Valószínűleg ilyesmikről kellene írnom ahhoz, hogy feldobjam a blogom látogatottságát, illetve fellendítsem egy kicsit a bejövő levelek és telefonhívások számát. Jelenleg ugyanis teljesen unalmas vagyok.

Bő három hónapja derült ki, hogy dacára annak, hogy Bak jegyben születtem, mégis a Rák próbálja írni mindennapjaim történéseit. És ez a három hónap bőven elegendő volt arra, hogy a mindenki által rettegett sejtburjánzást egyszerű szénanáthává degradáljam a külvilág számára. Sem a blog olvasói, sem azok akik nem olvassák (utóbbiak nyilvánvalóan a pokol tüzén fognak elégni, illetve valami alsóbbrendű élőlényként fognak reinkarnálódni), nem értik, hogy miért van hajam, miért hízok, hogy merek nevetni, focizni, dolgozni. Úgy egyáltalán, mi az, hogy nem szenvedek? Februárban úgy nézett ki, hogy nem csak a Barátok közt fog némi értelmet vinni sokak életébe, hanem majd végre élőszereplős szappanopera is beköltözik az ismerőseim mindennapjaiba.
Erre mi van? Móka és kacagás.
Döbbenet!
Reménysugárként a mához egy hónapra bekövetkező műtét csillan csak fel. Legalább a vér és a pánik garantált lesz. Addig marad a szégyen, és a fű alatt való közlekedés, kerülve minden szemkontaktust. Rajtam van a skarlátbetű, nem vitás.

A fenti állapot jelen állás szerint még egy hónapig marad majd. Ellentétben néhány katasztrófaturistával, én nem fogom bánni, ha a műtét után visszaáll majd a jelenlegi, már-már kánaánnak tűnő élet. Az emésztésem például annyira rendben van, hogy a szakácskönyvben nyugodtan lapozhatok kettőt főzés közben, mert az így elkészülő étel egymással nem igazán harmonizáló összetevői sem tudják felborítani azt. Két tányér vörösboros gyümölcstorta sertésszósszal, és mégis egy fenékkel nézem végig a Háború és Béke rendezői változatát, extrákkal. És a fenék a kanapén ül.
Holnap elkezdem majd iszogatni a fehérjebombát, amitől az orvostudomány a műtét sikeresebb kivitelezését, én magam pedig a vágósúly elérését várom. Utóbbi persze akkor valósul meg jó eséllyel, ha betartom a használati utasítás szerinti "Lassan igya!" javallatot. Ellenkező esetben ugyanis ugrik a néhány sorral korábban említett csodálatos tápanyag feldolgozás, és beköszönt a hasmenés kora. Spekulatív alkatúak elkezdhetnek papíripari részvényeket vásárolni annak reményében, hogy a WC papír felhasználásom kihatással lesz a piacra.

De, hogy lássák a kedves olvasók, hogy az én szívem sincs jégből, írok némi kevésbé pozitív eseményről is. Tegnap előjött egy kis rosszkedv. Igaz, egyelőre még erősen a felszín alatt, de azért a műszerek már kimutatták. Történt ugyanis, hogy rám tört a "Mi van, ha most csináltam ezt utoljára?" érzés, miközben hazafelé tartottam az idei szezon utolsó hazai mérkőzéséről, melyet természetesen elvesztett a csapat. Fantasztikus hangulat uralkodott az egész lelátón a lefújás után. És ez a hangulat, ahogy már írtam, beült mellém az autóba.
Azért ez a műtét dolog csak nyomaszt...
Rossz dolog valaminek úgy nekivágni, hogy gyakorlatilag semmi sincs garantálva. Se jó, se rossz. Na jó, utóbbiból azért bátrabban ígérgetnek. És továbbra sem könnyebb ennyire tünetmentesen teljes mellszélességgel kiállni a műtét mellett.
Természetesen nem csak a műtét foglalkoztat, hanem az is, hogy vajon az utána jövő időszak milyen lesz, milyen lesz a kemó (elvileg az sem lesz ütős), milyen lesz egy átlagos nap, mit mutat majd a szövettan?
És vajon visszaáll-e majd az eredeti csillagjegyem?

A kérdések egy részére elméletileg néhány hét múlva választ kapok majd. Addig pedig maradnak a kevésbé bulváros címek a bejegyzések elején.
Hacsak nem szülök majd egy kétfejű delfint szalonnasütés közben, valamelyik VV szereplő asszisztálása mellett.

Ekkor fedezte fel Kolumbusz Amerikát. A felfedezést persze egy elég hosszú hajóút előzte meg, és nem nagy bátorság kijelenteni, hogy az utazásnak voltak unalmasabb napjai is. Ezeket élem most át én is.

Mához öt hétre lesz a műtét, eddig tart majd még a jelenlegi hajóutam. A tenger jelenleg csendes, sehol egy vihar, még a tengerészek sem próbálnak zendülést szítani. A napi rum adagjukat sem kérik a jobb hangulathoz. Tisztán tartják a fedélzetet, rendesen bevetik a függőágyat, fognak némi pizzát halat ebédre, üres óráikban pedig -- már-már bambán -- nézik a tengert.
A tengert, mely végtelennek tűnik, megannyi lehetőséggel, de a veszéllyel, hogy bármelyik vihar annak fenekére küldheti a hajót. Legénységgel együtt.
De mint mondtam, sehol egy vihar. A békák a dunsztos üvegben ugyan jelzik azt, de ennek ellenére még egy bárányfelhő sincs az égen. A kapitány nyugodt. Hogy meddig, az kérdéses.

Az elmúlt napok legnagyobb eseménye az volt, hogy a mai vacsora után megkóstoltam a felírt tápszert. Elsőre ihatónak találtam. A hasznosságáról nem tudok nyilatkozni. Az biztos, hogy hízni nélküle is sikerült egy kilót. Kicsit tartok attól, hogy miután benyakalom a teljes mennyiséget, akkor nem csak, hogy kiveszik a belemet, de mindjárt bele is töltenek. Hurka, kolbász, dagadó, vacsorára az a jó.
Az egyhetes bentlakásom pedig nem lábadozás lesz, hanem füstölési idő. A végén meg egy disznótorost hoz haza a Taxi a családnak. Csak töpörtyűből lesz vagy 10 kiló.
Hogy úgy mondjam, nem látom teljesen indokoltnak az említett készítmény szedését. Persze nem vagyok orvos, hogy értsek hozzá. A szabóm meg csak örül, hogy hetente varrhat új öltönyöket. Egymagam tartom életben a gazdaságot.
No, de a lényeg ugye az, hogy maradjunk életben.

Ezt jelenleg teljesen természetesnek veszem. Olyanokon töröm a fejem, hogy műtét után milyen gyorsan pattanhatok meg majd a kórházból, mennyi idő múlva állhatok ismét munkába és labda mögé, és persze, hogy mikor mehetek már végre nyaralni a családdal. Eszembe sem jut olyasmi, hogy: hasfalra rögzített Centrum szatyor, állandó emésztési zavar, különféle fájdalmak, műtét utáni kemó. Illetve most, hogy leírtam, eszembe jutott. Fenébe.
Nahát, de már megint elfelejtettem. Hiába a fantasztikus képzelőerőm, egyelőre nem igazán látom magam ilyen helyzetben. És azt hiszem, ez nem valami elfojtás. Valószínűleg egyszerűen tisztán-látó vagyok. És tényleg: mindkét szemem éles látó. Szemészeti vizsgálatokon mindig elsütöm azt, hogy miután nagy lendülettel végigolvasom a táblát a legapróbb karakterig, tovább olvasom, hogy "Állami nyomda, készült 15000 példányban, stb...". Van ám csodálkozás.

Nem bánnám, ha most nem nekem kellene csodálkoznom. Anno, Kolombusz sem Amerikába indult, mégis ott kötött ki. És még csak észre sem vette, hogy nem jó helyen jár. Manapság persze már a telefonokon is elérhető a legfrissebb térkép, akár műholdképekkel, navigációval együtt. Úgyhogy nagyon remélem, a hajóm jó irányba vitorlázik. Nem szeretnék újratervezést...

Rengeteg dolog van, ami teljesen, vagy szinte teljesen láthatatlan tud lenni. Ezek között persze olyan esetek is előfordulnak, amikor csak nem akarunk valamit észrevenni. Nekem egyelőre nem kell homokba dugnom a fejemet.

Újabb néhány nap telt el és elülni látszik a vihar a fejemben. Visszatértek a szürke hétköznapok, gyakorlatilag az ég világon semmi említésre méltó dolog nem történt velem. Legalábbis rák fronton. Teljesen láthatatlanná vált.
Annyira tünetmentes vagyok (kipp-kopp), hogy életmód magazint lehetne rólam elnevezni. Lassan ott tartok, hogy már akkor sem hiszem el, hogy beteg vagyok, ha előveszem az összes erre utaló leletemet. A gond csak az, hogy mikor a makk egészségességemet ecseteltem az egyik orvosnak, akkor egyetlen szóval sem mondta azt, hogy ez ám a jó jel! Teljesen rezignáltan fogadta a dolgot, mintegy sugallva azt, hogy ez az ég világon semmit sem jelent, attól, hogy jelenleg vígan élem az életemet, még könnyen megeshet, hogy hamarosan fellendítem a sírkőipart.
Így aztán most óvatos duhajként tengetem napjaimat. Örvendezek vala, hogy semmi panaszom, a többiről meg nem beszélünk.

Ez az állapot azonban kissé nehézzé teszi a blog bejegyzéseinek gyarapodását, tekintettel arra, hogy nem nagyon van miről írni. Na jó, valami azért akad most.

Tegnap kiváltottuk a patikában a felírt trombózis elleni injekciókat, a hashajtót, ami más, mint anno a tükrözés előtt kapott szer, és a legyűrendő tápszert. Utóbbi szedését a sugárkezelést felügyelő orvos enyhén furcsállotta, mondván nem vagyok lepukkant állapotban, hogy ezzel kelljen turbózni magamat, így némi hízást prognosztizált.
További érdekesség, hogy a flakon tartalmát apródonként kell elszürcsölgetni, ellenkező esetben hasmenést okoz(hat). Ami elég vicces egy olyan készítmény esetében, aminek alapvetően vitalizálnia kellene az embert. Bár igaz, ami igaz, egy hasmenés képes kihozni olyan futógyorsaságot, amit még a Kis Mukk is megirigyelne. És, hogy még könnyebb legyen a páciens dolga, a flakont felbontás után hűtve kell tárolni. Szerintem nagyon életszerű megoldani azt, hogy az ébrenlét alatt folyamatosan kéznél legyen a behűtött nedű, akár munkában vagyunk, akár egy koncerten vagy egy egyszerű kiránduláson. Elég, ha reggel nem felejtjük otthon a hűtőtáskánkat. Társ a hétköznapokban.
Jó dolog, hogy a tudomány ennyi mindent kitalál a gyógyítás érdekében, de lehet, hogy ezeket a készítményeket, kezeléseket, érdemes lenne a mindennapokkal is összehangolni. Persze az is lehet, hogy az állandó elfoglaltsággal próbálják elterelni a gyógyulni vágyok figyelmét az alapbetegségükről.
Egyelőre ezt a munkát magamra vállalnám, úgy talán hasznosabb programokat tudok szervezni, mint például a Szent Hűtőtáska körmenetének kivitelezése.

Megyek, nézek valami színes programot a hétvégére. Bár az időjárás esősnek ígérkezik, talán nem lesz köd, amibe beleszürkülnék...

Nyilvánvalóan teljesen normális vagyok, hiszen a hangok is ezt mondják. Már csak azt kellene eldöntenem, hogy beteg vagyok vagy nem? Nem könnyű a döntés.

Adott ugyebár egy halom orvosi papír, ami azt próbálja elhitetni velem, hogy rákos vagyok. Komplett kezeléseket és egy műtétet is próbálnak eladni nekem az említett kiadvánnyal. Eddig igen sikeresen.
A gond csak az, hogy ha nem nézem a papírokat, akkor semmi sem utal arra, hogy bármi bajom lenne. Tegnap este ismét focizni voltam, ahol sikerült elég jól kihajtanom magam. De ez egy teljesen normális elfáradás volt, semmivel sem volt rosszabb a kondim, mint akármikor eddig. Le-fel rohangáltam (profi szerződést persze senki sem kínálna ezért a teljesítményért), miközben az agyam folyamatosan azt kiabálta, hogy "Rákos vagy, ne hajtsd magad!", de a lábaimat ezt nem érdekelte, azok csak mentek, kergették a labdát, mint valami spániel a Margit-sziget nagy rétjén.
Teljesen skizofrén állapot volt.
És ez gyakorlatilag a nap bármely percére igaz. Múlt pénteken ugye megtudtam, hogy bő egy hónapom van a műtétig. Aznap ez nem különösebben foglalkoztatott, de a következő 24 órában úgy éreztem magam, mint egy tűzhelyen felejtett kukta, ami a legkisebb érintésre is felrobbanhat. Bármit csináltam, bármihez nyúltam, az volt bennem, hogy talán most teszem ezt utoljára. Pedig a műtétig nem egy nap, nem kettő, de nem is egy hét volt/van hátra. És mégis. Teljesen a hatása alá kerültem.
Vasárnapra aztán csökkent a nyomás a kuktában, a benne lévő csülkös bableves szinte péppé főtt. Hogy a feszültség hova lett belőle, azt talán csak a fizikusok tudnák megállapítani, ami ebben az esetben inkább pszichiátert jelent. Emlékeim szerint senkit sem vertem agyon, még csak fel sem pofoztam senkit, amit talán az is megerősít, hogy egyetlen éjszakát sem töltöttem előzetesben. De valamivé biztosan átalakult az energia, mert elveszni nem vész el, mint azt tudjuk. Egyesek szerint az ilyen bélrákok az elfojtott feszültség hatására (is) alakulnak ki. Lehet, hogy most adtam a sejteknek egy kis ennivalót? Vagy nem fojtottam el semmit, csak lenyugodtam? Talán sosem fogom megtudni.
Itt vagyok, a hőn áhított szürke hétköznapok között, semmi orvosi dolgom nincs, azt csinálok, ott és amikor akarok. És ha sikerülne teljesen kiraknom a fejemből az elkövetkezendő műtétet, akkor ezt teljesen felszabadultan tudnám megtenni. Amilyen szerencsém van, ez majd a műtét előtt 20 perccel fog összejönni.
Próbáltam egy kis alkohollal felszabadítani magamat, de semmi sikert nem hozott. Máskor, ha megiszom egy kis üveges sört, akkor, ha csak 15 percre is, de egész tréfás hatást okoz. Most hiába vettem fél literes kiszerelésűt, az ég világon semmi hatása nem volt. Ennyi erővel gumibogyó szörpöt is ihattam volna, azzal biztosan könnyebben ugrálok el Tódi és a többi szörny elől.
Úgy látszik, a kemó annyira megerősítette a májamat, hogy lassan bármelyik hazai biztonsági őrrel, vagy tetszőlegesen kiválasztott orosz állampolgárral leülhetnék egy ivóversenyre. Felvehetnék a betegtájékoztatóra, mint a gyógyszer pozitív mellékhatása.

Ha megint jönnek majd a hangok, amik azt mondják, hogy teljesen normális vagyok, akkor majd megkérem őket, hogy azt is mondják, hogy beteg sem vagyok. Mint minden marketingnél, itt is biztosan működni fog az a tétel, hogy ha sokáig mondanak valamit, akkor azt elhiszik. Bárcsak hiszékenyebb lennék.

Megvan a nagy nap időpontja: június 20., azaz bő egy hónapom maradt testben és lélekben felkészülni a műtétre, kiélvezni a teljes emésztőrendszeremet és megvenni azt a mesekönyvet, amiből majd az altatóorvos dolgozhat.

Megvolt a reggeli randevú, igaz, a lány nem jött el. Magyarán a sebésszel nem beszéltem, csak az asszisztensével. Ennek annyi előnye mindenképpen megvolt, hogy ezúttal megúsztam tükrözés nélkül. Vagy nagyon bíznak az előkezelésben, vagy úgy vannak vele, hogy teljesen mindegy, mert a műtétig csak az ahhoz tartozó vizsgálatokra kell majd elmennem, magát az érintett szakaszt nem vizsgálják. Így a pocakom gyakorlatilag Kinder Meglepetéssé vált: kinyitják és megnézik, hogy mit lehet összerakni a darabokból.
Ellenben úgy látszik, hogy az orvostudomány az otthonszülés után az otthonműtét felé is kezd nyitottabbá válni, mert a műtét előtt egy napot sem kell majd bent feküdnöm. Bemegyek és még aznap megműtenek. Minden ehhez kapcsolódó előkészületet otthon végezhetek majd. A hashajtás részével még egyet is tudok érteni, mivel, mint arról már írtam, az állami egészségügyben nem divat a mellékhelyiségek tisztán tartása.
De azt már kevésbé tartom otthonosnak, hogy a műtét előtt magamnak adjam be a trombózis elleni injekciót. Majd a műtét után további egy hónapig.
Biztosan arra gondoltak, hogy azért nem szeretem ha mások szurkálnak, mert magam szeretem intézni a dolgot. Tévedtek, nincsenek elfojtott akkupunktúrás vágyaim.
Néhány év, és az első bemetszést is a páciense bízzák majd.
AKCIÓ: Dr. Sushi élődonoros májátültetést végez, rövid határidővel. Hívjon most, házhoz jövök! A kiszállási díjat most nem számoljuk fel!

A felkészülést segíti majd egy remeknek tűnő tápszer napi szintű fogyasztása. Nagy reményeket fűzök hozzá, mert a receptírást úgy kommentálták, hogy "Ebből kell majd a műtétig -és utána egy hónapig-, minden nap 2-3 palackot legyűrni." Ha jól sejtem, az ízesítéshez használt csokoládé nem belga import. Mert olyat még nem hallottam úgy reklámozni, hogy "Gyűrjön le belőle minden nap 3 kockát!".
Öröm az ürömben, hogy továbbra is azt ehetek, amit csak akarok. Sőt! A kórház dietetikusa szerint, a műtét után 1-2 hónappal ismét visszatérhetek a megszokott étrendhez. Nyilván némi megkötéssel. Ez volt a nap jó híre.
Az már kevésbé nyugtatott meg, hogy a műtét komolyságát még véletlenül sem próbálták elbagatelizálni. Ezt persze jó dolognak is fel lehet fogni, mert így talán nem az idei nyaralás megbeszélése lesz a legfőbb téma a műtétben résztvevők között (leszámítva az öntudatlan engem). De ha azt a részét veszem, hogy minden tizedik érintettnél van szövődmény, akkor már nem olyan tréfás a dolog. Plusz ugye ott van még az is, hogy a kivett rész szövettani vizsgálatából derül majd ki igazán, hogy mire is számíthatok majd a jövőben.
Lesz még itt izgalom. Bár a vicc az, hogy reggel óta egyáltalán nem izgulok. Talán nem volt elég időm agyalni.
Még jó, hogy jön a hétvége.

A következő hetek elméletileg eseménytelennek ígérkeznek, már ami az ügymenetet illeti. Kérdés, hogy ez majd milyen hatással lesz a bejegyzésekre. Még a végén kénytelen leszek utólag megírni azt könyvet, ami a GYED-en/GYES-en töltött időről szólt volna. De jó is volt az két év...

Egyfajta mérföldkőhöz látszik érkezni az életem: holnap elvileg megtudom, hogy mikor lesz a műtét. Lassan kezdhetem vágni a centit.

Letelt az egy hét önkéntesen és önkényesen kivett szabadságom, mellyel a kezelés után leptem meg magam. Egy nagy levegő után erőt vettem jobb kezem hüvelykujján és tárcsáztam a sebészt, illetve annak asszisztensét. Holnap reggel gyakorlatilag a kórházban ébredhetek, mivel reggel 8-ra kaptam időpontot. Erre külön is rákérdeztem, mert az első randink is ilyen időpontra volt megbeszélve, hogy aztán garantált nyereményként átvehessek egy félórás várakozást: ugyanis, ahogy az az előtér egyik falán látható tájékoztatóból kiderül, 08:30-ig konzílium van. Sebaj, hova az a nagy rohanás.
Az asszisztens egyébként külön kihangsúlyozta a telefonban, hogy egy megbeszélésre várnak holnap reggel. Ennek azért van jelentősége, mert az első alkalommal is így lett beharangozva a találkozó jellege, mégis, alig három perccel az első kézfogás után egy optikával a hátsómban nyüszíthettem, egy, az első ókori orvosi feljegyzésekkel egyidős vizsgálóasztalon. Az említett három percben a vetkőzés is benne volt, így bátran kijelenthetjük, hogy a doktor nem a hosszú előjáték híve.
Ahogy arról már többször is írtam, nem igazán várom a műtétet, és mivel a korábban említett hasba rúgós és wc-n hosszan-ülős tüneteim néhány napja elmúltak, nem is nagyon van olyan dolog, ami elterelné róla a figyelmemet, vagy legalábbis tünetekkel igazolná annak szükségességét. Gyanítom, fejben nem lesz egy sétagalopp a várakozás, főleg az utolsó napok.
Semmivel sem érzem magam betegebbnek, mint mondjuk 5 éve. Vagy bármely tetszőleges napon az elmúlt 37 évben. Komolyan mondom, olyan ez a betegség, mint valami statisztika: papíron minden kimutatható.
A műtét után viszont jöhet az új helyzet, és annak beillesztése a hétköznapokba. A szürkékbe. A holnapi napon erről is igyekszem majd új információkat begyűjteni, így talán gyakorolhatom az új recepteket a konyhában. Ha jól sejtem, a vörösboros marhapörköltem nem lesz közte.

Addig is, amíg az új életformámat nem kell elkezdenem, folytatom a régit: tegnap megint elmentem focizni. Nyilvánvaló, hogy őstehetség vagyok, még ha későn érő is. Még az általában csak támaszkodásra használt bal lábammal is lőttem gólt. És ha lenne róla videó, még be is linkelném.

Kevés dolog tud igazán nagy lelkesedést kiváltani belőlem, olyan, ami szinte eufóriát okozna, meg talán nem is volt az elmúlt 10 évben. Mondjuk ez negatív irányban is igaz. Talán ezúttal sem lesz ilyesmire szükség, mert már most is érzem, hogy egy perccel sem szeretnék tovább maradni a kórházban a szükségesnél. Ha a pizzához hasonlóan sebészt is lehetne házhoz rendelni, akkor biztosan ezt választanám. Maximum ha megszalad a szike, akkor mindjárt a pizzát is felszeleteli.

Az említett centit most kezdem majd másodszor vágni. Igaz, ezúttal csak elméletben és az utolsó darabját sem várom majd annyira, mint tettem azt 1995 januárjában. De lehet, hogy beszerzek még egy centit, amit abban a pillanatban elkezdek majd vágni, amint az én megrövidítésemet abbahagyták. És ha elfogy a kijelölt mennyiség, akkor amint hazaérek, fogom a maradékot és megmérem, hogy mennyit nőtt a lányom.

Sci-Fi rajongóként gyakran találkoztam olyan művekkel, amelyben párhuzamos valóságról volt szó. Az ilyen téma mindig érdekes, de nem gondoltam, hogy egyszer a fantasztikum valósággá válik.

Másra ugyanis nem tudok gondolni a különféle kórházi papírjaim alapján. Van olyan papírom, amin az olvasható, hogy a kezelést fekvőbetegként kaptam, és van olyan zárójelentésem a sugárkezelésről, amin az áll, hogy a kezelés alatt bőrpír jelentkezett, amit hagyományos úton kezeltek. Ez a hagyományos mód gondolom valami ősi, varázsló által, távolból történő ráolvasást jelenthet, mert én semmilyen kezelést nem vettem igénybe. Ezen mondjuk nem is lepődtem meg, mert ahogy fekvőbeteg sem voltam, úgy bőrpír sem jelentkezett.
Mivel nyilvánvalóan lehetetlen, hogy a jelentések úgy készüljenek, hogy egy régiben írják át a változó adatokat, és az is teljességgel kizárható, hogy az intézmények így próbálnának meg extra pénzeket kiénekelni a TB kasszából, nem marad más magyarázat a dologra, mint az említett párhuzamos valóság, ahonnan véletlenül idekerültek az említett dokumentumok.
Remélem, nem csak egy párhuzamos valóság létezik, mert akkor azt kell látnom, hogy ott sem jobb a helyzetem, sőt, még enyhe grillcsirke jellegem is lett: fekszem, és pirulok.

Ami a mi világunkat illeti: továbbra is küzdök a láthatatlan emberrel, igaz lassan talán feladja a dolgot, mert ma már ritkábban és enyhébben rugdosott hasba. A reggeli elnyúló ügyintézések pedig szép lassan átköltöztek délutánra/estére, igaz, mára ez is enyhülni látszik. Nem bánnám, ha ez egy egyre javuló folyamatot jelentene.

Szombaton további kedvcsinálót kaptam a majdani műtéthez. Már írtam róla, hogy a beavatkozáshoz járó különféle szurkálások, csövek, egyebek, mennyire nyomasztják Eper Pici városba illő lelkivilágomat, de most újabb csőről szereztem tudomást, minthogy kiderült: a laparoszkópos műtéteknél intubálják a pácienst, azaz ledugnak a torkán egy csövet. A hazai egészségügy állapotáról szerzett rövid tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy jogos a feltételezésem, miszerint az említett cső egy 1977-ben gyártott Rakéta porszívó gégecsöve lesz. Akkoriban meg még HEPA szűrő sem létezett.
Érdekel valakit egy egyhetes, bentlakásos bélműtét, hashajtással? A napi egy tükrözés most ajándékba jár!

Kedves Én,
Ha olvasom ezt a bejegyzést abban a párhuzamos valóságban, ahol már egy egyszerű, lasagne-be kevert gyógyszerrel kezelik az ilyen jellegű problémákat, akkor tudatom, itt is elkélne belőle egy adag.
Az extra sajtot ne feledd! Bár ezt elvileg úgy is tudom...

Mi, magyarok, gyakran büszkélkedünk azzal, hogy mennyi mindent feltaláltunk, milyen sok Nobel-díjasunk van.
Nem mondom, hogy nekem is valami újat sikerült feltalálni, de az szinte biztos, hogy szabadalmaztatva még nincsen.

Előző bejegyzésemben írtam, hogy csöppet nehezen kelek fel mostanában. Nos, a kezelések korábbra jósolt mellékhatásait sikerült akcelerálnom, ezzel gyakorlatilag egycsapásra megoldódott a reggeli ébredés. Legalábbis hétfőn. Történt ugyanis, hogy vasárnap remek érzékkel a következő összetevőket (v)ettem magamhoz: tejföl, szalonna, 100%-os narancslé, fagylalt, tejszín tisztaságú vaj.
Fentiek és a kemó/sugárkezelések kombinációja biztosította, hogy olimpiai szintidőn belül teljesítsem a hálószoba-WC távot, ahol, mintegy megünnepelvén a fantasztikus teljesítményt, mindjárt el is töltöttem közel egy órát. Útközben, egy bravúros mozdulattal felmarkoltam kedvenc magazinomat, így legalább azzal tudtam haladni. Még jó, hogy közel 300 oldalas.
A fenti találmány egyelőre nem tökéletes, mert az ébredés ugyan valóban szempillantás alatt történt, de sajnos a tervezettnél csöppet korábban, mivel alig múlt el hajnali két óra. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a hiányos öltözetben való alvás miatt tömbbé fagyva érkeztem vissza a maradék néhány órás pihenésre, akkor azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy a találmány még további tökéletesítésre szorul.
Apropó, szorulás. Az elmúlt 4-5 nap tapasztalatai alapján úgy néz ki, hogy emiatt egyelőre nem kell aggódnom, mert az említett 4-5 napból csupán egy nap volt, amikor nem voltam visszatérő vendég lakásunk legkisebb helyiségében, ami nem a spájz. Igaz, az egész visszatérősdit úgy 1,5 órán belül lezavarom, ami nem nagy időtartam, de azért így is elég monoton a dolog. Pláne, hogy közben elég remekül tud görcsölni a hasam. Magyarán: úgy néz ki, hogy a kezelés második hetének végére jósolt tünetek az ötödik hét után kezdenek felsejleni.
Ezen felül még egy láthatatlan emberke csínytevéseivel kell időnként megküzdenem, ugyanis valaki a legváratlanabb pillanatokban tud hasba rúgni, amelynek érzése ugyan csak 1-2 percig tart, de azért meg tudnék lenni nélküle. Remélem, az illető nem olvassa a blogot, mert azt találtam ki, hogy egy kazánlemezt teszek a mellkasszőröm közé rejtve, hogy mikor rúg, akkor neki fájjon.
Fentieket leszámítva egyébként nincs egyéb tünet, így szinte zavartalanul tovább gyarapíthatom szürke hétköznapjaim számát.

Holnap amúgy véget ér majd a sugárkezelés is. A személyzet gondolom már elkezdte behűteni a pezsgőt, hogy méltóképpen ünnepelhessék meg az utóbbi idők legfurcsább páciensének távozását. Remélem, hamarosan újabb alannyal találkoznak, aki fel-le ugrál a kezelőasztalra, és láthatóan nem szomorú.
Előbb-utóbb csak ragad rájuk valami ebből a hangulatból, hogy továbbadhassák azoknak, akik nehezebben birkóznak meg a rájuk kirótt tortúrákkal. Mert ez lenne a legfontosabb.

A kezelés vége egyben azt is jelenti, hogy új kalandok után kezdhetek nézni: jöhet a műtét.
Ennek pontos időpontját még nem tudom, de ha jól sejtem egy-két héten belül ez is kiderül majd. Ha tartják magukat a korábban jósolt menetrendhez, akkor úgy június környékén lehetek néhány centi béllel és járulékos tartozékaival könnyebb. Néhány napja kevesebbet agyalok a dolgon, de azért továbbra sem érzek leküzdhetetlen vágyat a műtéthez. A korábban írt tortúrákon kívül az is elgondolkoztat, hogy vajon mi minden fog változni ezután? Azt gyanítom, hogy az étrenden változtatni kell majd, de vajon mennyire? Mivel többek között erre vonatkozó tájékoztatókkal sem halmozzák el (előre?) az ügyfeleket, nem nagyon lehet tudni a pontos étlapot. Marad a józan ész, illetve az újabb feladat: megírni egy ilyen kiadványt és piszkosul meggazdagodni a kiadásából.
Aztán ott van még az is, hogy vajon a rövidebb útvonal azt is jelenti, hogy az autó navigációjába vegyem fel POI-nak a nyilvános WC-ket is?
Egy ilyen beavatkozás elég jelentős belenyúlást jelent az illető életébe. Szó szerint. A kérdés az, hogy pontosan mennyire?
"Valaki mondja meg..."

A bejegyzést visszaolvasva arra jutottam, hogy eléggé egy termék körül forgott annak témája. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy ez a blog sz*r...
;-)

Véget ért az ötödik hét, azaz túl vagyok a második kemón. Még három sugárkezelés és elvileg néhány hétig elkerülhetem a tűk és csodálatos illatok birodalmát.

A szokásos tűnyomokon és véraláfutásokon felül némi lelki sérülést is beszereztem ezen a héten, legalábbis ez a hét viselt meg a legjobban fejben. Fizikailag nem indokolta semmi a stresszt, de mégis, minden reggel ökölbe szorult gyomorral mentem a kemóra. Nem voltam szomorú vagy ilyesmi, egyszerűen csak stresszelt a dolog. Felhasználva kivételes pszichiáteri képességeimet, arra a megállapításra jutottam, hogy a majdani műtéttől való páni félelmem vette át az irányítást a fejemben. Mert ugye a sorrend az, hogy vizsgálat, kezelés, műtét, kezelés. Igaz, hogy elméletileg több idő van még a műtétig, mint az egyébként igen gyorsan tovaszálló öt hét volt, de a sorrendben akkor is a következő lépcsőhöz közelítünk. Ez pedig egyelőre eléggé megrémít. Egy sima tűszúrás is megvisel, mit reméljek majd akkor egy tucatnyitól, kiegészítve csövekkel, katéterrel, a kibelezésről nem is beszélve. Eddig is nagy pénzt tettem volna rá, de mostanra szinte biztossá vált: az én lelkem teljességgel alkalmatlan az orvosi kezelésekre. Talán gyerekkorom óta betegeskednem kellett volna, hogy hozzászokjak.
Így azonban marad az agyalás. Nyilvánvalóan be kellene rúgnom és úgy maradni a műtét után még vagy egy hétig. Esetleg bebábozódhatnék, mint egy hernyó. Így végre mindenki nyugodtan hívhatna féregnek.
Bónuszként megjegyezném, hogy tegnap és ma délelőtt is sokkal több időt töltöttem különféle mellékhelyiségekben, mint azt egyébként szoktam. Sajnos nem a kedvenc magazinom kötött oda.
Persze vannak pozitívumok is. A tegnapi sugárkezelésen kiderült, hogy téma voltam a személyzet körében, mondván, nekem állandóan jó kedvem van. Pechemre nem tudtam meg részleteket, de mindenesetre eljutottunk odáig, hogy feltűnt, talán más hangulat is uralkodhatna ott időnként. Még három lehetőségem van ezt mélyebben is elültetni.
Ugyancsak a pozitívumokhoz tartozik, hogy a vérképem a heti kemó megkezdése óta gyakorlatilag csak javult, pedig akkor sem volt rossz.
Egyébként nem véletlen, hogy most pár napig nem volt bejegyzés, mert nem igazán történt semmi. Még egy nátháról is eseménydúsabb blogot lehetett volna írni az elmúlt napokban. Reggel felkelés, pánikgomb megnyom, kemó, pánikgomb kikapcs, sugár, meló, óvoda, haza. Semmi extra. Még álmodni sem álmodtam semmi szokatlant. Mondjuk túl sok esély nem is adok neki az átlag hat óra alvással, ami nem azért annyi, mert nem tudok aludni, hanem azért mert sajnálom rá az időt. Ennek persze az az ára, hogy reggelente a könnyed ébredésnél annak is nagyobb az esélye, hogy a rádió bemondja, hogy mostantól minden ember megköszöni, hogy tartják neki az ajtót.
Úgy néz ki, hogy a kezelések elviselése mellett a 24 órás napok 30 órásra való bővítését is felvettem a tennivalók listájára. Ez alól ma egy kicsit mentesítettem magam, mert 8 órásra bővítettem az éjszakai alvást. Ennek ellenére ma enerváltabbnak érzem magam, mint máskor. Az élet megint engem igazol.

Rossz hírrel kell szolgálnom azoknak, akik a tüneteknek drukkolnak. Az előző bejegyzésemben említett süncsalád továbbállt. Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér s a legkisebb: Sün Balázs.

Amilyen gyorsan jött a tünet, olyan gyorsan állt is tovább. Kapszaicint mindenkinek!
Ma megkezdődött az ötödik hete a kezelésemnek, ami ugye ismét magában foglal egy kis kemót. Minden napra jut egy bödön. Mivel ez nem mézzel van töltve, ezért nem érzem azt a lelkesedést, mint Micimackó. De így, néhány órával a betöltés után nem jelentkezett semmi tünet. Remélem, úgy lesz, mint az első héten, mert az teljesen placebós élményt adott. Múlt pénteken voltam vérvételen, annak eredménye szerencsére teljesen jó lett: amit az első kemó lerontott, azt a csodás szervezet szépen visszagyarapított. Vérműves Kelemen.
Ma reggel meglepő módon idegesebb voltam, mint az első héten. Pedig pontosan tudtam, hogy mi vár rám, hogy az első héten sem volt semmi mellékhatás, stb. De valahogy mégis stresszelt a dolog. Ki érti?
Persze ez is csak addig tartott, amíg rám nem csatlakoztatták a tartályt. Utána már csak a filmre koncentráltam. Mivel a The Walking Dead aktuális évada véget ért, most egy kis Dr. House-szal próbáltam oldalhelyes lenni.

Mondanom sem kell, a kórházban nincs változás, legalábbis pozitív irányban. Továbbra is csodálatos állapotok uralják a mellékhelyiségeket, ha jól láttam éppen a NASA munkatársai vizsgálták szkafanderben a deszkákon létrejött új létformákat. Szórják a pénzt az űrállomásokra, mikor elég egy retúr jegy valamelyik fapados járattal egy hazai kórházba. Mennyi csodálkozó arc lenne.

Akárcsak azoknál, akiknek megemlíti az ember a rák szót. Érdekes dolog látni, ahogy az emberek teljesen leblokkolnak tőle. Vicces élmény, ahogy a szám azt mondja: rák, de a fülük azt hallja: 14-es parcella. A többségének a rák szó egy szinonima a halálra. A mai társadalom számára ez valami olyan dolog, amiről még beszélni sem lehet. Az emberiség életében egészen úgy a XX. századig teljesen természetes dolog volt a halál. Ott volt mindenütt, a betegségek, háborúk, balesetek a mindennapjuk része volt, egészen csecsemő koruktól. Manapság azonban még a Jancsi és Juliskát is átírják a kemencés rész miatt. Amiről nem beszélünk, az nincs.  A téma hallatán mindenki rögtön magára gondol és megijed. Valahogy jobban ragaszkodik mindenki az életéhez.
"Ordítva jövünk a világra. Mégis hogy tudnánk elhagyni harc nélkül?." - Sally, Being Human (US)

Még mielőtt levelek ezreit kapnám, nem, nem foglalkoztat a dolog, csak beugrott a sok leblokkoló ember. Ahogy mondtam, továbbra is mellékhatások nélkül vagyok, és ha kerülöm a csípőset, akkor elvileg így is maradok.
Így pedig nagyon könnyű a szürke hétköznapokért hajtani.

Úgy tűnik, időnként ez három hétre is kiterjedhet. Az öthetes kezelés negyedik hetében járok, és elképzelhető, hogy megjelent az első mellékhatás. Ez mindenképpen jó hír a katasztrófaturistáknak.

Azt már az elején le kell szögeznem, hogy a kezelés mellékhatásának gondolt tünet nem jár vérrel, így aki ennek reményében kezdte el olvasni a bejegyzést, annak nem érdemes tovább vesződni az olvasással.
Véget ért a húsvéti hosszú hétvége, ami alatt újfent híztam egy kilót. Ennek a ténynek talán most először örülök, mert ugyan enélkül az egy kiló nélkül is volna mit leadnom, de ugye ezt a hízást is fel lehet fogni annak, hogy nem vagyok beteg. A gyarapodáshoz nyilván enni kellett, ami így húsvét környékén tormával is jár, az meg ugye erős szokott lenni. Ennek, illetve némi Pokol Tüze kolbásznak tudtam be 3 napja azt, hogy nem csak az utcán volt csípős a reggel. De ez a tünet nem igazán múlt el, így most jelenleg minden egyes alkalommal megszülöm a Vörös Október nevű tengeralattjárót, aminek felületén már kagylótelepek és komplett korallzátonyok telepedtek meg. Plusz ott van még kiálló tárgynak a periszkóp is ugye. Magyarán a dolog igencsak feszegeti a korlátokat. Tovább rontja a közérzetet, hogy így olvasni sem lehet közben, mert nem tudok a betűkre koncentrálni.
A termék, külső jellemzői alapján ráadásul egyáltalán nincs összhangban a gyártás során befektetett energiával.
Ami miatt kicsit gyanús a dolog az az, hogy ilyen jellegű tünetet nem prognosztizáltak. Volt szó hasmenésről és bőrpírről, de felbosszantott sündisznó szüléséről nem. Remélem, nem túl szapora a faj és hamar elmúlik a dolog.
Minden rosszban van valami jó, így ebben is: az eredeti tünet, amivel orvoshoz kezdtem járni, gyakorlatilag teljesen elmúlt. Elmúlt a rák, vége a blognak! Mindenki menjen a dolgára.

Szerencsére egyéb elváltozásokról nem tudok beszámolni, a múltheti foci okozta horzsolás is szépen gyógyul az orromon, a szomszéd utcából nézve már csak árnyéknak látszik. Fel is bátorodtam a dolgon, így tegnap megint labdáztam egy kicsit. Jól esett.
Hogy a csapattársak mennyire örülnek, azt nem tudom, mert a korábban nyújtott 100%-os teljesítményem sem volt éppen Lionel Messiéhez hasonlatos, most meg csak 50-et nyújtok. Érzésre menne a 100 is, de mivel elvileg nem is lenne ott a helyem a pályán, nem akarom feszegetni a határokat. Szerencsére a gólok, gólpasszok (amit a legjobban szeretek), még így is jöttek. Erről a dologról sem szeretnék lemondani a műtét, illetve az azutáni kezelések végeztével.
Erre akkor jöttem rá igazán, mikor a mostani kezelések megkezdése előtti utolsó két alkalommal mentem le. Illetve mikor a foci után elindultam haza. Akkor azt hittem, gondoltam, hogy talán azok az utolsó alkalmak mikor játszhatok és bizony fejben eléggé nehéz volt ezt feldolgozni. A játék is nagyon rosszul ment és ahogy elindultam haza, azonnal könnyezni kezdtem. Szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségemre, mindössze 900 méterre lakom a tornateremtől, így sok időm nem volt a kesergésre, mert nem akartam, hogy otthon szomorúnak lássanak. Így aztán összesen 1800 méter elég volt ahhoz, hogy ezt a traumát is feldolgozzam.
Múlthéten, mikor ismét lementem, akkor meg úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor többheti nyavalygás után megkaptam a hőn áhított matchboxokat. Az élet apró örömei...

A következő foci szinte biztosan kimarad, hiszen elérkezik az ötödik hét, ami ismét kemóval párosul majd. Mivel az első héten csak egy átszúrt véna miatti melléfolyás okozott némi pánikot, bizakodással tekintek a következő öt adag elé. További két dologban reménykedem még:
1., Higiénikussá váltak a WC-k a kórházban.
2., Van már lasagne ízű kemó is.
Miért érzem úgy, hogy utóbbinak nagyobb az esélye?

Az elmúlt hetekben többen is jelezték, hogy a blog olvasása közbeni nevetés bűntudatot vált ki az olvasóból, mondván, hogy ilyen betegségen nem szép dolog nevetni.
Kedves Olvasó: DE! Tessék csak nevetni!

A rák maga nyilván nem vicces, hiszen a hozzá tartozó halál elég jó találati aránnyal dolgozik. Viszont azt nem szabad elfelejteni, hogy rákosnak csak élve lehet lenni. És a tudomány mai állása szerint az életet lezáró halál állapota tartós, mondhatni végleges, ráadásul elég unalmas, hiszen semmiféle kikapcsolódásra nincs lehetőség. A halottakat teljesen leköti a halál. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az életben kell megragadni minden lehetőséget, többek közt a tréfákra is. És ha ehhez a rák és az azzal kapcsolatos tennivalók, tünetek adják a muníciót, akkor ezt kell felhasználni a nevetéshez.
Nyilvánvaló, hogy így, gyakorlatilag tünetmentesen könnyen viccelődik az ember, de nagyon bízom benne, hogy ha esetleg később rosszabbul is lennék, vagy különféle tünetek jelentkeznének, akkor is menni fog a tréfálkozás. Például egy teljes hajhullás esetén lehetne rajzversenyt rendezni a buksimon. Vagy kiírni egy vetélkedőt, hogy melyik bolygóra hasonlít legjobban a fejem alakja. Masszív hányásnál meg lehetne fogadásokat kötni az egyszeri vagy napi teljes mennyiségre. Rókabet.com.
Az ostobaságon mindenki nevetni szokott és a rák egy hihetetlenül ostoba valami: addig terjeszkedik a gazdatestben, amíg megöli azt, így saját magát is. Aki hülye, haljon meg. Vagy mi.

Arról is kaptam már visszajelzést, hogy magáról a betegségről keveset írtam mostanában. Tőlük először is elnézést kérek, amiért nem produkáltam billentyűzetet kívánó tüneteket az utóbbi időben.
Természetesen a fejemben azért időnként előkerül a téma, de egyelőre elég ritkán. Mostanában a legtöbbször talán a műtét szokott foglalkoztatni, ami ugye a következő állomása lesz a folyamatnak. Mondanom sem kell, hogy nem sok kedvem van hozzá. Korábban már írtam, hogy eddig még a nátha is alig ért utol, így a különféle orvosi ellátásokból nem kellett kivennem a részem. Még a koleszterinem is patent értéket mutat. Most meg nagyon azon vannak, hogy kivegyék belőlem a részüket. Illetve az én egyik részemet.
Amit fejben azért nehéz kicsit elfogadni, mert amint azt már unalomig említettem, nem érzem magam betegnek. És ehhez az érzéshez kicsit radikálisnak tűnik az említett kibelezés.
Elsődlegesen nyilván jó lenne túlélni a dolgot, ha lehet szövődmény nélkül. Aztán azt sem bánnám, ha tényleg megmaradna minden a szokásos útvonalon, ahogy azt a prospektusban ígérik. Persze az apró betűs részben azért ott van, hogy ez a műtét közben derül ki egyértelműen. Akkor meg úgy is alszom majd elvileg, így nem nagyon tudok ellenkezni az esetleges "B" terv ellen.
Nem mintha sokra mennék vele.
A másik dolog, ami ma jutott eszembe, hogy milyen rossz is az, hogy hiába igyekszik az ember mindent megtenni a gyerekéért, ha jön egy megalomán sejt, aki ezt simán keresztül tudja húzni.
És ilyen sejtje mindenkinek lehet, ha kéri, ha nem. Lehet gazdag, szegény, okos, buta, szép vagy csúnya, élhet bármilyen körülmények és gondolatok között az ember, a végén, akárcsak a sakkban, ugyanabba a fadobozba kerülnek a játékosok. Ezt persze könnyebb elfogadni, ha a parti hosszú. De ha a szülőnek csak egy rapid játszma jut a gyerekével, az eléggé szomorú. És nem a szülőnek.
Hiszen melyik gyerek ne szeretne sokáig játszani?

Úgyhogy tessék szépen abbahagyni az olvasást mára és irány a játszótér! Ott pedig mindenen egyformán kell nevetni. Azon is, ha leesünk a mászókáról.

Azt szokták mondani, az élet megold mindent. Működni látszik a dolog. Párszor már siránkoztam, hogy milyen komor a hangulat a várókban, ma viszont alig bírtam ki, hogy ne kezdjek hangos, fetrengős röhögésbe.

Nem kell megijedni, nem kezdte el hirtelen támogatni az OEP a várótermi kabarét, egyszerűen csak valaki bekapcsolta az eddig csak porosodó TV-t a váróban.
Abban a váróban, ahol a kísérőket leszámítva(?) szinte csak kétségbeesett ember ül. Meg én, aki viszont mindig áll.
Szóval valaki bekapcsolta a TV-t, olyan hangerőn, hogy a sugárkezelés értelmetlenné vált, mert nem ért el olyan frekvenciát, mint a hangszóró. A műsor pedig nem volt más, mint az EZO TV aktuális adása. A műsorban 445 forint/hívásért kapott mindenki kb. 1 percet, amely arról szólt, hogy miután megmondta a keresztnevét és a korát, gondolnia kellett egy "reális összegre", melyet be szeretne vonzani, ebben pedig egy azt hiszem Zeusz névre hallgató tisztánlátó segített. A dolog elég egyszerűnek tűnt, fogott egy kb. 1 cm X 4 cm-es papírlapot és egy gyertya lángjával elégette. Zeusz nem aprózta el a dolgot, egy idő után felajánlotta, hogy az adás hátralévő részében tízezerszeres energiát bocsát ki a betelefonálók felé. Mondom, a sugárkezelés teljesen okafogyott lett a műsor ideje alatt. Azt nem tudom, hogy akik e nemes felajánlás előtt telefonáltak, azok végül megkapták-e a kívánt összeget, vagy újra kellett tárcsázni? Illetve ha megkapták, akkor miért kellett emelni a dózist?
Sajnos a betelefonálók ne maradtak vonalban, így már nem hallhattuk, amint becsönget hozzájuk a pénzes postás, a megkívánt "reális összeggel". A műveletben a tisztánlátó segítségére volt egy dekoratívnak szánt hölgy, aki végig sikoltozva biztatta a tv előtt ülőket a tárcsázásra. Komolyan mondom, szinte vonyítottam magamban a röhögéstől.
Szerencsétlenségemre a várakozó körülbelül 30 fős tömeg nem nagyon érezte át a dolog komolyságát, így a 2/3-uk ült a szokásos csendben, a többiek úgy-ahogy nézték az adást, de sajnos csak 1-2 embernél láttam, hogy elkerekedik a szemük.
Nem tudom, hogy ki kapcsolta be a TV-t, de nagyon jó érzékkel választott csatornát. Ennél jobb csak akkor lett volna, ha a fent említett összegért egyenesen el is távolítja a különféle daganatokat. Bár, mint azt tudjuk, van ilyen is. Abszolút a célközönség ült ott: utolsó szalmaszálba is megkapaszkodó emberek.

A műsort nézve a következő kérdések merültek fel bennem:

• Amennyiben a betelefonáló ikervonallal rendelkezik, akkor az "ikre" is megkapja a megkívánt összeget, vagy felezniük kell?
• Hogyan azonosítja be a célszemélyt a tisztánlátó? Keresztnév és kor alapján? Ebben az esetben nem történhet meg, hogy egy másik 59 éves Marika jut a vagyonhoz?
• Ha a számlafizető számít célszemélynek, akkor mi történik ha céges telefonról hívom? A cég kapja meg a pénzt?
• Miért mondogatják adás közben, hogy vissza nem térő alkalom, mikor, mint azt ma megtudtam, minden nap fut a produkció?

Azt nem kérdezem meg, hogy van-e aki ebben komolyan hisz, mivel ez sajnos nyilvánvaló. És ezzel el is érkeztünk a mai nap tanulságához, ami persze nem mai történet: hihetetlen, hogy mennyien használják ki mások hiszékenységét, tudatlanságát. Zuhanó repülőn nincsenek ateisták, szól a mondás és nyilvánvaló, hogy egy ilyen betegség is kihozza az emberekből a mindenben való hitet.
Egyszer talán majd sikerül betiltani az ilyen jellegű csalásokat is.

Addig is kérnék mindenkit, hogy abban higgyen, amit Ő maga megtesz. Az biztos.

És, hogy magamról is írjak: a mai nappal túl vagyok az öt hetes kezelés harmadik hetén. Mellékhatásról továbbra sem tudok beszámolni. Egyedül a kiegészítő kezelésnek szánt szerdai teremfoci okozott némi nem várt tünetet, ugyanis egy megpattanó labda lehorzsolta az orromat.
Újabb bizonyíték az alternatív gyógymódok ellen. ;-)

Mivel a kezeléseken jelenlévőktől nem sok szórakoztatáshoz jutottam eddig, kénytelen voltam magamat szórakoztatni. Igaz, segédeszközökkel. A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ezek a segédeszközök nem azok a segédeszközök. Azokban lemerült az elem.

Kemóra kötve viszonylag korlátozott az ember cselekvőképessége, így tengózni, tollasozni vagy bográcsgulyást készíteni szinte egyáltalán nem lehet közben. Jobb híján marad a beszélgetés, az olvasás vagy mint esetemben, a filmnézés. Ellentétben minden híreszteléssel, igenis szeretem az embereket. Úgy 1-1,5 percig. Utána rám tör az unalom. Olvasni meg inkább kádban, vagy itt-ott fekve szeretek.
Még jó, hogy a technika hétmérföldes csizmájának útjába nem áll a rák, így léteznek különféle hordozható ketyerék, amin akár filmet is lehet nézni. És milyen filmet nézek egy kemoterápián? A The Walking Dead című zombis sorozatot.
Ezt azért tessék egy kicsit ízlelgetni.
Szerencsére az elmúlt 1,5 hétben csak sugárkezelésre kell járnom, ott meg nem kell annyit várni, hogy érdemes legyen belekezdni valamilyen filmbe, sorozatba. Már csak azért sem, mert akkor még nehezebben lehetne mosolyra deríteni az embereket. Úgy csak egy lennék a leszegett fejjel ücsörgők között, igaz, az én fejem egy kijelzőt bámulna.
Ha már szóba került a dolog: továbbra is furcsán néz rám a személyzet, bár 1-2 napja, mintha látni vélnék némi mosolyt a szájak szegletében. Igaz, lassan tényleg Alfonzói szintre kell jutnom a helyzetkomikumokban. De nem adom fel! Már készülök egy zanzásított szerzői estre, ahol a rendelkezésemre álló 1,5 percben megpróbálom a lehetetlent: igazi mosolyra fakasztani az ott dolgozókat. Mission: Impossible?

No de elég a nyafogásból, koncentráljunk a rákra. Ami nem is olyan könnyű akkor, mikor továbbra is hétköznapian érzem magam. Akkor inkább mégis hagyjuk. Amúgy ma szerda van: foci nap. Hmmm... Ez a bejegyzés amúgy is a szórakozásról szól.

UPDATE: Voltam focizni. Nem bántam meg. Csak az orrom egy kicsit.

Legelső bejegyzésemben már említettem, hogy mennyi helyről kaptam különféle tanácsokat, pedig nem is kértem. Arról is írtam, hogy az alternatív megoldások között nem egy volt, ami megmosolyogtatott, de ez tulajdonképpen jó, hiszen még mondás is van róla, hogy a nevetés a legjobb orvosság.

A tanácsok azóta is gyűlnek, persze sok van köztük, ami ismétlődik. Ha eltekintünk attól, hogy továbbra sem lettem célcsoportja az ilyen jellegű dolgoknak, azt kell mondjam, hogy annak sincs könnyű dolga, aki esetleg nyitott az ilyesmire. Gondolok itt arra, hogy bármelyik módszerre is keres rá az ember a neten, biztos, hogy pro és kontra is talál rá igazolást. A különbség talán annyi, hogy a pro jellegűek általában fórumokon, vagy az adott módszert kínáló cég/ember honlapján olvasható, tudományos oldalakon szinte sosem.
Ami talán ennél is érdekesebb, az az, hogy sokszor a hagyományos kezelést ismertető orvosi oldalak olvasása sem hoz egyértelmű választ. Legújabb kedvencem ez az oldal, ahol a kemoterápia mellékhatásairól, illetve annak csökkentéséről lehet olvasni. A cikk végén van egy hat pontból álló javaslatsor, melynek első pontjában ezt olvashatjuk:

• "A kemoterápiás kezelés előtt néhány órával elfogyasztott könnyű étel szintén segíthet."

A hatpontos tanácsokat pedig ez a pont zárja:

• Böjtöljön a kemoterápia előtt! Egyes tanulmányok kimutatták, hogy a kemoterápiás kezelés előtti több órás – legalább 12 - böjtölés csökkentheti a hányinger és a hányás fellépésének kockázatát.

Az egyik biztosan bejön...

A fenti példa is azt mutatja, hogy nincs könnyű helyzetben az, aki nem elégszik meg a kezelőorvos(ok) útmutatásával és maga (is) próbál utánajárni az igazságnak. Bár mint arról már írtam, az orvosoknak weboldal sem kell, hogy ellentmondásba keveredjenek..
Így aztán nem marad más, mint a logika vagy hit szerint eldönteni, hogy melyik utat választja a páciens. Most is, ahogy eddig is, én maradnék az elsőnél. És ha már maradok, ennek szellemében meg is próbálkoznék egy felvetéssel. Az alternatív gyógymódok támogatói legtöbbször azzal érvelnek, hogy a hagyományos kemó/sugár/műtét kezelés teljesen leépíti a szervezetet (ezzel tulajdonképpen egyet tudok érteni), de semmi eredménye nincs (ezzel már nem), és az egész csak a gyógyszeripar meggazdagodását szolgálja. És akkor a felvetés(ek):

• Az alternatív kezelésekhez szükséges szereket, eszközöket is gyártja valaki. Ők karitatív alapon dolgoznak? Illetve a sámán kizárólag a fogadóhelyiség kezelési időre vetített rezsiköltségét számítja fel?
• Ha az alternatív gyógymódok közül valóban működik valamelyik, akkor vajon miért nem csapott még rá le valamely gyógyszergyár? Nem lenne egyszerűbb learatni a mezőről a különféle gyógynövényeket vagy egyszerűen becsomagolni Zsuzsi-Sámán TV-n keresztül is adagolható energiáit és evés előtt napi kettőt bevetetni az ügyféllel? Adhatnák energiaital formájában is.
• Ha tényleg mindent megtesz a gyógyszeripar, hogy az alternatív gyógymódok ne tudódjanak ki (mondom még egyszer, ahelyett, hogy Ő is gyártani kezdené az alternatív hatóanyagon alapuló saját terméket), akkor az azt ajánló illető honnan tudta meg? Pont az Ő gépét nem sikerült lekapcsolni a netről?

Talán érdemes a fentieken elgondolkozni egy kicsit. Arra mindenképpen jó lesz, hogy ha mégsem működik a választott gyógymód (Tiszta szívemből kívánom, hogy működjön!), akkor mégse legyen olyan nagyon elkeseredett az illető.
Alternatív kezelésből nekem továbbra is elég a jókedv és a "hétköznapiság". Ami továbbra is könnyen megy, hiszen a kezeléseknek még mindig semmi mellékhatása sincs. Az egyetlen eddig tapasztalt változás az az, hogy az eredeti tüneteim is megszűnni látszanak, amivel orvoshoz kezdtem járni.

Amúgy ma a sugárkezelésen némi áttörést értem el hangulatilag, ugyanis amikor megérkeztem, akkor az immáron ismerős arcok közül nagyon sok visszamosolygott. Hogy velem, vagy rajtam mosolyogtak, az még nem tisztázott.
De a lényeg a mosoly! Onnan már csak egy apró lépés a nevetés, annak hatásairól meg már írtam a bejegyzés elején.

Vicces dolog az, ahogy az ember hozzáállása változik ehhez a betegséghez. A diagnózis utáni első gondolat szerintem mindenkinél az, hogy akármi is az ára, de nem akarok meghalni. De előbb-utóbb a félelmet ismét legyűri az önzőség.

Nagyon úgy tűnik, hogy ez a folyamat nálam is működik. Miután felállították a diagnózist, vázolták, hogy milyen folyamatok várnak rám: kemó/sugár, műtét, kemó. Egy ilyen bélműtétnél ugye nem csak arról van szó, hogy mit vesznek ki, hanem arról is, hogy mit hagynak meg. Van-e lehetőség megtartani a hagyományos útvonalat, esetleg szükség van e új, alternatív kijáratra, ami ugye csöppet megváltoztatja az ember életét, annak minőségét. Hogy mást ne mondjak, egy hasfalra kivezetett emésztőcsatornával sokkal nehezebben kap Chippendale állást az ember.
De ugye az első nagy ijedségben mindent aláírna az ember, csak maradjon meg az élete maga. Esetemben sem volt ez másként az elején, de mostanában azt vettem észre, hogy telnek a napok, és leszámítva azt, hogy minden nap igazolom az ősi reklámszlogent, miszerint "Csak egy ugrás a Sugár!", semmi sem változott. Mellékhatás továbbra sincs, semmivel sem érzem magam betegebbnek, mint mondjuk néhány évvel ezelőtt, és ezt tulajdonképpen az eddig elvégzett vizsgálatok sem cáfolták, leszámítva ugye a kifogásolt 5 cm-es bélszakaszt...
Szóval ha már itt vagyok, már-már makk egészségesen, akkor hadd ne kelljen már ideiglenes vagy végleges kivezetésekről, kezelés miatti hajhullásról, kiújulásról, áttétekről gondolkozom.
Dacára mindezt annak, hogy senki sem mondja azt, hogy az említett kezelések elvégzése után garantált a siker. Garancia csak egy dologra van, egyedül a dátum rovat nincs még kitöltve ezen a garanciajegyen. Mondanak jó esélyeket, van aki ezt akár 80%-ban is kifejezi, de 100%-ot senki sem mond. És mégis, már nem az élet az alku tárgya a fejemben, hanem csak az, hogy a kúra minél kevesebb macerát okozzon a máskor oly sokat szidott szürke hétköznapokban. Hát nem vicces?
Ami meg az esélyeket illeti, onnantól kezdve, hogy ez nem 100%, tulajdonképen már mindegy is, hogy mennyi. A lényeg csak az, hogy jóba tartozzunk. Nem?

Hivatalból tudom, hogy egy alkufolyamat gyakran többlépcsős, ezért nem fogok meglepődni, ha az ellenajánlat egyszer majd visszatér a kiindulóponthoz. Ahhoz, hogy ez mégse történjen meg, mindössze csak meggyőző érveket kell gyűjtenem, amivel elhitethetem, hogy a velem való üzleteléshez nagy engedményeket kell adni.

No, áll az alku?

Még nem volt alkalmam minden érintettel beszélni, de úgy hiszem, az emberek jelentős részében felmerülnek a Miért én? Miért most? jellegű kérdések.
Az esetemben ez nem így történt.

Az emberek többsége, talán 100%-a is, biztosan hiszi, tudja, hogy Ő más, mint a többiek, az Ő gondolatai, meglátásai jobbak. Úgy egyáltalán az Ő személyisége szinte úgy jó, ahogy van. Nincs ez velem sem másként.
A magyarázat rém egyszerű: magunkat ismerjük a legjobban. Minden másodpercben pontosan tudjuk, hogy mire és miért gondolunk, ismerjük az érzelmeinket, igényeinket. Másokról csak 1-2 dolgot tudhatunk biztosan, a többit csak sejtjük, esetleg reméljük.
Ez a "másság" az, amiért talán sokakban felmerül a kérdés: Miért én lettem rákos? Hiszen én jobb vagyok az átlagnál, jobbat érdemlek. Nem vagyok csaló, gyilkos, stb., sőt még a szomszédomnál is jobb vagyok, aki még arra sem figyel, hogy ne zavarjon másokat az állandó zajongásával.
Talán meglepő módon, ez a "Miért?" bennem eddig nem merült fel. Egész egyszerűen nincs értelme ezen gondolkozni. A gének így hozták, a helyzet adott, most már csak a megoldáson kell dolgozni. Siránkozásnak, imádkozásnak nincs helye, értelme. (Az imádkozásnak duplán nincs, hiszen ha létezne mindenható, akkor egyrészt a rákot is tőle kapta az ember, másrészt a mi régiónkban alapnak tekintett Biblia szerint Isten egy isteni terv szerint dolgozik. Ebben az esetben pedig a kimenetel adott. Vagy az ima miatt újra kellene írnia? Változtassa meg a tervet csak miattunk? Kicsit arrogáns ez így, nem? Képzeljük csak el a mennyek országát, ahol az imák miatt csak az hallatszik ki Isten irodájából, hogy: ÚJRATERVEZÉS!)
Az egyetlen dolog ami felmerült bennem, hogy ha anno, mikor az édesanyám hordta ezt a cipőt, szólnak, hogy fiatalember, ez a dolog örökletes, 30 éves kora után ugorjon már el néhány évente egy vizsgálatra, mert sanszos, hogy önnek is lesz, akkor talán már polip korában elkapják a dolgot. De nem így lett. És most már mindegy is, ahogy írtam, nincs értelme ezen gondolkozni.
(Amúgy az feltűnt már valakinek, hogy ez a rák egy polipból indul, azaz elég lenne egy kis rizs és máris kész egy jó paella? Tiszta tenger gyümölcsei...)

Így hát nem siránkozom vagy töprengek ezen. Olyannyira nem, hogy a diagnózis után olyan dolog történt velem, ami még sohasem: egy éjszaka épp valami poént találtam ki álmomban, ami annyira jól sikerült, hogy arra ébredtem, hogy hangosan röhögök!
De persze minden örömben van valami üröm, ugyanis elfelejtettem a poént. Pedig miután felébredtem rá, elhatároztam, hogy használom, mert valóban nagyon vicces. Erre tessék, nem elég a rák, még a poént is elfelejtem.

A mai bejegyzésnek egyetlen tanulsága biztosan van a kedves olvasó számára: az ágy mellett mindig legyen jegyzetfüzet és egy íróeszköz!

Nem meglepő módon, egy ilyen betegség kezelése áldozatokkal jár. Kezelő és kezelendő részéről is.
De nem minden áldozat jár veszteséggel.

Aki kicsit is figyelemmel követi csodálatos országunk történéseit, az tudja, hogy vannak gondok az egészségügyben. Aki beteg lesz, pláne krónikus, az meg is tapasztalja ezt. Velem is ez történik most.
Az infrastruktúráról már írtam néhány szót az előző bejegyzésben, így azt most nem is feszegetném tovább. Inkább a személyzetről beszélnék egy keveset. Azt rögtön az elején leszögezném, hogy az eddig megismert orvosok, nővérek alapvetően mind kedvesek voltak. Egy-két kivétel nyilván akad, de ezt be lehet tudni egy rossz napnak. Olyanom még nekem is van néha.
Két dolog van, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül, és ez a két dolog talán össze is függ. Az egyik az, hogy szinte mindenhol UFO-nak néznek, amiért mosolyogva jövök-megyek a kezelésre, amiért fennhangon köszönök, szép napot kívánok, stb. A másik, hogy még véletlenül sem próbál a személyzet valami vidámat mondani, tenni. Mintha lenne valamilyen előírás arra, hogy itt most minimum komornak kell lenni, mégiscsak itt kóricál a halál. Vagy a fia.
Pedig ezen már túl vagyunk, nem? Az itt megjelentek már mind tudják, hogy kisebb-nagyobb eséllyel lesz egy randijuk az illetővel, most pont azon dolgoznak, hogy ez a randi ne jöhessen létre. De legalábbis ne a közeljövőben. És a versenyzőtársak szerintem ezt tudják is. Legalábbis ők sokkal nyitottabban fogadják a tréfás megjegyzéseket, mint a személyzet.
Általános tapasztalatom, hogy a páciensek rezignált arccal, bánatosan ücsörögnek a különféle folyosókon és várják a következő tortúrát. Értem én, hogy van az az állapot, amikor önmagától már nem nagyon van kedve valakinek mosolyogni. De az összes várót valami olyan hangulat veszi körül, ami a lehetőségét is kizárja annak, hogy valaki mosolyogni merjen. A falakon maximum egy százalék adót kérnek és különféle szabályokról tájékoztatják az érintetteket valami celluxszal kirakott fecnin. Az ajtókon NE KOPOGJON VAGY NEM KAP GYÓGYSZERT felirat mindenhol. (Na jó, a gyógyszeres részt csak odagondolják.) Sehol egy tengerpartos kép, egy nevető gyerek vagy akár egy szál kutyatejet ábrázoló ákom-bákom. Az intézmények főbejáratára akár ki is írhatnák, hogy Figyelem! Intézményünk még nyomokban sem tartalmaz jókedvet!
És ehhez a hangulathoz a személyzet is annyira hozzászokott, hogy amint azt említettem, képtelenek lereagálni egy mosolygós beteget. És itt most nem a fásultságra gondolok. Nyilvánvaló, hogy nem lehet könnyű fejben feldolgozni a napi 8-10-12 órában kapott állandó bánatot. Ez talán csak akkor nem roppantja össze az embert, ha 1., Érzelmileg nulla, 2., Megpróbálja teljesen kizárni az érzelmeket. Pénzzel ezt megváltani nem lehet, gondolom az állam ezért is tett le erről a módról már nagyon régen...
De mikor végre jön egy olyan páciens, aki nem vállról-vállra zokogva közlekedik a folyosón, aki látszólag csak beugrott a megannyi tennivalója között egy gyors sugárkezelésre, vagy kemóra, akkor sem tudnak kiszakadni a gyászos, szürke hangulatból. Ez nem túl jó. Se nekik, se nekem, se a többieknek.

A mai sugárkezelésre várva, szinte leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy a váróban előadjak valami stand up show-t, népdalokat énekeltessek a várakozókkal, vagy egyszerűen csak hangos BINGÓ kiáltással reagáljak arra, amikor a sorszámomat mondja be a hangosbemondó. Egyszerűen valamit tenni akartam, hogy a váróban uralkodó hangulat megváltozzon. De ez persze nem történt meg. Holnap talán zenebohócnak öltözök.
Valahol el kell kezdeni.

A születés pillanatában tudható, hogy meg fogunk halni. Valakinek néhány hónap jut, valakinek 110 év. A többségnek a kettő között. Hülyeség ezt az időt bánatosan tölteni. Pláne állandó jelleggel.

Úgyhogy kedves nővérek, orvosok, portások: ha Önökre mosolyognak, mosolyogjanak vissza! Ha látják, hogy van igény a humorra, akkor nosza, éljenek vele! Figyeljék meg, ragadós a dolog.

Ott hagytam abba, hogy egy hét volt az MR és CT vizsgálatokig.

Az első diagnózis utáni első két nap volt nehezebb, hiszen nagyon friss volt az információ. Ugyan már ekkor is volt aki kerek szemmel nézett rám, mondván, hogy tudok én a rákkal viccelni, pláne egyes szám első személyben, de azért ekkor még nekem sem volt minden egyértelmű a fejemben. Aztán ahogy teltek a napok, azt vettem észre, hogy semmi sem változott. Ugyanúgy megyek dolgozni, ugyanúgy emelkedik az üzemanyagok ára és ugyanúgy nem érzem magam betegnek, ahogy korábban sem. Első ijedtségemben ugyan rögtön lemondtam a heti teremfocikat, de 1,5 hét kihagyás után újra pályán voltam. Ennek története egyébként megér egy kis kitérőt, még ha ugrálni is kell egy kicsit miatta az időben.
Szóval meglett a diagnózis és én azonnal lemondtam a focit. Később rákérdeztem az onkológusnál, hogy szabad-e nekem focizni? A válasz az volt, hogy mindent szabad, ami jól esik, ami jó érzéssel tölt el. Megígértem neki, hogy igyekszem majd az erkölcsi határokon belül maradni. Ezután jött a sugárterápiás szakorvosnál tett látogatásom, ahol szintén rákérdeztem a dologra. Ő azt válaszolta, hogy nem javasolja, mert vérbőséget okoz a kismedencében, ami nem jó. 1-1. Ahogy azt már írtam, végül elmentem focizni. És most jön a csavar. A kezelés megkezdése után ismét előjött a téma az orvosoknál és ismét 1-1 lett az eredmény. De most pont fordítva javasolták. Ezúttal azonban én is a nem mellé álltam.
Hát nem csodálatos?

Hogy folytassam a történetet, az első két nap "letargiája" után szépen kezdett visszaállni a hétköznapi rend. Felkelés, óvoda, munka, bolt, stb. Közben persze szinte mindenki megtudta, hogy milyen cipőbe is léptem, ismerősök, barátok, kollégák. Sokan érdeklődtek, sokan nem, és sokan vannak, akikről azt gondolom, hogy nem merik megkérdezni, hogy mi van velem. Talán attól félnek, hogy elkapják...
Bámulatos, hogy felnőtt emberek mennyire képtelenek bizonyos helyzeteket kezelni, még olyankor is, amikor a történet alanya mindent megtesz, hogy zenés-táncos revüt varázsoljon a dologból.

Eljött az első nagy nap: irány az MR. Izgalmam egészen odáig tartott, amíg meg nem tudtam, hogy eredmény csak másnap lesz. Még egy nap tudatlanság. És amiről nem tudunk, az nem fáj.
Maga a vizsgálat kb. 30 percig tart és tulajdonképpen az emberek nagy részének teljesen sima ügynek mondható, de nekem kisebb nehézség, ugyanis a vizsgálat teljes időtartama alatt MOZDULATLANUL kell feküdni. A jegyzőkönyv kedvéért megemlíteném, hogy 3 percig sem voltam még ugyanabban a pozícióban életem folyamán, beleértve az alvást is.
De valahogy megoldottam. Sőt, sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A harminc perc úgy 10-nek tűnt. Talán a szerkentyű időgép is egyben.
Másnap jött a CT. Vidám környezetben (szűk váróterem), sokad magammal iszogathattam 1,5 órán át a rámtestált két liter kontrasztanyagot (15 percenként egy pohár), melynek olyan íze volt, mint egy vaskerítésnek. Bár csak sejtem, hogy az milyen lehet. Folyadék le, gépbe be, újabb mozdulatlanság, féltávon vénás kontrasztanyag grátisz hőhullámmal.
Amíg az eredmény elkészült, elkocsikáztam az MR vizsgálat leletéért, mert természetesen az ilyen vizsgálatokat nem egy helyen, de még csak nem is egy kerületben végzik. Útközben drukk.
Az eredmény részben jónak mondható, a vizsgált területen (kismedence), nem látható távoli áttét, de a bélfal környezetében lévő zsírszövetben beszűrődés látható, illetve néhány nyirokcsomó is látszik.
Irány vissza a CT eredményért. Az eredmény ugyanaz: távoli áttét nem látható, csak a leírt közeli. A különbség csak annyi, hogy itt nagyobbnak látszanak a nyirokcsomók (3-5 mm vs. 9x14 mm). Mint később megtudom, ez furcsa, ugyanis elvileg az MR a pontosabb, mégis ez mutatja kisebbnek.
Státusz: T3N1M0

A fenti eredményekkel és a közben elkészült vérvizsgálat eredményével (tumor marker normál értéken) vissza az onkológushoz, hogy megtudjam a továbbiakat. Mivel a bélfalon kívül is ott a cucc, az 5 hetes sugár első és utolsó hetéhez egy kemó is párosul. Hurrá!
Említettem már, hogy kórház előtt még parkolni sem szeretek, nem, hogy bemenni? Pláne alanyi jogon...
(19 éve dolgozom, ezen idő alatt kb. 1 hónapot voltam betegállományban. Talán annyit sem. Még náthás sem nagyon szoktam lenni. Ideje lelakni a befizetett TB-t.)
A kezelés megkezdése előtt szükség volt egy újabb CT-re, egy úgynevezett Top CT-re, ami alapján megjelölnek (tetoválás), a sugárzáshoz. Ehhez, és a későbbi kezelésekhez a Kék Golyó utcai létesítménybe kellett látogatnom. Nem várt kalandok következtek.
Reggel 9-re volt időpontom a sugárterápiás szakorvoshoz. Kb. 8:45-kor érkeztem meg az intézményhez, ahol a portán azt mondták, menjek a kettes épületbe, ott pedig a második emelet 15-ös szobában találom majd az orvost. Odamentem. Az emeleten 100 alatti szobaszámozás nem volt. Sebaj, biztosan 115 a nyerő szám. De nem. Újabb útbaigazítás: menjek le a lifttel az alagsorba, ott folyosón jobbra-balra, újabb folyosó, jobbra-balra és ott lesz. Elindultam. Az alagsorban először építőmunkásokba és lezárt területekbe botlottam, mivel felújítják az épületet. Majd két nővérbe. Hurrá! Lesz útbaigazítás. De nem. Most figyel: ők is eltévedtek és a kijáratot keresik. Még kétszer találkoztam velük. Remélem, már kitaláltak.
Röpke negyed óra múlva az udvaron találtam magam, ott újabb útbaigazítás. Vissza a kettes épületbe, de most a harmadikra. Itt valóban ismerik az orvost, de most nem itt rendel. Megpróbálják elérni. 25 perc után sikerült. Irány a főépület. Most az elsőnél is kacifántosabb útvonaltervvel, ismét az alagsoron át.
Nem ragoznám tovább, bő egy óra késéssel megtaláltam az orvost. A megoldás rém egyszerű volt: kimenni az udvarra, ott átmenni egy másik épületbe.
Sosem fogom megtudni, hogy miért az alagsoron át akartak küldeni mindenkit. Még a nap is sütött...

A kezelések ezen a héten kezdődtek. Szerencsére eddig semmilyen tünettel nem járt a dolog, így joggal merül fel az emberben a gyanú, hogy elfogyott az idei évre szánt pénz és már csak placebót adnak mindenkinek.
Az elméletemet igazolja a kórházak WC-iben tapasztalható állapotok. Penészes falak, bűz, zárhatatlan ajtók, stb. A WC-ben nem, hogy papír nincs, de tartó sem, nehogy valakiben felmerüljön, hogy kellene lennie papírnak. A kézmosóban sincs hatóanyag. Valószínűleg a papírtörlő mellett tartják, mert annak a tárolója is üres. A deszkák állapotáról nem beszélek, de ezek minősége nyilvánvalóan nem csak attól függ, hogy a különféle, hányatott sorsú betegek mennyire tudnak pontosan célozni a különféle nyílásaikkal, hiszen a takarító összes felszerelése egy kicsi vödör és egy spricni. Szó szerint.
Az is sokatmondó, hogy a kórházi berendezések nagy részén még Semmelweis doktor ujjlenyomata is megtalálható.

Rohamléptekben összefoglalva itt tartok most. Legközelebb a személyzetről és a többi versenyzőről próbálok majd írni. De persze minden megtörténhet...

Bő egy hónappal ezelőtt megtudtam, hogy rákos vagyok. Az első gondolatok között nem szerepelt ugyan, hogy naplót írjak a dologról, de az azóta gyűjtött élmények talán megérnek néhány sort.
Hogy ezek a sorok aztán majd mennyire gyarapodnak, azt meglátjuk...

Figyelmeztetés!
A szerzőnek véleménye van dolgokról, emberekről, hitről, egyebekről. És ami rosszabb, ezt le is írja.
Az írások jó eséllyel nem csak nyomokban tartalmaznak majd iróniát, cinizmust és logikát.
Akinek nem tetszik, ne olvassa, pláne ne kommentelje! Én se járok operett előadásokra, mert nem szeretem. De nem is megyek trollkodni az operett fórumokra.
Köszönöm!

 Ahogy azt a bejegyzés címében már írtam: minden kezdet nehéz. Így volt ez a diagnózis napján is, amikor is viszonylag könnyen kibírtam nevetés nélkül. Egységes recept biztosan nincs arra, hogy miként kell reagálni egy ilyen dologra, így szerencsére nem kellett semmilyen "illemkódexhez" alkalmazkodnom. Meglepő módon nem az volt az első gondolatom, hogy mi lesz velem, hanem az, hogy mi lesz a családommal, a négy éves lányommal. Hogy fog felnőni, hogyan tudnék neki valami emléket, lenyomatot hagyni magamról, arról, hogy ki is vagyok én. A páromat rögtön elkezdtem ellátni mindenféle tanácsokkal: mit csináljon, mire figyeljen, ha én nem leszek, hogy lépjen túl, élje az életét, stb.
Mindezt gyakorlatilag percekkel az után, hogy egy elsődleges diagnózis került megállapításra (tükrözés útján), azaz, hogy vastagbélrákom végbélrákom van. Nem volt infó arról, hogy pontosan milyen a kiterjedése a bélfalon kívülre, van-e közeli/távoli áttét, stb. Szóval nem bíztam semmit a véletlenre, igyekeztem rögtön a legrosszabbra gondolni.
Mint az manapság természetes, az este az internet előtt telt: mi várható, mik az esélyek, stb. Örömmel nyugtáztam, hogy áttétek esetén cirka 7 hónap alatt is ki lehet esni a TB fizetők köréből, az 5 éves túlélés pedig átlagban 63%-os aránnyal bír. Ezen adatok alapján is joggal lehet szomorkás az ember, de ha ehhez hozzávesszük, hogy édesanyám ugyanilyen betegségben, illetve áttéteiben halt meg, mindössze 49 évesen (4 évvel a diagnózis után), akkor talán érthető, ha ezen az estén kivételesen nem a felhőtlen jókedv volt rám jellemző.
Természetesen még aznap este felhívtam minden, abban a pillanatban fontosnak tűnő ismerősömet és megvigasztalhattam őket az én betegségem miatt érzett bánatukban...
A nap legnehezebb része azonban nem ez volt, hanem az, hogy hogyan próbáljam meg leplezni a szomorúságomat a lányom előtt. Mondanom sem kell, nem sikerült. Mivel még sohasem látott szomorúnak, sohasem látott könnyezni, elég hamar megérezte, hogy valami nem jó, és mivel még csak négy éves, nem is tudta, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel. Szegény azt gondolta, hogy vele van valami baj, hogy Ő rontott el valamit, így nem győztem/győztük mondogatni, hogy minden rendben, hogy mennyire büszkék vagyunk rá (és tényleg...), stb.
Lefekvés előtt diktált egy levelet, nekem: Szeretlek Téged és nagyon hiányzol az oviban!
Nehéz volt nem elérzékenyülni.

Másnaptól beindult az élet (élet - LOL)! Reggel 8-kor már hívott a diagnózist felállító gasztroenterológus orvos, hogy talált egy szerinte nagyon jó onkológust, aki aznap vár is. 11-kor már nála voltam.
Kedves, középkorú, segítőkész nő. Rögtön szervezni kezdte a különféle vizsgálatokat (labor, MR, CT), hogy mihamarabb elkezdhessük a kezelést. Szerencsére egy héten belül talált időpontot mindenhova, így alig hét napot kellett izgalomban tölteni, hogy van-e áttét, vagy nincs?

Szerencsére ez az egy hét sem búslakodással telt.
Az első estét leszámítva egyáltalán nem keresgéltem a neten vagy máshol a rákkal kapcsolatban. Ennek ellenére rengeteg információhoz jutottam, mert mondanom sem kell, mindenkinek van valami jó tanácsa, tuti receptje a túlélésre. Igaz, egyik sem saját tapasztalat alapján.
Rövid ízelítő azokból a tanácsokból, amiket kaptam:
- nagy dózisú C-vitamin
- deutérium-mentes víz
- alga
- sámán (ez az egyik kedvencem)
- szódabikarbóna
és megannyi más...
Mondanom sem kell, hogy mindet olyan elánnal javasolták, mintha a javaslattevők is ezek által gyógyultak volna meg, de legalábbis lenne egy boltjuk, ahol ezekhez hozzájuthatok.
Aki nem ismer, az is rájöhetett a fenti sorok alapján, hogy enyhén szólva is szkeptikus vagyok a különféle "alternatív" gyógymódokkal szemben. (Hogy tovább fokozzam: radikális ateista is vagyok.)
Természetesen örülök neki, ha az emberek segíteni akarnak. Ez mindenkinek jól esik. Az viszont már kevésbé örömteli, ha 1-2 nappal a diagnózis után (mikor még én sem tudom a tutit, hiszen az egyéb vizsgálatok előtt állok), gyakran velem csak formális kapcsolatban lévő emberek próbálnak Jehova tanúit megszégyenítő vehemenciával meggyőzni valamilyen "csodaszerről", amiről ugyan neki nincs személyes tapasztalata, de nyilvánvalóan működik, mert olvasta az interneten vagy egy körlevélben. A legfőbb érvelésük pedig szinte mindig ugyanaz, azaz, hogy azért nem tudunk ezekről a dolgokról, mert a gyógyszeripar nem engedi elterjedni azokat.
Kész szerencse, hogy az Ő gépükhöz nem fért hozzá a Richter vagy a Pfizer, így elolvashatták és megoszthatták velem a teljes gyógyulás kulcsát. Kétségtelen tény, hogy a kiválasztottak köztünk élnek!

Első bejegyzésnek legyen elég ennyi!
A folytatásban mesélek majd a vizsgálatokról, a kezelés első hetéről és persze az egészet körülvevő természetes szelekcióról.