és hopp belázasodott a lányom és ha már belevágott, nem is aprózta el: 39 Celsius, három napon át. A higany szála éppen csak kezdett ismét összemenni, mikor szolidaritásból a feleségem is csatlakozott lakásunk hőháztartásának trópusivá alakításához. Ha lehet, Őt még jobban kiütötte a dolog, így bő két napon át szimbiózisban élt a kanapéval. Olyannyira megkedvelte az említett bútordarabot, hogy felkelni is csak segítséggel tudott. Ha kicsit jobban résen vagyok, akkor simán eladhattam volna valamiféle alvó alakot ábrázoló szoborként. A lányom a hétvége felé egész jól kijött a lázból, de rögtön új elfoglaltságot talált ugató köhögés, majd fülfájás formájában. A feleségem ismét követte, csak nála a láz is maradt. Ragaszkodó alkat. A dolog odáig jutott, hogy ha a háziorvos/gyerekorvos/patika triónál lenne pontgyűjtő kártya, akkor ezt a bejegyzést már a Marbella-alsón lévő vityillónkból írnám, miután a pontokat forintra váltottam.

A lakásunkban kialakított amatőr kórház persze nem csak azért volt kellemetlen, mert egyetlen egészségesként sokkal nehezebb volt másra hagynom a dagadt ruhákat és a mosogatnivalót, hanem azért is, mert a lányom így lecsúszott az iskolai farsangról, melyet ezekben a percekben tartanak. Nyilvánvaló, hogy a jelmezversenyt könnyedén nyerte volna, amennyiben például H1N1 vírusnak öltözik, hiszen ahhoz még jelmez sem kellett volna, de egyrészt már megvolt a szép rózsaszín ruha (a feleségem majd biztos kijavít, hogy nem is rózsaszín, hanem valamilyen, férfiak szemével nem is látható színű), másrészt lehet, hogy az iskola népe nem örült volna, ha egy-egy darab H1N1 jelmezzel távozik a nap végén. Mondanom sem kell, szegényke igen szomorú (volt).

Hogy jobb hírekkel is szolgáljak: a negyedéves kontrollom első szakaszán túl vagyok. A vérvétel eredménye rendben volt, úgyhogy jöhet a mellkas röntgen és a hasi ultrahang, melyekre március 16-án kerül majd sor jelen állás szerint. Még egy dátumot kellene kerítenem, méghozzá a lenti betekintésre, de erre még nem volt érkezésem. Na jó, lett volna, de ki a fene kapkod egy ilyen vizsgálat után? Azért majd megemberelem magam és legkésőbb a jövő héten feltárcsázom kedvenc belezősebészem jobb kezét, hogy időpontot kérjek egy kis kesztyűs bábozásra.

Friss hírként még arról tudok beszámolni, hogy elméletileg február 16-án kerül adásba az a Dr. Tóth című műsor, amelyben én is feltűnök majd, mint élő díszlet. Sok jóra nem kell számítani és még így is csalódni fog mindenki. A gyerekeket, érzékeny lelkűeket semmiképpen se engedjék a képernyő közelébe! Én szóltam...

És hogy tovább csapongjak, a február 16-ról jut eszembe, hogy február 14-én lesz három éve, hogy belevágtam a rákbizniszbe, amit elméletileg már csak hobbiból űzök. Emlékszem, pont utána volt a lányom ovis farsangja. Hogy repül az idő. Repüljenek Önök is tovább valami más olvasnivalóért!

Az utolsó negyedéves kontroll tavaly szeptember végén történt, így bőven esedékes volt, hogy ismét a mikroszkópok elé/alá vessem magam. Ennek szellemében vettem részt múlt csütörtökön egy remek vérvételen, az eredmény pedig mára volt időzítve.

Tudatuknál lévő olvasóim kitalálhatták a címből, hogy ez a bizonyos eredmény nem lett meg. Természetesen nem arról van szó, hogy a vérem önálló éltere kelt és fiolástól együtt megszökött a laborból, hogy felcsapjon horror film színésznek, csupán nem jutottam el a mára megbeszélt onkológus randevúra. És mindennek olyan oka van, amelyről szinte biztos, hogy nem számoltam még be ezen oldalakon: náthás lettem! Igen, én! A napló indulásának hajnalán írtam róla, hogy annyiban meglepett a rák, hogy alapvetően náthás se szoktam lenni, nem, hogy más bajom legyen. Ezt pedig úgy kell érteni, hogy évente kb. egyszer szoktam tüsszenteni és/vagy orrot fújni, ami mindennemű külső ráhatás nélkül magától el szokott múlni. Nem mondom, volt már olyan, hogy egy ilyen nátha akár 3-4 napig is szórakoztatott, de olyankor némi C vitamin segített véget vetni a dolognak. A mostani esetet nagyrészt magamnak köszönhetem. Egyrészt a szokásos teremfocik után, kiizzadva, talán jobban fel kellene öltöznöm, már csak az éppen zajló tél miatt is, másrészt a lányom otthon töltötte a hetet, merthogy náthás lett, némi lázzal, és túlaggódós szülőként úgy gondoljuk, hogy hétévesen még nem hagyjuk itthon egyedül, így rotációs rendszerben vigyáztunk rá. A rotáció pedig tegnap ért el hozzám, ami olyan jól sikerült, hogy délutánra 38 Celsiusra emelkedett a bennem szunnyadó vulkáni láva. Mondanom sem kell, idejét se nagyon tudom, hogy mikor láttam ilyen számot lázmérőn, ami hozzám tartozott. Olyan jól viseltem a dolgot, hogy a felvigyázás sorrendje megfordult és délután a lányom lett az őr én pedig az őrzött. Annyi vitalitás volt bennem, mint Tutanhamon múmiájában. Az éjszakám is remek volt, mert a lázam ugyan lement (önerőből), de képtelen voltam rendesen aludni. Egy átlagos éjszaka során is folyamatosan forgolódom, de ezt most olyan sebességgel tettem, hogy valós igény merült fel egy ágy-traffipaxra. 

Aztán eljött a reggel, én pedig egyrészt tájékoztattam a kollégáimat, hogy ma nélkülem kell helytállniuk (nyilvánvaló, hogy ha nem szólok, akkor fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott), másrészt pedig telefonon lemondtam a mai onkológiai látogatásomat. És ezzel el is érkeztünk a második, talán a náthámnál is nagyobb meglepetéshez: ellentétben az eddigi gyakorlattal, most nem kérdeztem meg napokkal előre, hogy mi lett a vérvétel eredménye. Hogy ennek mi az oka, azt magam sem tudom. Valahogy most nem idegeskedtem magam össze és vissza. Érdekel(t), hogy mi lehet a papíron, de mégis kibírtam, hogy ezzel zaklassam az illetékest.

Természetesen a ma reggeli rövid, telefonos beszélgetésünkkor kértem a doktornőt, hogy nézze meg, de éppen nem volt gépnél, azóta meg nem jelentkezett. Valószínűleg én voltam az egyetlen, akit ki tudott húzni a mai kuncsaftok közül és minthogy a C Vitamin vagy mondjuk a Cián továbbra sem gyógyítja a rákot, a többiek lekötötték a napját. Így aztán gondolom, jövő péntekig, mikorra is áttettük a találkánkat, nem is fogom megtudni, hogy milyen lett az aktuális bizonyítványom.

Minthogy a náthám alábbhagyni látszik, jobb lesz vigyázniuk, mert jelen állás szerint jövő péntekig olyan leszek, mint egy elszabadult hajóágyú: kontroll nélkül jövök-megyek.

Nem, nem ennyi éves lettem. Még csak nem is érzem magam ennyinek. Ugyanakkor ismét lehet ünnepelni, ez a bejegyzés ugyanis a kétszázadik a sorban. Hát nem csodálatos?

Lassan három éve írom ezt a naplót. Egészen pontosan 1034 nappal ezelőtt született meg az első bejegyzésem, amelyet eleinte általában heti két-három alkalommal követett folytatás, hiszen akkoriban bőven volt írnivalóm a különféle ráktalanító kalandjaimról. Ezeket persze kezdetben leginkább ismerősök olvasták, de szép lassan híre ment, hogy van egy hülye, aki hol sír, hol nevet, hol pediglen sír a nevetéstől, miközben éppen rákos. Az erről szóló írások pedig egyre csak szaporodtak, mígnem az egyik országos publikációt is kapott (index.hu főoldal), melyben részben arról elmélkedtem, hogy vajon mennyire jó ötlet kék színben pompázó döglött halakat ábrázoló képpel díszíteni egy onkológiai folyosót? Ez, és a későbbi hasonló megjelenések persze megették hatásukat, hiszen még többen találtak ide, így volt olyan nap, mikor az oldal napi lapletöltése 13000 felett volt. Ekkor egyébként már túl voltam a kibelezésen és egy sztómán is. És ha ekkortájt nem is pont a kétszázadik bejegyzésemre gondoltam, azért reménykedtem benne, hogy ha már belekezdtem ebbe a naplóba, akkor nem kell túl hamar befejeznem. Az idő mindent megszépít, de azt hiszem, akkoriban azért nem a legkönnyebb napjaimat éltem. Nem emlékszem, hogy mennyire tudtam őszintén reménykedni abban, hogy valaha amolyan normális életet élhetek majd. És most úgy tűnik, hogy mégis. Persze mindig van mihez képest. Nyilvánvaló, hogy sok minden megváltozott a régi szép időkhöz képest és nem csak azért, mert most egy év alatt több vért vesznek tőlem, mint korábban bő három évtized alatt. Egészen biztos például az, hogy korábban nem álltam (na jó, ültem), ennyire közeli kapcsolatban a vízöblítéses árnyékszékekkel. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a két és fél évvel ezelőtti bélszabászat (Csak engem lep meg, hogy ezt a szót nem húzza alá a helyesírás ellenőrző?) óta bármilyen témának a nemzetközileg is elismert szakértőjévé válhattam volna, ha minden egyes WC-n töltött percemet az adott téma elsajátítására fordítom. Tanuljanak más kárából: mindig legyen Önöknél olvasnivaló!

Sorolhatnék még jó pár negatív irányú változást, de nem teszem. Ennek pedig a legfőbb oka maga az, hogy megtehetném, hogy panaszkodok. Ilyet ugyanis csak élve tudok, a tudomány mai állása szerint. Ha pedig élek, akkor miért panaszkodjak?

Az elmúlt 1034 napban sok minden történt, ezekről a kezdetektől erre járó, vagy később érkező, de mindent végigolvasó látogatók szinte mindent tudnak. Tudják, hogy továbbra sem hiszek a csodaszerekben, és azt is, hogy olyan kicsi a lakásunk néhány helyisége, hogy még rendesen elájulni sem lehet benne. És az is biztos pont a blogban, hogy minden egyes kontroll kész idegbajjal ér fel nálam. És persze ezt az évet is kontrollal kezdtem/kezdem, hiszen a csütörtök reggelt vérvétellel indítottam. Jövő pénteken elméletileg randevú az onkológusommal és tartok tőle, hogy mostanság egy villámtükrözésre is sort kellene kerítenem, hiszen szeptember végén volt az utolsó, igaz, akkor CT-vel egybekötött teljes vizsgálat. Szóval ismét lehet majd élményeket gyűjteni és másokat azzal gazdagítani, feltéve, hogy a vizsgálatok alatt általam kibocsájtott sikolyok annak számítanak.

Mint mindig, most is abban reménykedek, hogy ha nincs panaszom, akkor az eredmények is rendben lesznek. A panaszmentesség azért nem teljesen igaz, mert az utóbbi hetekben a teremfocikon olyan kritikán alul tudok teljesíteni, hogy azon se lepődnék meg, ha többet TV-ben sem nézhetnék focit büntetésből. Rohangálok én le-fel, de a labdát a legritkább esetben sikerül úgy terelgetnem, hogy az az ellenfélen kívül másnak is hasznos legyen. Ezt a problémát azt hiszem nem csak a született tehetségem okozza, hanem az is, hogy hajlamos vagyok fejben elkalandozni valamely hétköznapi probléma kapcsán, koncentráció nélkül pedig nehéz mondjuk pontosan passzolni. A gondolatokban tehát továbbra sincs minden rendben. A hangulatom igen könnyen jár a fent és a lent között. Hogy ezt vajon sikerül e valahogy egy fenti állapotban stabilizálni, azt majd az idő megmondja. A következő kétszáz bejegyzésből talán kiderül.

Ennyi éves lettem ma. Legalábbis remélem, mert a poszt kivételesen nem egy lendületre készül, így könnyen meglehet, hogy a következő két hét úgy alakul, hogy nem leszek negyvenéves.

De tegyük fel, hogy mégis. Nos, ez esetben azt kell mondjam, hogy egyelőre nem látom, hogy miben más a negyven, mint a harminc. A látásom például továbbra is 10/10, a hallásom talán romlott valamennyit, de ezt is csak úgy, biztos, ami biztos alapon mondom, mert leszámítva a néhány héttel ezelőtti füldugulásomat, egyelőre nem kell szájról olvasnom vagy extra hangszórókat szerelnem az autóba, hogy halljam a vízállásjelentést a hírekben. Ha nem hallok meg valamit az csupán azért van, mert nem akarom meghallani. A hajam szála szintén görbülésmentes és a mennyisége sem csökkent érdemben, hiszen a fodrász még mindig ritkítóollóval dolgozik a búbomon. Nem mondom, ősz hajszálból valamivel több van, de néhány ilyenem már huszonévesen is akadt. Szerencsére a korosodás orrszőrszaporító tünete is elkerült eddig, így a velem beszélgetőknek nem kell azon tűnődniük, hogy az vajon a kilégzés/belégzés miatt lobogó orrszőr vagy egy álmomban beszippantott pók utolsókat rúgó fekete, ízelt lábai kalimpálnak. Ugyancsak nem tudom a négyévtizedes használatra fogni azt, hogy időnként fáj a térdem foci után, mert ezt a jelenséget már az általános iskolában is megtapasztaltam. Úgy tűnik tehát, hogy az egyetlen érdemi testi változást a ráktalanító belezésnek köszönhetem, ami meg nem korfüggő dolog.

Persze lehet, hogy nem csak érdemi változások akadnak rajtam. Lehet, hogy sok apró dolog okozza azt, hogy mostanában mintha több helyen kezdtek volna el magázni, bár egyelőre még nem általános a dolog, így lehet, hogy csupán a közelgő évforduló miatt lettem érzékenyebb a kommunikáció ezen formájára. És persze az is lehet, hogy több a ránc rajtam. Ki tudja? Lehet, hogy előkeresek néhány régi és új képet és megpróbálom megtalálni a három apró különbséget.

Valahogy nem érzem azt, hogy negyvenéves lennék. Inkább vagyok harminc. Egyesek szerint inkább tizenhat, már ha a viselkedésemet vesszük alapul. De inkább mondanám, hogy nincs korom, egyszerűen csak úgy vagyok. De a koromat firtató kérdésre azt mégsem mondhatom válaszul, hogy: időtlen. És mától azt sem mondhatom, hogy harmincakármennyi. A feleségem szerint számolhatnék úgy, mint néha a lányom, aki hajlamos például a nyolcvankilenc után úgy folytatni, hogy nyolcvan-tíz. Szóval én most harminc-tíz éves lettem. Nem emlékszem, hogy a huszonból-harminconba érkezésem mennyire érintett meg, de nagy valószínűséggel nem nagyon, hiszen nem emlékszem rá. A mostani évforduló azonban más. Hiába nem érzem jelét az elmúlt tíz évnek - olyannyira, hogy ha valaki tíz évvel ezelőttről beszél, akkor én a kilencvenes évek végére gondolok -, mégiscsak átkerültem egy más korosztályba. Beskatulyáznak, pedig azt nagyon nem szeretem. Talán ezért nehéz hagyni, sőt, mi több tétlenül szemlélni az idő múlását. Persze önmagában az idő múlása nem rossz dolog. Így jutunk egyről a kettőre, így jön el a következő várva várt nyaralás, randevú az óra alatt a téren, de ahhoz is kell egy kis idő, amíg a labda lövés után eléri a hálót. Megannyi olyan dolog, ahol egyenesen ünnepeljük egy adott idő elérkeztét. Az idő itt van velünk az első pillanattól kezdve egészen addig, míg üt az utolsó óránk. Az egyetlen biztos pont az életünkben. Csak mérni esik nehezünkre időnként. Kisgyerekként még nem érdekel igazán a korunk, sőt, inkább siettetjük. Tizenéves korunk végétől jön legalább egy évtized, mikor közömbös, hogy mennyi idősek is vagyunk, aztán valahol a negyvenhez közeledve kezdjük kissé furcsán érezni magunkat, mikor a következő évre lapozunk a naptárban. Talán még nem tudjuk, hogy mi történik, de az látszik, hogy valami megváltozik. Valahogy így történik velem, azt hiszem.

Negyvenéves lettem. Majdnem pontosan három évvel ezelőtt egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy sikerül csatlakoznom a 2015-ben adót fizetők körébe. Most azonban úgy látszik, mint a születésem óta eddig eltelt minden napon, hogy továbbra is élek. 2012 február 14-én azt mondták: rákos vagyok.  Ám egyelőre úgy tűnik, hogy akárcsak az aznap, úgy maga az aznapi hír is tovatűnt. Egy nap, amire vissza lehet emlékezni bárkinek, aki élt és észnél is volt aznap. Olyan nap, mint a mai. Mint bármelyik nap.

Négy évtized alatt sok dolog ragad az emberre. Igaz, néha úgy érezzük, hogy az éppen megszerzett tudás kissé későn jött. Ha lenne egy időgép a fiókom sarkában, biztosan ezt a megannyi mindent vinném magammal, mondjuk úgy húsz évvel ezelőttre, hogy betuszkoljam akkori, talán ráncmentesebb fejembe. Talán a mai eszemmel és az akkori koromból fakadó bővebb lehetőséggel mostanra valamivel többre vinném. Pláne, ha az időutazás során valahogy egy kis bátorság is kerülne a csomagba. Akkor talán más munkákat választottam volna, legalábbis hamarabb váltottam volna. Ki tudja, talán még abba is belevágtam volna, amit már olyan sokan javasoltak: másokat szórakoztatni. Akkor talán nem kellett volna egy rákra várni, hogy valamivel nagyobb közönséget tudjak szórakoztatni a sima (szürke) hétköznapokhoz képest. Volna, volna, volna... Persze sosincs késő. Szóval lehet, hogy pár napon belül felmondok és belevágok valami marhaságba. (Nyilvánvaló, hogy nem ez fog történni.)

Amennyiben mégsem így alakul, akkor maradnak a szürke hétköznapok. Egy, kettő, száz, ezer, százezer. Jönnek az évek, évtizedek. Ahhoz, hogy az egyik ostoba célom elérjem, nekem legalább egy évtized kell, merthogy azt találtam ki, hogy milyen jó lenne hosszabban élni, mint tették azt a szüleim. Nekik ugye nem kellett az 50 gyertya elfújásával bajlódni, hiszen mindketten 49 éves korukban kerültek ki a születésnapot ünneplők társaságából. Másik, talán nem ostoba, ellenben szentimentálisnak azért nevezhető elképzelésem, hogy ott leszek a lányom esküvőjén és nem csak mondjuk lélekben. Ez már inkább két évtizedet jelent. Unokával már a harminc évnél járunk, az pediglen egészen közel van a 80-hoz, ami már egy egész elfogadható életkor. Akár úgy is, hogy közben már ősz leszek és szinte biztosan annyira ráncos, hogy nem fogok meglepődni, ha valaki át akarja majd adni a helyét a buszon és közben nem tegez. Persze leülni nem fogok. Szeretek állni. Mindig is szerettem. Majd pont akkor fogom másként gondolni, mi? No, nem mintha nem változtam volna fejben az elmúlt néhány évben. Hipochonder például biztosan nem voltam korábban. Ellenben mostanában kevés olyan kórság van, melyet ne kaptam volna el elméletben. Ha a ráncokat eltüntetni nem is tudom, ettől az új szokástól azért jó lenne megszabadulni.

Negyven év tehát elrepült. A nagy részére, azt hiszem, nem is emlékszem. Lassan el kellene kezdenem figyelni. Csak, hogy legyen mit mesélni nyolcvanévesen, a buszon, hazafelé a teremfociról. Meg persze az unokáknak.

Majd két hónapja nem hallattam magamról ezen az oldalon, sőt mi több, közben olyan is volt, hogy én magam sem hallottam túl sokat magamról.

Nem, nem kerültem kómába, egyszerűen csak bedugult a fülem. A bal. Egy ideje már nehezen akart kijönni a reggeli zuhanyzás oda eső része, de egyszer csak teljesen úgy maradt. Röpke három napra. Nem tudom, hogy a kedves Olvasók közül mennyien jártak már így, de azok kedvéért, akik még nem próbálták ezt a hobbit, elmondanám, hogy ritka idegesítő dolog. Nem mondom, annyi előnye volt, hogy egy nap után már egészen jól olvastam szájról, ugyanakkor ez tudás csak beszélő objektumok esetében nyújtott némi segítséget. Az egyéb, baloldalról érkező veszélyek vagy éppen érdekességek nagy részéről lemaradtam ezekben a napokban. Az esetleges agydaganatra való gondolatoktól csak az óvott meg, hogy félnaponta úgy egy perc erejéig újra hallottam vele, mintegy jelezvén, hogy működik a rendszer, csak most egy kis csendre vágyik. Nekem viszont nem csak azért nem volt ínyemre a Simon and Garfunkel duó Csend hangjai című nótája, mert vagy Simont vagy Garfunklet hallottam volna, attól függően, hogy melyik hangja jön a hangfal jobb csatornáján. Nagyjából az őrületbe kergetett a dolog és nem nagyon találtam rá házi megoldást. Öntöttem bele, fúrtam bele, kiabáltam bele és asszem még fenyegettem is a bal fülem. Éppen ott tartottam, hogy negyedik napon valami ambuláns fülészet felé veszem az irányt, mikor munkába menet minden különösebb ráhatás nélkül kidugult és azóta is tökéletesen hallok. Ennek most úgy három hete. Ki érti?

Kép: See no evil, hear no evil

És ezzel nagyjából fel is soroltam az összes egészségügyi vonalon történt izgalmat az előző bejegyzésem óta eltelt időben. Az utolsó kontroll óta próbáltam nem gondolni a blog indulásának okára, ami olyan jól sikerült, hogy még azt sem érdeklődtem meg, hogy mikor óhajtanak legközelebb sós kútba tenni, majd onnan is kivenni. Azaz egyelőre nem tudom a következő kontroll időpontját. A szokásos vérvételre talán még decemberben el kell mennem, de az is lehet, hogy az egész csomag januárra marad. Mondanom sem kell, nagyon nem hiányzik a dolog. Leginkább akkor járt a fejemben a korábbi nyavalyám, mikor kérdeztek róla.

Igazán élvezem ezeket a csendes napokat, heteket, mikor nem azon kell rágnom magam, hogy mi lesz a következő vizsgálat eredménye. Ha ehhez hozzávesszük a mostani időjárást, akkor igazán helytálló mikor azt mondom: szürke hétköznapokat élek. Persze nyakunkon a Karácsony, így remélhetőleg lesz némi csillogás a hétköznapokban, de ennél nagyobb színezésre egyelőre nem vágyom.

Nagy csodákról tehát nem tudok beszámolni, leszámítva magát az életet: mert azért ez maga a csoda! Vagy Önök nem így hallották?

Véget ért a nyár, elkezdtek megsárgulni és hullani a levelek. Ennek ellenére nem feltétlenül kell az elmúlásra gondolnunk, pláne egy halom negatív eredménnyel a zsebünkben.

Az aktuális negyedéves kontroll kissé hosszúra nyúlt, mivel a különféle vizsgálatok időpontjai között nagyobb rés tátongott, mint a bankszámlaegyenlegem és álmaink otthonának ára között, pedig higgyék el, az sem kicsi. A lényeg azonban az, hogy múlt hétfőn végre letudtam a virtuális colonoscopia/mellkas CT kettőst, melynek eredménye is hozta a kötelezőt, azaz minden negatív: papír alapján akár össze is jöhet egy remek, 100 éves szülinapi party. Szeretem az ilyen eredményeket! Főleg azért, mert a friss állapotfelmérések után könnyebben hitetem el a fejemmel, hogy a nyak alatti részek is legalább annyira fittek, mint az azokat irányító tekervények. Kis szerencsével, és persze további hibátlan eredményekkel, talán oda is el tudok majd jutni, hogy ezt a nyugalmi állapotot az adott vizsgálatok előtt is fel tudjam mutatni majd. Az elmúlt hónapok ugye ismét az izgalom, néha talán a pánik jegyében teltek, bár azt is meg kell említenem, hogy a CT vizsgálat előtt 1-2 nappal már-már a nyugalom érzése kerített hatalmába. A vizsgálat miatt persze feszült voltam egy kicsit, mert továbbra sem lettem a tűszúrások és a csőbefogadás nagy rajongója, de az is tény, hogy ezen a téren is sokkal edzettebb lettem. Maga a vizsgálat eredménye azonban valahogy kevésbé aggasztott, mert valahogy úgy éreztem minden ok lesz. És tessék: igazam lett!

Arról persze szó sincs, hogy valamiféle magas lóra kerültem volna. Ahogy arról már korábban is írtam, nem igazán hiszem, hogy akár évtizedekkel később is úgy tudnék erre az egész nyavalyára gondolni, mint valami múló, soha vissza nemtérő rosszullétre. De azért igyekszem.

A belsőmre ezúttal nem csak az orvosok, de egy TV stáb is kíváncsi volt. Minthogy TV, ezért sajnos elkerülhetetlen volt, hogy a belsőm mellett a külsőm is látszódjék, így előre is elnézést kérek mindenkitől a felkavaró képsorok miatt. A műsor amúgy egy egészségügyi produkció, melyről egyelőre ennyit lehet elmondanom, így sem a csatornát, sem pedig az adás időpontját nem tudom publikálni, igaz, utóbbit még magam sem tudom. A héten elméletileg lehetőségem lesz megnézni az elkészült anyagot, akkor talán egy dátum is kiderül majd. Abban nem teljesen vagyok biztos, hogy a rendelkezésre álló percek elegendőek e arra, hogy az esetemen felül belőlem is kiderüljön valami, de talán lesz egy-két olyan ember, aki összességében hasznosnak találja majd a beszélgetést.

Elméletileg most ismét pár hónap szünet következik a vizsgálatok terén, amit jó lenne kihasználni. Nagy nyári meleg nyilván nem lesz az ősszel, de kirándulásra akár ideális is lehet az időjárás. Szóval: kalandra fel!

Úgy tűnik, hogy szeptember utolsó napjai igazán mozgalmasan alakulnak, főként azért, mert a szokásos negyedéves kontroll következő, elméletileg utolsó állomásához érkezek. És egy régebbi ügy is lezárulni látszik.

Még tavaly novemberben látogattam el egy vérvételre, melynek célja egy genetikai vizsgálat volt. Nos, az eredmény hipp és hopp meg is érkezett a héten (igen, májusban készült el), postai úton. Negatív. Akármit is jelentsen ez. A lelet nem túl bőbeszédű, annyi van benne, hogy nem találták benne azt, amit kerestek. Hogy ez most ihaj e, vagy inkább csuhaj, azt egyelőre még nem tudom. Nagyjából úgy tűnik, hogy ez a génem nem okozhatta a problémát, így az édesanyámnak anno vagy csak simán peche volt, mint nekem bő két éve, vagy más génben kell keresni a közös pontot. Megkeresem a nagyítómat, meg egy jó szabású sapkát és folytatom a detektív munkát.

A nagyítóval persze nem csak én bánok jól, amire szerdán derült fény, mivel elmentem egy melanoma-szűrésre, minthogy mostanában az volt a vesszőparipám, hogy több az anyajegyem mint volt és a meglévők mérete is változásnak indult. Az elmúlt időszakban elég sok ilyen-olyan sugarat nyeltem, így éreztem némi kockázatát annak, hogy ez hatással lehet az anyajegyeimre is. Nos, szóban azt mondták, hogy minden ok, írásban elméletileg úgy 6 hét múlva tudatják majd ezt velem, miután az összes anyajegyemet átböngészik, ugyanis valamennyit lefényképezték. Ez már a 21. század. Látszólag tehát jó bőrben vagyok. A többire pedig hétfőn próbálunk majd választ találni, ekkor veszek majd részt ugyanis egy virtuális kolonoszkópián, illetve egy ezt kiegészítő mellkas CT-n. Ezt persze megelőzi majd egy jó kis koplalással egybekötött hashajtás, így igazán mozgalmasan ígérkezik az előttem álló hétvége. Tovább színesíti a napjaimat, hogy a vizsgálatot végző intézményben az a protokoll, hogy az utolsó napi étkezések mellé báriumot kell fogyasztani.  Hogy ez mennyire hoz tűzbe, azt talán jól jellemezi ez a néhány sor a bárium wikipédiás leírásából: pozitív biológiai hatása nem ismert. A bárium vízben, illetve savakban oldható vegyületei kivétel nélkül mérgezőek; a bárium-karbonátot patkányméregnek használják. Nyamm...

A hétvégi menü tehát úgy tűnik, hogy összeállt. Ahogy a fejemben lévő aggodalom is kész hegylánccá alakult az elmúlt hetekben, talán hónapokban is. Testi panaszom ugyan nincs (kipp-kopp), két hete ismét teremfoci-szezon van, ahol az első alkalmat leszámítva nem tapasztaltam fizikális problémát, de azért nagyon nehéz eladni a fejemnek, hogy minden ok lesz. Ezt egyelőre még szakembernek sem sikerült. Említettem, hogy az onkológián bemutattak egy ottani pszichológusnak, akivel azóta kétszer is sikerült egy órát eltöltenem. Amolyan könnyed beszélgetéseket kell elképzelni, ahol egyelőre még nem találtam meg azt a mondatot, ami átbillentené a fejemben lévő aggodalom kapcsolót. Persze milyen megnyugtató dolgot is tudnának mondani, mikor az orvosok sem biztosak abban, hogy nem lehet később valami újabb kaland, hiszen ezért küldenek háromhavonta kontrollra. Kételyek tehát akadnak bennem bőven. De igyekszem nagyon győzködni magam, hogy minden ok lesz.

Egészen ma reggelig azt gondoltam, hogy a hétfői kaland lesz a fő esemény a jövő héten, de most úgy tűnik, hogy nem csak a lenti nyílásomnak lesz mások előtt jelenése, ugyanis megkeresett az egyik kereskedelmi televízió. Egy új műsort indítanak, amely egészség vonalon próbál nézőket ültetni a képernyők elé. A műsorban mindig más-más témát boncolgatnak majd (lehet, hogy nem csak témát, de embereket is?), a körömgombától a rákon át a kopaszságig. Szerencsére ezeket a nyavalyákat nem egy embernek kell produkálnia. A kedves Olvasó már ki is találhatta, hogy én a rák vonalon kerültem képbe, minthogy a blogon keresztül megkerestek, hogy mesélnék-e néhány mondatban az eddigi kalandjaimról. Nos, úgy tűnik, hogy kedden forgatásra kell mennem. Ha szerencséjük van, akkor a bemutatásom után megússzák egy 1,5 órás elsötétítéssel.

A napjaim tehát mozgalmasnak ígérkeznek. Hogy szürkék is lesznek-e, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy jó lenne letudni ezeket a kontrollokat, bezsebelni a hibátlan leleteket és élvezni az ősz színeit a szürke hétköznapokon.

Kép: thefangirlverdict.com

Talán nem nagy bátorság azt mondanom, hogy ezen napló olvasóinak 100%-a rendelkezik e-mail címmel, így az Önök szürke hétköznapjait is megédesítik a különféle kéretlen levelek. Ez pedig főleg olyankor bosszantó, mikor valami fontos levelet várunk.

A hét első fele gyakorlatilag azzal telt, hogy percenként kapkodtam a tilinkózó telefonom után, megnézvén, milyen levelem is érkezett. Mindezt pedig azért, mert hétfőn küldtem egy e-mailt az onkológusomnak, hogy kukkantson rá a vérvételem eredményére, mely éppen akkor volt egyhetes. A randevúnkat péntekre beszéltük meg, de mint azt tudjuk, nem az a fajta ember vagyok, aki a jobb későbbet választja az előbb helyet. Küldtem tehát egy levelet és vártam. A postafiókom pedig dolgozott rendesen. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy naponta úgy hetven kéretlen levél jött, melynek túlnyomó része ugyanazt a gyógyszert próbálta meg rám sózni. Időnként pedig arról érdeklődtek, hogy rendben van-e a májam? Minthogy az onkológusom három hetes szabadság után tért vissza, így nyilván volt jobb dolga is, mintsem ügyfélszolgálatosat játsszon, így várnom kellett a válaszra. Szerda délig bírtam az állandó e-mail ellenőrzést, mikor is egy SMS-el próbálkoztam. Délután meg is jött a válasz: minden ok.

A fenti néhány soros leírásból nyilván nem derül ki, de higgyék el: szokás szerint ismét halálra aggódtam magam. Ezek a vizsgaidőszakok továbbra sem nekem valók. És egy CT/virtuális kolonoszkópia még hátra is van. A vizsgálaton magán már túllehetnék, de minthogy az azt kiértékelő orvos a hónap végéig szabadságon van, nem törtem magam, mert nincs kedvem hetekig azon agyalni, hogy vajon mit látott a gép. Elég nekem azon rágódni, hogy mit fog látni a gép...

Pénteken tehát ellátogattam az onkológusomhoz, ami nem volt nagy kaland, hiszen tudtam, hogy "minden ok". A látogatás azonban két meglepetéssel is szolgált. Az első az volt, hogy az utolsó audiencia óta megújult néhány dolog: padló, festés, új bútorok és amint azt megtudtam, még egy saját CT-re is jutott! CT, egy kórházban! Hogy minderre miből telt, azt nem tudom, mert az intézmény nevében egyáltalán nem szerepel a stadion szó.
A második meglepetés pedig az volt, hogy a fentieken felül egy saját onko-pszichológus is beüzemelésre került. Akihez rögtön be is protezsáltak, így már túl is vagyunk egy rövid ismerkedésen. Valószínűleg nem talált közveszélyesnek, mert nemhogy hazaengedtek, de még kényszerzubbonyt sem kaptam.

A jövőben elméletileg heti rendszerességgel randevúzunk majd, így ha nem hallanak felőlem, akkor lehet, hogy mégiscsak gumiszobába utalnak. Figyeljék az e-mailjeiket: a sok spam között talán az én kiszabadításomra buzdító levél is ott lesz!

Megvolt a mai tükrözés: jöhet az élménybeszámoló. Ritkán írok egy nap kétszer is bejegyzést, de gondoltam addig írok, amíg viszonylag friss az emlék. Mondjuk olyan könnyen nem fogom elfelejteni.

A mai behatolásra 11:00-ra voltam hivatalos és három perccel korábban meg is érkeztem, viszonylag hamar letudtam a bejelentkezést, így igazán optimistán vágtattam a megfelelő rendelő elé. A lendület kitartani látszott, hiszen hamar kijött egy nővér és felmarkolta a testemről szóló szervizkönyvet, benne az eddigi garanciális és fizetős javítások leírásával. Pár perccel később már én kaptam papírokat, melyben nyilatkoznom kellett, hogy belegyezem mindenbe, és ha nem, akkor is. Majd megkezdődött a várakozás. Bő egy óra után megkértem az egyik várakozót, hogy amennyiben mégis igény támadna rám, akkor jelezze a nővérnek, hogy nem jobb program után eredtem, csak dobálok még egy kis pénzt a parkolóórába, mert balga módon nem gondoltam, hogy egy pletykával együtt 15 perces vizsgálatra nem lesz elég bő egy óra várakozással együtt. Miután tovább gyarapítottam fővárosunk vagy valaki más vagyonát, ismét elfoglaltam a helyem a váróban, ahol mondanom sem kell, senki sem keresett. Fél egykor mutatkozott először rám igény, de ekkor is csak azt közölték, hogy már csak 15-20 percet kell várnom, amíg elkészül az "eszköz". Gondolom akkor faragták. Az mondjuk gyanús volt, hogy pácienst se be-, se kimenni nem láttam, de az is lehet, hogy az ablakon át távozott. Szóval akár az "eszköz" készítésével is bíbelődhettek. Furcsa hangok jöttek is az ajtó túloldaláról, amik nem nagyon nyugtattak meg, mert a hang alapján az "eszköz" mérete egyértelműen nem állt arányban az általam felkínálni kívánt nyílás méretével.

Várakozás közben szokás szerint a különféle feliratokat tanulmányoztam az ajtókon, falakon. Nem várt élmény fogadott: utazási ajánlat. Irány Itália! Nem tudom, hogy mennyire gyakori az, hogy egészségügyi intézményekben hirdet valamely ország turisztikai hivatala, de itt valamiért potens ügyfeleket sejtett Olaszország. Igaz, ami igaz, a várakozási időbe belefért volna egy egyhetes Lido di Jesolo-i túra.

A tengerparti álmokat egy nővér szakította félbe, miután 13:00 előtt valamivel közölte: jöhetek! Az események innentől felgyorsultak. Elrejtettek egy függöny mögött, ahol zoknira vetkőztettek, majd kaptam egy 35 évvel ezelőtt divatosnak, ám még ma is nőinek számító hálóinget, majd betipegtem a műterembe. Próbáltam érdeklődni, hogy mire ez a felhajtás, mert igazából én egy konzultációra jöttem, esetleges gyors végbéltükrözéssel egybekötve, amihez sosem szokott ilyen fokú előkészület párosodni, de Ők csak nyugtattak. Azt is próbáltam előjelezni, hogy a tükrözést meg szokta előzni némi hashajtás is, elkerülendő a szembejövő forgalmat, de ezen irányú aggodalmaimat is lesöpörték. Hiba volt. Elhelyezkedtem tehát a terepasztalon, majd kezdetét vette a vonatozás. Bejött a bakter, aki inkább volt 70, mintsem 60, de úgy voltam vele, ha nem remeg a keze, akkor jöjjön. Elindultak az alagútba ahol igen hamar kiderült, hogy bizony tényleg jön a vonat. De nem ám arra a falvakat összekötő egykocsis piros Bzmot vonatra kell gondolni, hanem egy, az amerikai filmekből ismert több száz tehervagonos szerelvényt kell elképzelni bazi nagy dízelmozdonnyal az elején. A bakter és segítője próbálkoztak némi kameramosással, levegőbefújással, de ezzel csak gördülékenyebbé, majd irányíthatatlanná tették a szerelvényt. Jött a vonatszerencsétlenség. Én meg nem tudtam, hogy most rajtuk röhögjek vagy inkább szomorkodjak azért mert nyilvánvalóan hiába jöttem: az égvilágon semmit sem láttak.

Miután vállalhatóvá tették a terepet, azzal engedtek útra, hogy leletet nem adnak, hiszen nincs miről, de majd menjek vissza valamikor máskor. Amennyiben pedig szeretnék elmenni mosdóba, akkor pedig menjek bátran. Így is tettem: se lámpa, se ablak. Gondolták sötét lyukhoz sötét lyuk dukál. Sikerült cirka két órát eltöltenem a semmiért, arról nem is beszélve, hogy egész délelőtt nem ettem, nem ittam, hogy ne sürgessem az említett vonatot. Annyi haszna volt a dolognak, hogy az élmények hatására úgy döntöttem, hogy nincs semmi bajom. És most tényleg így is gondolom.

Ma hajnalban a hasam morgása törte meg a csendet. Gyakorlatilag a hangjára ébredtem. A csend pedig a fejemben is megszűnt: ismét beindult az összes fogaskerék és járni kezdett.

A morgás, nyekergés egyelőre megszűnt és a jó hír az, hogy egyelőre megelégedett a szervezetem két pisiléssel, de azt sajnos nem tudhatom, hogy mi lesz mondjuk 2 perc múlva. Az említett fogaskerekek tovább gyorsultak miután a reggeli mérlegelés további fél kiló mínuszt mutatott tegnaphoz képest, ami péntek óta összesen egy kilót, augusztus elejéhez képest pedig 2,5 kilót jelent. Igen, közben volt pár hasmenésem, hétfőn egy vérvétel, ami nyilván jár némi kalóriavesztéssel és az is igaz, hogy péntek óta igen visszafogottan étkeztem. A lányom kiadósabbat ebédel, mint amit én egy nap alatt összesen eszek, az ivásról nem is beszélve. Leszámítva a tegnapi napot, amikor már-már kiadósnak mondható módon ettem, az ledöntött közel 2,5 liter jeges teáról nem is beszélve. Tegnap után annyi lett volna az elvárásom, hogy a súlyom ne változzon. Gondoltam, hogy hízni nem fogok, de az újabb fél kiló kicsit fejbe vágott. Minden kontroll előtt ideges vagyok, mert ugyan hiába szoktam magam összességében jól érezni, nyilván nem érezhetem minden egyes sejtem. Most azonban igazán még azt sem mondhatom, hogy nincs panaszom. Igaz, péntek óta csak pisilni jártam, normál ügyintézés egyedül tegnap este volt, akkor is mindössze egy kisujjnyi, tehát hasmenés nem volt, és a szünetnek is örültem, mert hasmenés után mindig ez szokott következni mióta farigcsáltak a belsőmön. Péntek óta tehát nem volt gondom. A hasam ugyan még érzékeny volt úgy vasárnapig, de hétfőn és tegnap már nem volt rá panasz, szépen csüngött a helyén. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy péntek óta többet és jól alszom, köszönhetően a "Magne B6 Álom" nevű kapszuláknak, melyet azóta szedek, akkor tulajdonképpen arról kellene írnom, hogy látszólag minden ok, leszámítva az említett kilókat, de talán erre is lesz, aki azt írja majd, hogy nincs miért aggódnom.

Nálam azonban ez nem megy ilyen könnyen. Nekem mindenre bizonyíték kell, abból is megdönthetetlen fajta. Emlékszem, tizenhat évesen ért el az első szerelem, amely úgy zajlott, hogy tetszett a lány és mint azt a következő három év igazolta: én is tetszettem a lánynak. A gond csak az volt, hogy eleinte ezt elképzelni sem mertem, nem hogy elhinni. A vége az lett, hogy néhány hónap kerülgetés után gyakorlatilag eskü alatt kellett vallania a lánynak, hogy tetszem neki, mi több, még szeret is. Most is hasonló esküre vágyom. Múlt pénteken voltam egy gyors vizsgálaton, ahol a lenti, műtött szakaszt vették górcső alá. A doki nem talált semmi eltérést, leszámítva, hogy szerinte lehetne kicsit átjárhatóbb az a rész, ahol a két bél egyesítve lett. Állítólag normális, hogy a gyógyulás során hegesedik, így szűkül, erre pedig egy kis lézeres farigcsálás a megoldás. Egy ezzel foglalkozó orvoshoz vagyok ma 11:00-ra hivatalos. Illetve úgy tűnik, hogy nem egy a sok közül, hanem talán az egyetlen, legalábbis a sebész szerint ennek a dokinak van olyan szerkentyűje, ami az említett lézerágyúval van szerelve. Ez persze azt is jelenti, hogy nem tudhatom, hogy ez az orvos akkor a legjobb is e ezen a területen. Kicsit olyan, mint egy játszótér, ahol lehetsz Te a büdös gyerek, de ha csak neked van focilabdát, akkor játszani fognak veled a többiek. Más választásom azonban nem igazán van, mint bízni benne. Ehhez persze első körben az is kell, hogy eljussak ma hozzá. Remélem, nem jön rám a mehetnék, ami meggátolna ebben.

Félek. No, nem az említett mai vizsgálattól. Azt nyilván ki fogom bírni röhögés nélkül, mint az összes olyan alkalmat, mikor különféle tárgyakat, csöveket nyomkodnak belém. Attól félek, hogy mi lesz velem, mi van, ha a mai doki majd talál ott valamit? Vagy a következő kontrollok mutatnak valamit? Nem vagyok alkalmas ilyen hírekre, a következményeire meg pláne. Élni akarok, méghozzá nyugodtan. Ott a közel hétéves lányom, aki a jövő héttől már elsős iskolásnak mondhatja magát. Tudom, hogy szüksége van rám. És ezt nem csak amolyan közhelyesen mondom. Neki ÉN kellek. Amennyire tudom, a feleségemnek is. Szóval igény van rám. És én is igénylem magam. Még ilyenkor is jó társaság vagyok magamnak, mikor nem feltétlen őszinte a mosolyom. Meg aztán az a kényszerképzetem, hogy ellentétben a szüleimmel, akik az 50. születésnapjukat sem élték meg, én majd hatvanéves is leszek. Persze először a fejlécen látható napig kellene eljutnom a 40. évig.

Nagyon igyekszem nyugodt lenni, nem idegeskedni, többet, nyugodtabban pihenni. Utóbbiból főleg a több esik nehezemre, mert már évek óta az volt rám a jellemző, hogy hiába kellene reggelente hatkor kelnem, éjfél előtt nem vitt rá a lélek, hogy aludni menjek. Mindig van valami mozgókép amit nézhetek, vagy sorok, amit olvashatok. Már önmagában ez is egy ok az ébrenlétre, de az éjfél előtti lefekvést gyakorlatilag a gyengeség jelének vettem magamban. Ha nekem elég hat óra alvás, akkor nyilván nincs semmi bajom stb. Ugyanez igaz a kilókra vagy arra, hogy elmegyek focizni. Utóbbira sajnos lassan két hónapja nem került sor. Pedig hosszú évek után végre nyárra is van szervezés. De nem, nekem vagy dolgoznom kellett vagy aznap volt sok WC-s napom, esetleg nyaraltam.

Nagyon kevés dolog van most a kezemben a korábbiak közül, melyeket bizonyítékként használhatnék fel a saját gondolataimmal szemben. Jó lenne teljesen lecsendesíteni ezeket a hangokat a fejemben. Higgyék el, az elmúlt napokban sokat haladtam ezzel, de amint az látszik, elég a hasam néhány mordulása vagy némi súlyváltozás és máris hangosabb lesz odabent az ellenzék. Amennyiben ma minden rendben lesz, akkor jöhet az éves CT alapú virtuális kolonoszkópia, meg a vérvételem eredménye, amely talán meglesz most péntekre, ám az onkológusom hétfőig szabadságon van, így valószínűleg várnom kell addig. Néha azt gondolom, hogy minden rendben lesz, néha azt, hogy valahol valami mocorog bennem. Nehéz ügy.