Hajnali két óra van, logikusnak tűnik, hogy alvás helyet inkább írják. Sőt, nem csak logikus, de indokolt is, ugyanis aludni nem tudok.

Órák óta forgolódok, de képtelen vagyok olyan pozitúrát felvenni, amely alkalmas lenne akár három perc alvásra is. Világ életemben hason fekvő, illetve forgolódós alvó voltam, de az első műtét óta már a részleges forgolódásnak is örülnöm kell, mert a hason alvás egyelőre olyan távolinak tűnik, mint az, hogy valaha is lesz egy saját veteránautóm.
Olyan vagyok, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde: napközben álmodozom, éjjel szenvedek.
Először a sebek és a stoma miatt voltam háton-, majd oldalfekvésre kényszerítve, most meg a hétfőn a hasamra fúrt lyuk miatt vagyok képtelen felvenni a számomra legpihentetőbb pozíciót. Komolyan mondom, akkora nyílás tátong a hasamon, hogy casting nélkül felvennének bármelyik háborús filmbe, harctéri haldokló katonának. Abból is annak a fajtának, akinek az állapota miatt maximum már csak annyi szöveg jut, hogy "Mondjátok meg a kis Marynek, hogy szeretem!". Miközben persze a társai folyvást csak mondogatják, hogy minden rendben lesz.
Maga a nyílás egyébként semmiféle fájdalmat nem okoz, csak az elfedésére szánt kötés ragasztója az, ami gyakorlatilag az őrületbe kerget. Ha hinnék a reinkarnációban, akkor mindenképpen Sivaként szeretnék ismételten a világra jönni, hogy legyen elég kezem a vakarózáshoz. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még ezt a dolgot.
Elvileg pénteken kell majd visszamennem a sebészetre, hogy ránézzenek, hogy alakul a testi, lelki megtisztulásomból az első rész. A lelkem nyilvánvalóan örök kárhozatra van ítélve, így már csak abban bízhatok, hogy végre megszabadítanak a ragasztóktól. Amihez persze az kell, hogy eltüntessék a lyukat. Mondanám, hogy reménykedem abban, hogy ez sima ügy lesz, de ugye rólam van szó, tehát sima nem lehet. A minimum az lesz, hogy altatás vagy fájdalomcsillapítás nélkül összevarrnak egy zsákvarrótűvel, esetleg egy kéznél lévő irodai tűzőgépet hívnak segítségül. Mert, hogy nem úszom meg egy Micimackós ragtapasszal, az tuti!
Marad majd tehát a szenvedés, pedig már egészen belejöttem az altatásba. Az első műtétnél ugyan fájdalmas volt az ébredés, de a második alkalmat talán azóta is emlegetik. Egyrészt végre elsüthettem azt a poént, amit még az első műtét előtt eszeltem ki, miszerint ébredés után megkérdezem a körülöttem állóktól, hogy "Kik maguk és hol a lovam?", másrészt annyira euforikus állapotban voltam, hogy állítólag a műtőből a kórteremig vezető úton végig integettem mindenkinek, egyfolytában énekelni akartam, plusz szerelmet vallottam az összes nővérnek.
Most viszont elaludni sem sikerül, nemhogy ilyen jókedvűen ébredni.

Öröm az ürömben, hogy ezt a bejegyzést nem a WC-n ülve írom, merthogy ott csak folyó ügyek miatt voltam az elmúlt tízenakárhány órában. Annyi csalás mondjuk van a dologban, hogy az utolsó látogatásom hatékonyan hasmenősnek bizonyult, amit valamely kajának vagy mosatlan kezeim számbavételének tudok be.
De a lényeg, hogy kaptam néhány óra eltávot.
Már-már embernek éreztem ma magam. Rühes, vakarózós embernek, de ugye ne legyen telhetetlen az ember.
Tessenek kérem örülni, hogy élünk. És persze örülök is. Igaz, kezd az érzés nagyon közel lenni az őrülethez.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit ez a blog nem untat, mert az eddigi sorok megírására szánt idő alatt sem lettem álmosabb. Így most két lehetőségem maradt, tovább írom ezt a bejegyzést, untatva azokat, akik olvassák, vagy befejezem és más elfoglaltság után nézek. Bár így, hajnali kettő után valamivel, némileg behatároltak a lehetőségeim.
Azt hiszem nekiállok varrni valami szuperhős ruhát, beöltözöm és megmentem az éjszaka sötétjében bajba került polgártársaimat. Érdemes lesz figyelni a holnapi szalagcímeket: BÉLMAN ismét megmentette a világot!

Lássuk be, fenti sorok alapján nyilvánvaló, hogy ideje lenne leküzdenem a gyógyszerekkel szembeni ellenérzéseimet, és keríteni valahonnan egy altatót. Én pihentebb lennék, Önök pedig megúszták volna ezt a bejegyzést.

A nyár a szabadságolások ideje, így én is adtam egy hónap kimenőt emésztőcsatornám utolsó szakaszának. A pihenő azonban bő egy hete lejárt, ismét eljöttek a dolgos napok. Egy igazán dolgos legalábbis már volt.

Mindenki megtapasztalhatta már, hogy egy hosszabb vakáció után milyen nehéz ismét belevetni magunkat a dolgos mindennapokba. Szegény gyári kijáratom azonban még sohasem volt egy-két napnál hosszabb ideig pihenőn, így teljesen érthető, hogy a hirtelen jött hosszú üdülés után szinte fáj neki a munka.
Többen is igazolhatják, hogy rendes főnök vagyok, így vele sem bántam kemény kézzel. Módjával, fokozatosan próbáltam terhelni, ami néhány napig jól működött, talán túl jól is, hiszen a múlt hét második felében több mint 48 óra is eltelt úgy, hogy semmit sem kellett tennie. Ennek aztán vasárnap jött el a böjtje. Olyan lett az egész folyamat, mintha azt egy hirtelen államosított gyárban végezték volna. Oda lett a szervezettség, a pontos, precíz munka, helyette jött a kapkodás, a megrendelés nélküli termelés korszaka. Magyarán mondva a vasárnapi napon sikerült már-már bennragadnom lakásunk legkisebb helyiségében, ami ugye nem a spájz. Egész egyszerűen nem akart véget érni a dolog. Hiába jöttem ki úgy, hogy na, most már biztosan nem lesz több menet, mindig csalódnom kellett. Olyan volt, mintha LEGO-ból akartam volna megépíteni a Taj Mahal-t, de minden egyes építőkockáért külön kellett volna lemenni a boltba. Nem volt hasmenésem, mindösszesen úgy váltam perpetuum mobile-vé, hogy közben végig ültem. Ha egyszer úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy tényleg kiraboljak egy bankot, akkor hiába kapnak majd el, a börtönt megúszom. Tegnap leültem a büntetést. Méghozzá szigorítva. Legalábbis érzésre olyan volt, mintha az ülésre valaki kiborított volna egy marék rajzszöget. Annyira belejöttem a dologba, hogy még éjjel kettőkor is inkább a GEO Magazint olvasgattam bezárkózva, ahelyett, hogy aludtam volna. A reggel aztán ott folytatódott, ahol abbamaradt. Végül azzal sikerült gátat vetnem a dolognak, hogy elmentem varratszedésre. Ugyan autóval mentem, de mégsem éreztem magam feljogosítva arra, hogy bent menjek ki, így aztán nem is tettem. Mégis, hogy szólhatnék ezentúl a lányomra, hogy ne morzsázzon az autóban, mikor én meg nem is csak morzsákat potyogtattam volna?
Maga a varratszedés felért egy katarzissal. Egyrészt ezúttal eléggé fájt, amikor kihúzták a cérnákat, másrészt egy kis lyukat is fúrtak/vágtak a frissen összenőtt vágásba, hogy a következő cirka 2-3 hétben ki tudjon jönni az a nedű, amire nem tart igényt a szervezetem. Így a varrást takaró 1,5 négyzetméteres ragtapaszt egy hasonló alapterületű kötés váltotta fel. Pedig már úgy örültem, hogy megszabadulok a ragasztóipar gyógyászati termékeitől. A stomazsák ragasztójának nyoma még mindig látszik a hasamon, erre most ráerősít a varrás elfedésére szolgáló ponyva rögzítőanyaga. Biztos vagyok benne, hogy a bőröm nem fog tudni mit kezdeni majd, ha ismételten megláthatja a napfényt. Vagy legalább a pólóim belső felét.
Egyetlen pozitív eredményt azért hozott a varratok eltávolítása: azok környéke már nem ég, viszket. Már csak a ragasztókkal kellene megbirkóznom. Ha kutya lennék, már kaptam volna egy bolhanyakörvet, annyit vakarom a hasam.

Napközben csend volt, de most este ismét kipróbáltam, hogy kényelmesebb lett-e az ülőke. Régóta megvan az igény, hogy továbblépjünk a panelből, de úgy látszik, hogy újabb ok került elő egy saját építésű lakás kivitelezésére. Ha ugyanis a jelenlegi állapot lesz az irányadó, akkor csak úgy tudok majd részt venni a családi programokon, ha a WC a nappaliban lesz. Vagy az étkezőben. Vagy a hálószobában. Vagy mindenhol.
A miénk lenne az ország legösszkomfortosabb háza.

Jelenleg egyetlen reményem van, ez pedig a fagylalt. Illetve annak hiánya. Ugyanis a probléma beütése előtt ettem egyet, ami akár okozhatta is az emésztésem felgyorsulását. Amíg ugyanis a hasamra hegesztett konténerbe gyűjtöttem össze a szervezetem által haszontalannak ítélt dolgokat, addig napi egy transzport volt a szállítási rend. Nem bánnám, ha ez visszaállna.
Kicsit fárasztó ez a sziszifuszi munka.

Egy hét telt el a második műtét óta, így már kaptam némi ízelítőt az új világrendből, amely természetesen változásokat is hozott. Igaz, nem csak olyan területen, ahol vártam volna.

A legnagyobb aggodalmam az volt, hogy ha nem is véglegesen, de egy jó ideig csak kezet mosni tudok majd kijönni a WC-ről, de ez egyelőre elmaradni látszik. Hogy ez a diétának, a fantasztikus szervezetemnek vagy a puszta véletlennek köszönhető, azt nem tudom, de tény, hogy az elmúlt napokban volt olyan 24 óra, amikor csak kisebb dolog miatt kerestem fel a nyugalom szigetét. Igaz, az első műtét óta ezt gyakrabban teszem, olyannyira, hogy az éjszakai programok közé is felkerült a dolog. Úgy látszik, hogy a belezéskor valami támasztékot is végkiárusítottak, mert a hólyagom sokkal kevésbé szeret kisgömböcöt játszani. A dolog nem vészes, nem kell óránként rohangálnom, talán az eddigi gyakoriság megkétszereződéséről beszélhetünk csak.
A lényeg, hogy a gyári alagút ismét bekapcsolódott az emésztési úthálózatba és eddig úgy látszik, hogy nem a német autópályákon tapasztalható, sebességkorlátozástól mentes szabály lett az irányadó. Nem bánnám, ha később sem kellene traffipaxot bevetni a féken tartásra.
Ugyancsak pozitívumként fogom fel, hogy a testem nem hasít ki sokkal kevesebbet az univerzumból, mint a dupla szabdalás előtt. Az első műtét előtti hashajtás megkezdése előtt 83 kilogrammot mutatott az itthoni mérleg, a tegnap reggeli mérés pedig 79 kilóra értékelt, ami - a számok világában kevésbé járatosak kedvéért - 4 kiló veszteséget jelent. Nem ismerem az iparági átlagot, de figyelembe véve, hogy a két beavatkozás egy hónapos időtartamából úgy egy hétig egyáltalán nem is ettem, nem tűnik radikális súlyveszteségnek. Szerintem van olyan Norbi az országban, aki örülne egy ilyen hatékonyságú fogyókúrának.
Persze nincsen műtét szövődmény nélkül. Meglepő módon nálam ez a munkahelyemen manifesztálódott, ami azt jelenti, hogy mire visszamegyek, addigra eléggé sok minden megváltozik. Még egy műtét és mehetek vissza a balettba ugrálni.

De nyilván nem ez utóbbi dolog a legfontosabb az emberek vagy mondjuk az én életemben. Első körben, örülnöm kellene, hogy végre értelemet nyert a mondás, miszerint "Örülj, hogy lyuk van a fenekeden!". Aztán persze ott van az is, amit mindenki mond, azaz, hogy gyógyuljak meg. Ez részben könnyen megy, hiszen, ahogy arról korábban már többször is írtam, nem igazán éreztem magam eddig betegnek az elmúlt közel 6 hónap során. Ugyanakkor valahogy úgy vagyok vele, hogy nem az a fontos, hogy velem mi történik, hanem az, hogy mi lesz a lányom apjával. Egyelőre én úgy érzem, elfogadom, elfogadtam azt, hogy esetleg kevesebbet tudok hozzátenni az evolúciós folyamatokhoz vagy a TB kassza gyarapításához. Egy nem egészen öt éves gyerek azonban szerintem kevésbé megértő az ilyesmivel szemben.
Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, így természetesen én magam sem bánnám, ha még néhány évtizedig boldogíthatnám az ismerőseimet remek meglátásaimmal, ami a világ és az Ő dolgaikat illeti.

Ezt az ördögi tervet talán segít megvalósítani majd az úgy egy hónap múlva kezdődő és jelen állás szerint négy hónapig tartó ismételt kemoterápia. A műtétek előtt már kaptam ugye tíz adagot, ami kettős hatást ért el, mert nem csak a suicide sejteket tüntette el, hanem az érhálózatomat is átalakította. Legalábbis a nővérek a kórházban erősen kifogásolták, hogy nem nagyon találnak használható vénákat a végtagjaimon. Hazajönni nem tudtam a kórházból, hogy utánajárjak, de egészen biztos voltam, benne, hogy nem hagytam őket itthon. Egyszerűen a kemó eltüntette. David Chemofield.
Nincsenek vérmes reményeim, így nem reménykedem abban, hogy a rám váró prevenciós kemó majd visszaépíti a vénáimat, sőt, további felszámolást látok körvonalazódni. Apró reménysugár, hogy a nekem szánt vegyszereket elvileg lehet tabletta formájában is adagolni, ami az általam olyannyira kedvelt tűszúrások miatt mindenképpen jó hír, de ugye rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon mit tenne az amúgy is viharvert emésztőrendszeremmel?
Kész szerencse, hogy nem nekem kell eldönteni a bevitel módját.

Addig persze még eltelik néhány hét, ami, ha másra nem is, arra jó lesz, hogy további tapasztalatokat gyűjtsek a light-beles világról. Ezekről természetesen igyekszem majd beszámolni. Tudják, ne menjenek sehova, a reklám után folytatjuk!

Megvolt a második műtét, néhány órája már itthon is vagyok. Sőt, már fagyizni is voltam. Gyorsan, csendben, már-már unalmasan telt el az elmúlt néhány nap.

Köztudott tény, hogy az emberek az ismeretlentől félnek a legjobban, ennek megfelelően múlt pénteken szinte rezzenéstelen arccal vonultam be a kórházba, hiszen ismerős helyre, ismerős emberek közé mentem. Tudtam, hogy mi vár rám, ismerős volt a műtő plafonja, az altatóorvos mosolygós szeme és ismerős volt az összes tűszúrás. Utóbbiból szerencsére most a lehető legkevesebb jutott. Például senki sem szúrta meg magát műtét közben, így nem kellett utólag vért adnom, hogy bizonyítsam, nem hordozok magamban veszélyes vírusokat. Talán már rákos sejteket sem. Ez persze még korántsem biztos, de jó lenne úgy 3 percre őszintén elhinni.
A műtét és az utána következő napok rendben teltek el. Egy kis színt talán csak az első napon sikerült becsempésznem a kórházi falak közé, méghozzá a stomazsákommal. Korábban többször is kifogásoltam, hogy nem készül mintás tasak, ezért aztán a saját kezembe vettem az irányítást. A műtétre így jelentkeztem:

Mondanom sem kell, gyakorlatilag osztatlan sikert aratott a dolog. Plusz felírták a kórlapomra, hogy: nem normális.
A napok olyannyira egyhangúak voltak, hogy még az evés sem vitt színt bele, enni ugyanis nem lehetett. Szerda este hét órakor megvacsoráztam itthon, másnap hashajtás, pénteken műtét. Szombaton már kortyolgathattam némi vizet, ami alatt fél litert kell érteni, de aztán eljött a vasárnap, mikor is úgy 84 órányi éhezés után kaptam 14 szem háztartási kekszet. Egész napra. A hirtelen elém tornyosuló étellel nem is tudtam mit kezdeni, úgyhogy felmerült bennem, hogy a felét elküldöm az éhező afrikai gyerekeknek. Gondoltam kiszáradni úgy sem fog a hosszú út alatt. Annak ellenére egyébként, hogy a fenti koplalási idővel feljöttem Gandhi mögé az örök ranglista második helyére, nem viseltem rosszul a dolgot. Szombat délelőtt volt egy mélypontom, melyet csak fokozott, hogy a szobatársam családja úgy 1,5 órán át beszélgetett arról, hogy miket fognak enni, ha hazamennek. Úgy éreztem magam, mint azok a légiósok, akiknek a nagy Levin mesél mindenféle ételekről, miközben a sivatagot róják, úton Igori felé. Tapintható volt a feszültség.
Végül, úgy három óra szenvedés után átestem a holtponton és amikor vasárnap reggel immáron "rendes" reggelit kaptam, akkor teljesen rezignált arccal kezdtem el falatozni a kefírrel párosított darált felvágottat. Az evés egyébként azért is fontos volt, mert az emésztési folyamat végső fázisa volt az útlevelem hazafelé, amit a bevitt mennyiséggel arányosan el is kezdtem megvalósítani.
Nem várt mellékhatásként a szombati kortyolgatás óta folyamatosan morog, mozog a teljes belső berendezésem, nem ritkán olyan hangosan, hogy méterekről is tisztán hallható minden egyes glutty. Majd megpróbálok belőle egy letölthető csengőhangot készíteni a blog olvasói számára.
Apró öröm az ürömben, hogy a WC látogatása is megkezdődött, de eddig szerencsére nem elviselhetetlen gyakorisággal. A rendszer telítődése persze változtathat ezen, de most még bátran el mertem menni akár kilométeres távolságra is a mellékhelyiség biztos ölelésétől. Mondjuk a mai ebéd után elidőztem egy kicsit a porcelánfotelen, de ezt természetesnek vettem, sőt, szinte vártam is. Eléggé parázok ugyanis tőle, hogy szétmegy a varrás, és akkor nem a büszkeség tölt majd el engem. Az időtöltés első része mondjuk eléggé érdekes volt, ugyanis igazolódni látszott az a gyanúm, hogy az említett morgást nem csak a szilárd, hanem a légnemű anyagok is gerjesztik. Szerencsére még időben meg tudtam kapaszkodni az ülőalkalmatosságban, így nem repített le róla a légnyomás. Óvatosnak kell lennem, mert úgy látszik, elég, ha kicsit elbambulok és a következő bejegyzést egy műholdról fogom megírni.
Az emésztésem tehát egyelőre alakulgat, ahogy a gyári kijárat is. Szegény, az egy hónapos nyaralás után eléggé nehezen veszi, hogy újra munkába kellett állnia. Vagy ülnie. Milyen jó is lenne visszaugrani egy gyors aranyér műtétre.

Újra itthon tehát. Remélem, hamar felveszem majd a hétköznapok ritmusát. Hat hétig ugyan diétáznom kell, de nem lesznek esti trombózis elleni szurkálások, a stomazsák helyén csak egy nagy ragtapasz van, hogy eltakarja a kalocsaira egyáltalán nem emlékeztető öltéseket, amiktől a jövő héten elvileg meg is szabadítanak. Amennyiben nem ejt rabul lakásunk legkisebb helyisége, akkor szinte semmi akadálya nem lesz annak, hogy akárcsak Pinokkió, én is igazi fiúvá váljak.

Így tartja az ősi focis mondás. És mivel nagy rajongója vagyok az említett sportágnak, nem dönthettem másként, csakis úgy, hogy ragaszkodom az első műtét alkalmával megismert altatóorvoshoz.

Ennek a döntésnek pedig az lett az eredménye, hogy mégiscsak pénteken lesz a műtét. Nem tudom nem megemlíteni, hogy mennyire meghatott az, hogy reggel kaptam egy telefont, miszerint ha a fenti okok miatt szeretném, akkor átteszik a műtétet péntekre. A döntés az enyém. A gesztus két ok miatt is jól esett, egyrészt tudom, hogy senki és semmi nem kötelezné a személyzetet, hogy ilyen igényeket is figyelembe vegyenek, másrészt, ahogy hallottam, maga az altatóorvos is jelezte, hogy szívesen elkábítana ismét. Pedig Őt hiába kerestem, a műtét óta nem tudtam elérni, így megköszönni sem azt, hogy nem hagyott tovább aludni a kelleténél. És azt sem gondolnám, hogy alvás közben tettem volna valami olyat, ami kiváltaná ezt a kiemelt figyelmet.
Nem tudom, hogy miként alakul majd a péntek, illetve az utána következő időszak, de ez a dolog most egészen meghatott, így már-már optimistán várom az újabb tortúrát. Nem tudom, hogy miért kedvesek ott az emberek, semmi okuk sincs rá...

A mai napon voltam az ismételt altatóorvosi vizsgálaton, ami eléggé simán ment. Ezúttal egy férfi volt az, aki rábólintott az altatásra. Sok kérdést most sem vetett fel az állapotom. Ennél érdekesebb volt a hétfői vérvétel, amitől annyira tartottam, hogy nem is ment simán. Már vasárnap este az volt bennem, hogy ezúttal nem lesz valami rendben, nem lesz jó a labor, gond lesz az altatásnál, nem jól nő össze a belem, vagy tudom is én mi. Lényeg, hogy nem volt jó előérzetem. Ennek megfelelően, mikor megszúrtak a tűvel, akkor azon túl, hogy ismét olyan férfias hangot adtam ki, hogy kint azt gondolták a rádióban a Bee Gees szól, nem történt semmi. Ott ültem, vénámban egy tűvel, alatta a lavór, vér meg sehol. Egyetlen csepp sem jött. Komolyan felmerült bennem, hogy valójában már napok óta halott vagyok, csak annyira erős bennem a kötelességtudat, hogy mindenképpen ott akartam lenni a vizsgálatokon, ha már adtak rá időpontot. Mivel ugyanaz a nővér volt ott, aki az első alkalommal is, a műhibát kizártam. Ő is, ezért arra kért, hogy próbáljak meg kevésbé görcsölni. Még egy pohár vizet is kaptam. Inni, nem a nyakamba.
Végül a másik karommal több szerencséje volt. Ezek után mehettem az EKG-ra, majd vissza a sebészetre, ahol ha már összefutottam a sebésszel, rögtönöztünk is egy bábelőadást. Mivel a február óta tartó események során már megtanultam, hogy akárcsak egy bábnak, nekem sincs módom befolyásolni, hogy mi történik velem, könnyen elfogadtam a szituációt. Persze a gumikesztyű csattanása a csuklón és a vazelines tégely látványa hamar megtette hatását. Ahogy Frank Drebin mondaná: ahol máskor vígan fütyül a szél, oda most egy zabszem se fér. Ennek megfelelően nem is a Vitéz János című darabot adtuk elő, hanem a Hegedűs a háztetőn-t, amelyből én a hegedű magasabb hangjait jelenítettem meg.
Egy élmény lehet engem kezelni.

Itt tartunk most tehát. Kaptam még egy napnyi evési lehetőséget a műtét előtt, de valahogy nem akarok élni vele. Tudom, hogy minél többet eszem, annál több mindent tudok majd holnap tasakokba csomagolni. Reggel egy evőkanál keserűsóval indíthatom majd a napot (ez szolgálná a korábban említett "másfajta" hashajtást), aztán kezdhetem 0-24-ben cserélgetni a stomazsákot. Gyanítom, lesz olyan időszak, amikor a kezeimet látni sem fogom, annyira dolgoznak majd.
Pénteken reggel hétkor pedig már jelentkezhet is a kórház recepciójánál az újabb adag tűszúrásokért. A kórházba amúgy valószínűleg egy Toi-Toi-os autóval megyek majd, aludni és hazajönni pedig a bérelt mobil WC-ben fogok. Ennek az az oka, hogy ma ismét felhívták a figyelmemet arra, hogy vigyek magammal éjszakai női betét. Erre azért van szükség, mert eleinte nagyon híg lesz a széklet és nem garantált, hogy szabályozni is tudom majd. Ha kapok egy csörgőt, akkor át is tolhatnak az újszülött osztályra.

Mellesleg aznap van a 11 éves párkapcsolati évfordulónk. Nem emlékszem az eltelt bő évtized minden másodpercére, de az rémlik, hogy sosem kértem évfordulós ajándéknak új anust.
Remélem, jövőre megint könyvet vagy nyakkendőt kapok...


Ui.: Holnap, ha lesz kedvem és szabad kezem, akkor még írok. Akárhogy is, az utolsó bejegyzés ismét időzítésre került, ezúttal augusztus másodikára.

Holnap ismét a hazai egészségügy elé vetem magam. Új műtét, új vizsgálatok, új időpont. Merthogy jelen állás szerint nem pénteken, hanem már csütörtökön visszaadnak majd a toalettpapír birodalmának.

Pénteken sikerült elérnem a sebész asszisztensét, aki egyrészt megerősített benne, hogy hétfőn és szerdán kell majd az előzetes vizsgálatokon részt vennem, másrészt megkérdezte, hogy nekem megfelel-e egy nappal korábban a műtét. Megnéztem a határidőnaplómat: ráérek.
Természetesen rögtön eszembe jutott, hogy a műtét előtti napon hashajtásnak kellene következnie, ami ugye egybeesik az altatóorvossal történő konzultációval is, Ő pedig tudomásom szerint nem jár házhoz. És nyilvános WC-khez sem. Az ezt firtató kérdésemre azt a választ kaptam, hogy kell a hashajtás, de másmilyen, majd hétfőn megbeszéljük. Remélem, valami új, turbó cuccot akarnak majd kipróbáltatni velem, ami a bevétel után 3 perccel olyan túlnyomást képez bennem, hogy lelövi a zsákot a hasamról, én pedig derékmagasságban végigfestem a lakást, miközben vékony hangon sikoltozva és rohangálva próbálok majd egy vödröt vagy egy kétszáz literes hordót találni a termék számára.
Mondanom sem kell, nagyon várom már, hogy ismét a tűk közelébe kerülhessek. Tegnap letudtam az utolsó trombózis elleni injekciót, erre reggel mehetek vérvételre, szerda este pedig kezdhetem újra a kúrát a következő műtét miatt. Eddig se vonzott a drog, de gyanítom, ezután sem leszek törzsvásárló valamelyik dílernél.

Ami a műtétet magát illeti, most valamivel szerencsésebb helyzetben vagyok, hiszen sokkal több információm van arról, hogy mi várhat rám, mint az egy hónappal ezelőtti belezés előtt. Ez segít egy kicsit, de asszem egyre jobban kezdek majd aggódni. Újabb altatás, újabb vágások és persze a hatalmas kérdőjel, hogy milyen lesz ismét a gyári, de immáron rövidebb útvonalat használni. Az előzetes információk alapján van rá esély, hogy a rövidebb vég- és vastagbél miatt a jövendőbeli naplóbejegyzéseket egy WC-tartály árnyékában írom majd.
Ha mindenképpen valami pozitív dologra kellene gondolnom az ismételt kórházi bentlakással kapcsolatban, akkor az talán az lenne, hogy ezúttal megvalósíthatom a múltkorra tervezett előadásomat, miszerint az éjszaka folyamán egy fehér lepedő alá bújva végiglibegnék a kórtermeken, hogy az ott lakók fülébe suttoghassam: ENGEM IS ITT MŰTÖTTEK...
Szerintem sikerem lenne.
Persze amilyen szerencsém van, nem is kell majd lepedő, alanyi jogon leszek szellem. Egyelőre úgy érzem magam, mint a filmekben a bevetésre induló katona, aki a bajtársának mutogatja a rá váró személy fényképét, a nézők pedig abban a pillanatban tudják, hogy Ő lesz az első, akit a partraszállás közben lelőnek. Csak én nem fényképeket mutogatok, hanem szombaton megvettem a szokásos éves(!) bérletemet a Fradi pályára -első meccs alig egy héttel a műtét után-, és, hogy tetézzem a dolgot, rendeltem három pólót is a neten, amik természetesen a műtét utánra várhatóak majd.
Lehet ismét figyelni az utolsó blogbejegyzést... Bár már azon is gondolkoztam, hogy egyébként is publikálom. Továbbra sem nyúltam hozzá, így egyre idejétmúltabb a körítése. Ahogy mondani szokták: minden megtörténhet. Minden meg is szokott.

Holnap tehát kezdetét veszi a műtét második felvonása. Mindenki visszatér a büféből, lenyelik az utolsó korty frissítőt, felhúzzák az úgy maradt slicceket és lassan a cukorkás zacskók zörgése is elhalkul. Teljes lesz a csend. Csak az én sikolyom tölti meg a nézőteret.

Ahogy mondani szokták, jó pap is holtig tanul. Nos, pap biztosan nem leszek, de a tanulás folyamata nálam is biztosított. Egyelőre sok tanulnivalóm nincsen, de valamivel több mint egy hét múlva elméletileg kezdődik a suli. Azt pedig hatodikosként sem vártam.

Új helyzet persze nem csak az emésztőcsatornám négyes metrójának elkészülte után vár majd rám, hiszen az már az első műtét napja óta fennáll. Az életem egyértelműen megváltozott, és ugyan azon vagyok, hogy minden pixel a helyére kerüljön, de egyre biztosabban látszik, hogy azokból most egy másik kép fog kirajzolódni. Hiába tüntetik majd el a vészkijáratot a hasamról, hiába leszek majd túl valamikor év vége felé a prevenciós kemón, hiába dobálhatom majd ismét a magasba a lányomat, biztos, hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt még akár néhány héttel ezelőtt is. Nyoma marad mindennek. És nem csak a sebhelyek lesznek azok, amik minden nap arra emlékeztetnek majd, hogy miért is vágtam bele ennek a naplónak az írásába. A diagnózis napján gyakorlatilag mindenféle kompromisszumot aláírtam volna, csak legyen lehetőségem élni. Azóta azonban eltelt majd fél év, felitattak a szervezetemmel némi kemót, elnyeltem egy naprendszernyi sugárzást és még ki is beleztek ugye. Ám az ezek közben eltelt idő szinte teljesen elaltatta bennem ezt a fajta érzést. Mármint azt, hogy az életem veszélyben van. Ez már nem valami életemre törő fenevad, csak egy nyűg, ami mindenáron időpontokat akar a napi tennivalóimat nyilvántartó naptárban. Ennek megfelelően jelenleg nem azon töröm a fejem, hogy hányszor mehetek még karácsonyfát venni, hanem azon, hogy milyen ajándékokat kapok majd. A piros alma és a mogyoró természetesen most nem alternatíva. A hosszú élet nyilvánvaló, úgyhogy tessenek engem elhalmozni ajándékokkal, hogy érdekes is legyen.
Éppen ezért továbbra is csak az aggaszt, hogy kijöhetek-e majd a WC-ről átvenni az ajándékokat vagy az lesz az ajándék, hogy mindig lesz, aki beadjon egy újabb tekercs papírt. Érdekes dolog ez az emberi természet.
Persze ha kell, azért alkalmazkodni is tud. Ezt a stoma dolgot például már teljesen rutinosan kezelem. Ha lenne stomazsákoló verseny, akkor talán indulhatnék is rajta. Ez persze nem azt jelenti, hogy továbbra is szeretnék ezzel bíbelődni, de tény, hogy sokkal könnyebben alkalmazkodtam hozzá, mint azt az első nap gondoltam. Odarakták, hát ott van. Akit érdekel, meg is nézheti. Szerintem az enyém a legpublikusabb stoma a városban. Tiszta peepshow, csak itt nem kell dobálni a pénzt. Akit érdekel, az szól és már megy is fel a függöny. Legalább tudják, hogy miről beszélnek. A hátam mögött.
Továbbra is hiányolom, hogy nincsen belőle mintás, Swarovski kristályos, világítós vagy legalább olyan, amire könnyen lehetne rajzolni. Esetleg Louis Vuitton. Talán a tetoválás és a piercing után ez is divatba jön majd egyszer, mint testékszer. Kénytelen leszek valami divattervezői tanfolyamot elvégezni, hogy kihasználhassam a fenti piaci rést. Szinte már látom a flitterekkel díszített stomazsákokat viselő modelleket, amint végigbotladoznak Párizs leghíresebb kifutóin.

A fenti karrierig persze még sok minden vár rám. Jó lenne már letudni az esti trombózis elleni szurkálásokat, a záróműtétet, a kemót, meg úgy általában az összes olyan dolgot, ami kizökkent a hétköznapokból. Bőven elég nekem az is, hogy változik a munkám, hogy rendszeresen járhatok majd CT-re, tükrözésre, stb. Ezeket még talán hajlandó leszek felvenni a hobbik közé. De újakat már nem akarok.

Holnap el is kezdem majd a rák okozta macerák lezárást. Egyrészt megpróbálom felhívni a sebész asszisztensét, hogy kiderítsem, jól emlékszem-e a hétfői és szerdai vizsgálati időpontokra, másrészt talán az is kiderül, hogy maradt-e a jövő pénteki műtéti időpont. Aztán megpróbálok eljutni fodrászhoz is, ami részben szellősebbé tenné a fejemet, részben pedig több lehetőséget biztosítana arra, hogy nyílt utcára menjek. Jelenleg ugyanis akárhányszor 10 percnél többet vagyok kint, azonnal megpróbál beköltözni a hajamba egy gólyapár, fészeknek gondolván azt. Pedig messze nem vagyok villanyoszlop méretű. A rövidebb haj talán majd segít megtanítani ezt a gólyáknak. Hiszen tudjuk: tanulni, tanulni, tanulni...

Annyira nem történik velem semmi mostanában, hogy simán beállhatnék az itthoni hírességek sorába, hiszen immáron rólam is lehetne olyan értelmetlen szalagcímeket lehozni, minthogy "Csak az erei tartják fent a vérnyomását az ex(?)rákos fickónak!".

Totális nihil van. Hazatérésem után úgy két nappal kialakult a mostani bioritmusom, amiből a ritmus rész talán túlzás, mert annyira monotonok a napok, hogy már naptárral sem lehet megkülönböztetni őket. Az imént küldtem egy e-mailt a NASA-nak, hogy ne keressenek tovább fekete lyukakat, én vagyok az az űr, aki mindent elnyel.
Ha 10 éves lennék, akkor én lennék a "Kis hős", aki bátran tűri a megpróbáltatásokat, 80 évesen lehetnék az életerő mintaképe, aki utolsó leheletével küzd azért, hogy újra sorban állhasson a piacon farhátért. De így, harminchét évesen csak egy fickó vagyok, aki hagyja, hogy kezelésbe vegyék. Aztán majd lesz vele valami.
A műtét nyomai egyre kevésbé korlátoznak a mozgásban, már-már 100%-os állapotban vagyok, ennek megfelelően próbálok csinálni is valamit, de ezek a programok valahogy nem hoznak igazán tűzbe. A jövő hetem egyelőre ugyanilyennek ígérkezik, hiszen semmilyen EÜ programom nincs, viszont nagy családi programokat sem tudunk szervezni, egyrészt a munka, másrészt a hirtelen jött hasbeszélő képességem okán. De utóbbi legalább igazolja a mondást, miszerint egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út. És tényleg, légvonalban úgy 8-10 centiméterre van tőle a kapu, ami akárcsak egy sarki talponálló, éjjel-nappal nyitva áll. És ugye az anális szex is új értelmet nyer egy ilyen képességgel.

De elvileg nem egészen két hét múlva megszűnik majd ez a fantasztikus dolog, és újra járhatok majd félmeztelenül a Cote d'Azur-ön hétvégenként, ezúttal bőrrák után kutatva a tűző napsütésben. Bár az is lehet, hogy a nyilvános WC-k után kutatok majd, hiszen ki tudja, hogy a megnyirbált vastagbél/végbél milyen új tudásra váltja le a korábban megszokottakat. A műtét maga most kevésbé stresszel, ami nyilvánvalóan hiba, hiszen a simának gondolt ügyek tudnak a legdurvább forgatókönyvre váltani. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy új utolsó bejegyzést írjak, vagy, hogy legalább aktualizáljam azt. Csak átírtam az időpontját. Mint azt már Önök is tudják, a felelőtlenségem, akárcsak a Chio, nem változik. Marad az eredeti recept.
Holnaphoz egy hétre kezdem majd meg a lezáró műtét előtti vizsgálatokat, amik a szokásosak: vérvétel, szív ultrahang, altatóorvos. Utóbbi kicsit bizalmi állás lett nálam, ezért nagyon remélem, hogy ugyanaz a lány mesél majd, aki néhány hete is tette. Nála volt happy end is, hiszen Csipkerózsika felébredt álmából és még csókolgatni sem kellett.
Amit viszont nem annyira várok, az a műtét előtti hashajtás. Ennek legfőbb oka, hogy csak egyféle méretben készítenek tasakokat, aminek az űrtartalmát szemmel láthatóan nem ilyen esetekre tervezték. Két lehetőségem van. Az egyik, hogy nem az egyszer használatos porszívózsákot ragasztom magamra, hanem a leereszthető fajtát, amit gyakorlatilag egy hosszabbítócsőként használnék a hasam és a porcelán fotel között, a másik, hogy felveszek néhány szerelőt valamely Forma 1-es csapattól. Ha egy autó négy kerekét le tudják cserélni kevesebb, mint 3 másodperc alatt, akkor egy tasakcseréhez sem kellhet sokkal több, így lenne rá sansz, hogy nem festek fel derékmagasságban egy barna csíkot az egész lakásban. A célért ugye mindent. Üressé teszem magam és jöhet a foltozás.
Előre jelezném, hogy ha megszaporodnak a Kútvölgyi kórházban történt lopásokról szóló hírek, akkor nem kell semmi rosszra gondolni, lesz rá ésszerű magyarázat: az eltűnt tárgyakat a hasamról eltávolíthatatlan ragasztó ejtette fogságba. A tavaszi vedléskor mindent visszakapnak a tulajdonosok. Igaz, kicsit szőrösen.

Amint azt a napló címe is jelzi, vágynám azokat a megszokott hétköznapokat, ezért a második, erre irányuló műtétet is szinte sürgetném. Pedig nagyon nem tudom, hogy annak eredménye valóban egyenlő lesz majd a szürke hétköznapokkal. Barnát meg nem akarnék.

Ha úgy alakul, hogy semmiképpen sem lehet szürke, akkor legyen inkább British Racing Green! Az lenne csak az igazi! Piknikkosár a csomagtartóban és irány a hegyek, völgyek birodalma. Már csak egy kis tőke kellene hozzá. Talán mégsem lesz unalmas a következő hetem, fejemre húzok egy stoma zsákot (lyukakat már remekül tudok rá vágni) és beugrom egy OTP-be. A végén tényleg celeb leszek. Vagy ismeretlen tettes.

Fantasztikus hírt jelentettek ma be: szinte biztosan megvan a Higgs-bozon. Ennek két okból is örülök. Egyrészt újabb gólt szerzett a tudomány a vallásokkal szembeni meccsen, másrészt felszabadult egy halom tudós, akik végre elkezdhetik kutatni, hogy milyen bozonnal lehet leoldani a stoma zsák ragasztóját a hasamról.

Mióta egy hirtelen mozdulattal alánk költözött az afrikai kontinens és lecseréltük az autónkat egy tevére (két púpú, mert egy bizonyos szint alá azért nem megyek), azóta a stoma zsákom is külön utakat kezdett el járni. Fejébe vette, hogy átveszi a DNS-emet és egyé válik velem. Legalábbis erre utal az a jel, hogy mikor lecserélem, akkor a rejtélyes anyagból készült ragasztó szinte teljes egészében a hasamon marad. Eltávolítani pedig gyakorlatilag lehetetlen. Semmilyen szappan, tusfürdő, sampon, mosogatószer vagy toalett kacsa nincs rá hatással. Lepereg róla. Az egyetlen esélyem, hogy szárítani kezdem, ami ezekben a napokban könnyen megy, elég 15 másodpercig állnom az ország egy tetszőleges pontján, majd a megszáradt anyagot máris lehet dörzsölni. Ekkor, természetesen az épphogy növekedésnek indult hasszőrzetemmel (műtét előtt leborotválták, amitől enyhe pedofil jellegem lett), együtt lemorzsolódik. Alig negyedóra morzsolással le is lehet szedni a teljes mennyiségnek úgy az egytizedét.
Egy flex talán gyorsítana valamennyit a folyamaton.
Rutinos ember lévén, megpróbáltam a tasakok dobozában lévő kicsiny füzethez fordulni, de abban természetesen szó sincs ilyesmiről. Az egész füzet egy idillikus világot fest a stomáról. Csupa mosoly az élet. Egy lassított felvételes futás egy zöld réten, vagy homokos tengerparton, ahol természetesen a homok lepereg a talpunkról és nem ragad hozzá.
További praktikus megoldás a zsáknál, hogy a hasfal felé néző nyílást (ahol ugye befolyik a termék), nekünk kell méretre vágni ollóval. Minden dobozhoz adnak egy papírlapból készül sablont, amit a lyuk elé/köré helyezve  megmérhetjük, hogy mekkora is a nyílásunk, majd az így kapott méretet megjegyezve fogjuk az ollót és a tasakot, és a gyárilag rárajzolt méretlyukak közül kiválasztjuk a megfelelőt és vágni kezdünk. Egy rákosnak legyen ugye ollója.
Nagyon praktikus megoldás. Sokkal jobb, mintha előre legyártanának többféle méretet. Vagy ha perforált lenne a nyílás része. Előre meg nem engedik dolgozni az embert, mert állítólag változik a méret. Arra sajnos nem emlékszem, hogy a rákosság előtt volt e valamilyen kézügyességi felmérő, de gondolom minden korosztály jól elboldogul a dologgal. Ülnek az idős emberek az Aranyalkony gondozó aulájában, van aki makramézik, van aki horgol, míg más a stoma tasakkal bíbelődik.
Szívesen elbeszélgetnék a gyártó cég kutatás-fejlesztési osztályának vezetőjével.

De hagyjuk a siránkozást, az a bő két hét hamar elrepül majd. Igaz, a visszaalakító műtétnek úgy a 90%-a megy majd el a ragasztó levakarására. Maguknak csinálták a bajt.
Persze azért nem veszem még készpénznek a visszaalakítást. Nem is én lennék ugye, ha nem gondolnék már előre arra, hogy valami nem lesz jó a lent összevarrt részen. Esetleg máshol. Esetleg most lesz valami az altatásnál. Vagy lópatkolás közben eltörik a sebész keze. Vagy papucs orrán pamut bojt.
Odamegyek nagy nyugodtan, hogy a múltkor is milyen jól ment a dolog, aztán a hamvasztó jelen hőmérsékletekhez képesti hűs levegője lesz az utolsó emlékem.
Remélem, ezúttal nem szurkálja meg magát a személyzet egyetlen tagja sem valami használt eszközzel, illetve ha igen, akkor még altatásban leveszik a vért a kontrollhoz, mert nem akarok ébredés után ismét véradásost játszani.

Kész szerencse, hogy kezdek egyre jobban lábra kapni, így egyre több időm van elmélkedni. Meg minden másra is. Ma már meccsen is voltam. Mint néző (3:25-nél mindenki megtekintheti műtéttel terhelt peckes járásomat. Zöld póló, víz a kézben.). Bár ahogyan játszott ma a csapat, nem lógtam volna ki a sorból. Sőt, csak magam elé tartottam volna egy teltebb tasakot és a szétnyíló védelem között meg sem álltam volna a gólvonalig. Nem túl tudományos módszer, de hatásos.

Cirkuszi produkciók előtt szokott hangulatkeltésként felhangozni a fenti kettős. Délelőtt varratszedésre indultam, mégis többször is hallhattam ma a fenti felvezetést, igaz csak képzeletben.

Fontos dolgok előtt hajlamos vagyok kissé izgulni, ma mégsem tettem, aminek az a prózai oka van, hogy nem tudtam, hogy ma ilyenek is várnak rám. Hiszen mi lehet fontos egy varratszedésben? Maximum az, hogy ne fájjon, mert akkor ismét a lányos sikolyom töltené meg az egész Kútvölgyi tömböt. Nem szeretnék spoileres lenni, de mégis elmondom, elmaradt a sikoly.
Amíg a varratszedésnél vártam a soromra, összefutottam újdonsült testvéremmel, akitől megtudtam, hogy negatív lett a vérvizsgálat eredménye (nahát), azaz nem hordozok semmilyen vírust. Így aztán Őt sem fertőzhettem meg.
Mivel ebben biztos voltam, nem volt min izgulnom. Néhány percre rá aztán felharsant az első dobpergés, rákérdeztem ugyanis a sebész asszisztensénél, hogy megvan-e a szövettan eredménye? Ez inkább rutinszerű kérdés volt, mivel 2 hetet ígértek, az meg csak csütörtökön telik majd le. De láss csodát, mégis megvan az eredmény. Írjak előtte egy gyors esszét a Nyomorultak című remekműről vagy inkább mondjam meg az eredményt?
Ok, akkor legyen az esszé.
Na jó, mégsem. Nem csigázom tovább az ellenségeim, illetve maroknyi támogatóm idegeit: a vizsgált mintában nem találtak rákos sejteket.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is volt, csak azt, hogy az előkezelés jól működött. Most azon töröm a fejem, hogy ha ilyen jól helyrehozták, akkor nem kaphatnám-e vissza a kivágott részt? Nekik nem kéne bajlódni a tárolással, én meg csak venném valami hasznát.
Miután kiveséztük a fenti eredményt, gyorsan kikapkodták belőlem a fércet, ami sokkal fájdalommentesebb volt, mint reméltem. A csend hangjai alapján a kint várakozók azt hihették, hogy tényleg egy férfi van bent.
Nagy lelkesedésemben felhívtam az onkológust, hogy beugranék a még ropogós eredménnyel. Szerettem volna hamar tisztázni, hogy mi vár rám, illetve, hogy mikor lehetne leszerelni a rám hegesztett skót dudát? Részsikereket értem el. Nagyon jó, hogy nem találtak semmit a szövettannál, de a folytatást az előzmény határozza meg, így a kemót nem úszom meg, ami azt jelenti, hogy úgy négy hónapig kell majd kéthetente befeküdnöm két napra. Ennyi ideig tart, amíg lefolyik a cucc, ami elvileg nem sokkal ütősebb, mint az előkezelés alatt kapott volt. Attól meg ugye semmi bajom nem volt. Nem igazán örülök ennek az újabb vegyszerezésnek, de elvileg ez lenne a záloga annak, hogy az esetlegesen megmaradt terrorista sejtek ne kezdjenek repülőket vezetni a különféle belső szerveimnek.
Jó hír ugyanakkor, hogy az onkológus is hozzájárult ahhoz, hogy három hét múlva befoltozzák a hasamon tátongó és nem odaillő terméket eregető nyílást. Hát nem csodálatos?
Újra indulhat a visszaszámlálás. Üsse kavics, most még lehet, hogy várni is fogom az újabb befekvést. Mondjuk az a része aggaszt egy kicsit, hogy a hiányzó szakasz miatt mennyire változik majd meg az emésztésem utolsó fázisa. Nem szeretném, ha a szürke hétköznapjaim útjába állna. Unalmas életet akarok. Az se baj, ha sokáig kell unatkoznom majd.

Összességében azt kell mondjam, hogy jó kedvem lett. A fenti hírek nélkül is sokat javult a hangulatom mostanság, hiszen ha el nem is tűnt, de azért sokat tompult a fájdalom a hegeknél, plusz elkezdtem jönni-menni mindenfelé. De így még jobb lett. Lelet alapú drogon vagyok ma.További pozitívum, hogy ma ismét állva tudtam kivárni a soromat a varratszedésnél illetve az onkológusnál, ami úgy 1,5-2 óra állást jelentett. Mondtam már, hogy szeretek ácsorogni?

A dobpergés és a fanfár ismét készenlétbe áll, igaz, most nem nekem. Zoli Bácsi még mindig bent van, mert kapott egy kis tüdőgyulladást, de holnap már Ő is hazamehet. Otthon már várja a kedvenc diófája. Kell is az árnyék ebben a nagy melegben.

A családi legenda szerint anno megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e testvért? Nemmel feleltem. Mikor megkérdezték, hogy miért, akkor azt válaszoltam, hogy úgy mindent meg kellene osztanom vele. "Akkor majd két tábla csokit veszünk!" - jött az érvelés. Mire én: "Akkor nekem vegyetek két tábla csokit!" Nos, úgy tűnik, mégiscsak osztoznom kell.

Nem hinném, hogy a fenti érvelés miatt nem lett végül testvérem, de tény, hogy egyke maradtam. És mivel egyik szülőm sem érte meg az 50. születésnapját, viszonylag hamar árva is. Vagy mi. Most azonban a sors visszaadott valamit, ugyanis lett egy vértestvérem. Ránézésre, azt hiszem, öcsém.
A műtét másnapjának reggelén egy fiatal orvos lépett az ágyamhoz, akivel már előző nap is találkoztam. Látszott, hogy nincs jó kedve, egyik lábáról a másikra állt. Elmesélte, hogy Ő is részese volt a műtétemnek, ami alatt sajnos történt egy kis baleset, nevezetesen megszúrta magát az egyik használt varrótűvel. Látogatásának pedig az a célja, hogy egyrészt érdeklődjön, tudomásom szerint hordozok-e magamban valamilyen vírust (HIV, Hepatitis, stb), illetve, hogy megkérdezze, adnék-e egy kis vért, hogy megvizsgálhassák? Mivel a műtét okozta megpróbáltatások miatt azt sem tudtam, hogy milyen rendezvényen vagyok, kicsit ódzkodtam tőle, hogy tovább csapoljanak, de természetesen hozzájárultam a dologhoz. Láthatóan nagyon megkönnyebbült. Az eredményről nincs információm, de mivel még nem rohanta le a lakást a járványügy, talán nem volt gond a véremmel.
Nos, így történt, hogy ezentúl eggyel több terítéket kell tennünk majd a karácsonyi halászléhez.

Ami engem illet, némileg javult a helyzet. A fájdalmak csillapodnak, bár az a seb, amivel az első perctől fogva küzdök, továbbra is makacsul próbálja felhívni magára a figyelmet. Bizonyos szögeket felvéve teljesen eltüntethető az az égő, szúró fájdalom, amit éreztet, de sajnos az ezekben a szögekben kialakult testtartások kevésbé alkalmasak helyváltoztatásra, vagy úgy általában a társadalommal való kapcsolatfelvételre. Ugyanezen okok miatt továbbra is szenvedés az éjszaka, bár legutóbb már-már alvásnak tűnő elemeket is tartalmazott.
A hangulatom sokat javult, állítólag büdös sem vagyok. A tapéta legalábbis még nem kezdett lemállni a falról.
Lassan átveheti a gondolatok helyét a szövettan miatti izgalom, mert mint azt írtam, attól tenné függővé a hogyan továbbot az onkológus. Azt már most jelezném, hogy igyekszem majd kihasználni, hogy van egy aranyrészvényem az Élet-részvénytársaságomban, ami ugye vétójoggal jár. Tréfás dolog ez a zacskózás, pláne ha lenne belőle Hello Kitty-s vagy valami menő autós, de azért inkább visszatérnék a korábbi rutinhoz. Olyan praktikus okok miatt is, mint pl. a WC-n való olvasás. Mert lássuk be, egy pisilés miatt nehéz órákra bevenni magunkat egy magazinnal vagy könyvvel.

Előbb persze a mostani helyzetből kell majd a legtöbbet kihoznom. Ennek lenne az első állomása, hogy végre ismét jöhessek-mehessek, mert jelenleg olyan vagyok, mint egy kaucsukfa, ami csak ácsorog egy helyben, várva, hogy időnként lecsapolják belőle az értékes nedűt. Mondjuk az én nedűm értékessége talán vitatható.
Holnap talán már megpróbálkozom némi sétával. Legfeljebb az útvonalat a köztéri ülőalkalmatosságok határozzák majd meg. Egy pillanat alatt öregedtem vagy 50 évet. Legalábbis ami a mozgásom sebességét illeti. Ami azért is problémás, mert belül meg tombolnak a gének, hogy Hurrá, csináljunk ezt, meg azt! Fuss! Ugrálj!
Meg ilyenek. Szóval nem teljes a harmónia test és lélek között, hiába is vagyok amúgy teljesen fitt. Az erőnlétemen nem érzem, hogy rosszabb lenne. Talán ezt igazolja az a tény is, hogy az egy hét alatt mindösszesen 1,5 kilóval lettem könnyebb, pedig egyrészt az első mérés után még várt rám a hashajtás, másrészt ugye a törzstőkémet is csökkentették a műtét alatt.
Amikor a zárójelentést adta a sebész, akkor megkérdeztem tőle, hogy most ugye továbbra is innom kell a tápszert, ahogy azt korábban mondták. Rám nézett, és annyit mondott: Magának? Minek?

Ha kéri valaki a megmaradt flakonokat, akkor szívesen odaadom őket. Vagy majd megkapja az újdonsült testvérem. Van közte csokis!

Erre lenne talán most a legnagyobb szükségem. Tegnap még azt hittem, hogy arra a dologra, amit már évek óta szeretnék hobbi gyanánt, de az most visszacsúszott a második helyre.

Hazaértem. Mindössze egy hétig voltam távol, mégis, szinte minden megváltozott bennem, körülöttem. Legalábbis így érzem. Magához a változáshoz persze nem kellett hét nap, arra elég volt közel három és fél óra a műtőben. És még tiltakozni sem tudtam. Általában a megváltást hozza az embereknek az ébredés egy nyomasztó álom után, itt mégis valami más történt. Valami furcsa, már-már érthetetlen dolog. Részt vettem egy röpke álommentes alvásban és egy másik életben ébredtem fel. Akárcsak a 37 évvel ezelőtti születésem, ez is fájdalommal, stresszel, sírással kezdődött. Csak most nem volt ott anya, hogy magához öleljen. Nyugtattak, szerettek itt is, sőt, még értelme is volt a szavaknak, de mégsem hoztak igazi megnyugvást. Fájtak a sebek és fájt a lelkem. Előbbin az idő és a fájdalomcsillapító, utóbbin a szavak próbáltak enyhíteni. Hellyel-közzel ment is a dolog. De még mindkettő törékeny.
Furcsa dolog volt hazaérkezni, illetve elindulni haza. Mikor tegnap megtudtam, hogy mától ismét csak magamra haragudhatok, ha szikkadt a reggelire szánt zsemle, akkor egyrészt örültem, másrészt az is átfutott az agyamon, hogy máris? Nem kellene még egy kicsit szemmel tartaniuk? De ennek legkisebb jelét sem adták. Így aztán ma dél körül már itthon találtam magam. Kezdetét vette a megszokott bútorok használatbavétele, igaz, most furcsa pozitúrákban és nem mosolygós, hanem fájdalmas arckifejezéssel. És persze jött a pihenés, láblógatás, elmaradt sorozatok bepótolásának elkezdése. Majd a félelemmel, de mégis oly régóta várt pillanat: a lányom hazaérkezése az oviból. Nagyon hiányzott már és vártam, hogy újra láthassam, de közben féltem is, hogy milyen lesz vele újra együtt lenni úgy, hogy egy kicsit bénább apát kap vissza. Olyat, aki nem dobálja, nem kergeti fel és le a lakásban, aki még rendesen meg sem tudja ölelni. Ennek megfelelően kicsit furcsább volt az örömünk. De azt hiszem, Ő is örült. Legalábbis a bohóckodása alapján.
Az egyetlen negatív dolog az volt, hogy közölte: büdös vagy. Mondanom sem kell, ott helyben megsemmisültem. És az újjáépítés még most is csak lassú ütemben halad, annak ellenére, hogy kiderült, nem a tasak aktív szénszűrője adta fel a munkát, hanem a ruhám vette át a kórház szagát. Annyira összetört az a két szó, hogy el nem tudom mondani. Miután lementek a játszótérre, az első dolgom volt levetni és elégetni a ruháimat, majd miután elmentek a tűzoltók, felkeresni a zuhanyt, ahol még eléggé nyögvenyelősen boldogulok.
Egyelőre kissé nehezen dolgozom fel a sete-suta énemet. Remélem, a műtéti hegek és fájdalmak javulása után közelebb leszek a korábban már megkedvelt önmagamhoz.
Plusz erőgyűjtés gyanánt majd igyekszem többet gondolni az előző bejegyzésemben említett kórházi szobatársamra, Zoli Bácsira. Már az első együtt töltött nap után tudtam, hogy biztosan írni fogok majd róla, és ez a közös "nyaralás" vége után sem változott. Ő egy nappal utánam érkezett, így ennyivel később is került kés alá és ellentétben velem, Ő az intenzív osztály ablakai mögött hallotta az éjjeli vihar zörgését. Neki is hasonló műtétje volt, mint nekem, igaz, az övé egyszerűbb volt, kivezetés nélkül. Ezen tények azonban semmit sem vonnak le azon érdemeiből, hogy a műtét másnapjának reggelén kocsiban, azaz ülve hozták vissza és rá egy órára már az első sétáját is megtette, mindezt rezzenéstelen arccal. És, hogy ez mitől volt elismerése méltó? Nos, Zoli Bácsi hetvennek néz ki, de valójában nyolcvanöt éves, négy évvel ezelőtt amputálták az egyik lábát, érproblémák miatt. Olyan természetességgel vette az eléje tornyosuló akadályokat, hogy az valami hihetetlen. Egyszer nem panaszkodott, szellemileg teljesen friss volt és akkora akarat- és életerő van benne, mint az egész városban nincs összesen. Egy órája ismertem csak, mikor tudtam, hogy Ő lesz a példaképem. Az együtt töltött pár nap alatt sem sikerült rájönnöm, hogy miből készült ez az EMBER, pedig sokat beszélgettünk. Örülök, hogy ilyen lakótársam volt.

Ha csak tizedannyira lennék erős, mint Ő, akkor most biztosan könnyebb lenne. De most még nem az. A kórházban lecsillapodott bennem a jelenlegi helyzetem okozta sokk, de a mai hazaérkezésem felkorbácsolta a tengert, mely olyan okok miatt hullámzik, mint az, hogy mikor hagyhatom abba a tasakragasztásokat a hasamra? Műtét után közvetlenül ez úgy látszott, hogy augusztus vége lesz. Tegnap ez előrejött július 20-ra, ma pedig ha nem is távolodott el nagyon, de ennek lehetősége is előkerült, miután beszéltem az onkológusommal, akit azért hívtam fel, hogy elmondjam, túl vagyok a műtéten. A beszélgetéskor azonban lehűtött, mondván ne éljem magam bele annyira abba a műtétbe, mert a szövettan eredménye alapján derül majd ki, hogy esetleg mégis inkább a kemóval folytatja a kezelést és csak utána enged megműteni. Ez mondanom sem kell nagyon feldobott, mivel az egy cirka fél éves procedúra. Annyit én meg nem szeretnék hasbeszéléssel tölteni.

Kezd egy csöppet kiborítani az, hogy időnként egy napra előre sem tudok tervezni. Még egy-két ilyen tréfa, és kénytelen leszek valóban megépíteni azt az időgépet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy melyik irányba induljak vele?

Legalábbis így tartja a mondás. Az sajnos nincs benne, hogy ez a nevetés baromi nagy fájdalommal jár, legalábbis műtét után. Az elmúlt két napban többször is abba kellett hagynom személyes és telefonos beszélgetéseket a fenti ok miatt. No, de ne szaladjunk ennyire előre a történetben.

Kezdjük a szerda reggellel, amikor is nem túl vidám hangulatban megérkeztem jelenlegi szállásomra, a Kútvölgyi kórházba. Útközben erősen gondolkoztam, hogy mégis a reptérre vitetem magam és meg sem állok Dél-Amerikáig. Úgy tudom, onnan macerásabb a kiadatás.
Végül persze ment minden a kijelölt úton. Beköltöztem és úgy 1,5 óráig továbbra is makk egészségesnek érezhettem magam, hiszen semmi sem történt. Utána jött az első infúzió, a fekvés és a várakozás. Pánik már nem volt bennem, valahogy úgy éreztem, a műtét során nem lesz gond. Inkább az aggasztott, hogy mi vár majd ébredés után. Az aggodalmam nem volt alaptalan. Amilyen simán ment az altatás olyan fájdalmas volt az ébredés. Nem hinném, hogy valaha éreztem akkora fájdalmat, mint azon a délutánon. Én a fájdalomtól ordítottam, személyzet meg velem, hogy ne fetrengjek úgy, mint egy földön fekvő olasz focista és akkor nem fáj majd annyira. De ki a fene tud mozdulatlanul maradni olyan állapotban. Végül, felhasználva a szomszédos országok fájdalomcsillapító készleteit is, sikerült félkómás, már-már fájdalommentes állapotba kerülni. Ébredéskor igyekeztem úgy hemperegni, hogy végigtapogassam a hasamat is, így hamar világossá vált, hogy újabb klubnak lehetek a tagja: stomát kaptam. Igyekeztem ugyan nem hinni a kezemnek, de a kérdésemre az a válasz jött: igen, de csak ideiglenesen. Annyit tudtam kérdezni, hogy jó, de így hogyan öleljem majd meg a lányomat?
Aztán hatni kezdett az említett fájdalomcsillapítás. A szerdám gyakorlatilag ezzel ment el: stoma-kóma-stoma-kóma. És persze a fájdalom, ami a vágások környékét érintette.
Másnap valamit enyhült a fájdalom, legalábbis fekvés közben. Csakhogy nagyon igyekeztek lábra állítani. Higgyék el, nagyon kitartóak. Végre sikerült beszélni a sebésszel is, aki elmondta, hogy nem volt egy rutinműtét az eljárás. A problémák a következők voltak: a férfiak medencéje szűkebb, mint a nőké, de az enyém egy kicsit máshogy is áll, olyan izomzaton kellett átverekednie magát, amit még nem nagyon látott. Ez utóbbin nem lepődtem meg, hiszen legalább két évtizede puha zsírpárnával őrzöm minden has- és medencetájéki izmomat a külső behatásoktól. (Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy miként került oda az a köteg...)
További probléma volt, hogy nagyon mélyen kellett dolgoznia és a fenti okok miatt időnként szinte vakon. Aztán mikor a belek összevarrásához ért, akkor szembesült vele, hogy az általában ott lévő kis vastagbél-kunkor nálam természetesen nem kunkorodik, így a felsőbb szakaszt is lakberendeznie kellett, hogy leérjen. Jól látható tehát, hogy nem csak az agyam van máshogy bekötve. Így lett a műtét bő 3 órás és a fentiek miatt döntött úgy, hogy nem kockáztat, nem engedi rá rögtön a terhelést, hanem csinál egy hasfali kivezetést, melyet elvileg úgy augusztus végig kell majd hordanom. Akkor újabb műtét. Ehhez persze az is kell, hogy valóban minden helyreálljon odalenn.
Ezzel kapcsolatban pedig kissé szkeptikus vagyok a korábbiak alapján, hiszen anno úgy indultam neki, hogy úgy 20% az esélye, hogy rák. Az lett. A műtét előtt úgy 20% volt az esélye az ideiglenes kivezetésnek. Az lett. Most nem hangzott el százalék, de ugye ez sem 100-as. Egyszer igazán dobhatnék már hatost.
Jó hírként talán még az szolgált, hogy ha már úgy is bennem volt egy TV stáb, akkor tettek egy túrát, amolyan Százezer lépés Misiországban jelleggel és ezen kirándulás során nem találták nyomát a rakoncátlan sejteknek más szervtelepüléseken.

Gyakorlatilag innen indult a lábadozásom. Legalábbis ekkortól már fejben is többet tudtam ezzel foglalkozni. Igaz, időnként meg-meg akadtak a gondolatok. Csütörtökön, pénteken voltak olyan gondolataim, hogy fenébe a bloggal, fenébe az egyebekkel, talán ki sem kerülök. Szüntelenül töltötték belém a különféle infúziókat és próbáltak ezekkel erőt adni a lábaimnak. A lábaim mentek is volna, de a fejem amint felemelkedett, rögtön színt váltott, részben a kábulattól, részben az említett fájdalomtól. Egyszer sikerült megtennem úgy 10 lépést, de több nem volt bennem. Ám amint azt mondtam, a személyzet nem az a könnyen feladós típus. Egyrészt katonás rend van, amit a reggel 5-6 közötti ébresztők is jól jellemeznek, másrészt fejükbe vették, hogy nekem jönnöm-mennem kell. Talán valami költözéshez kerestek hórukk embereket. Nos, egy ilyen próbálkozásnak köszönhettem, hogy pénteken reggel a "cirmos" mosdatásom egy plafonmegtekintéssel végződött. Igyekeztem állni a sarat, de egy idő után szóltam, hogy most már leülnék, nincs több erőm. Rögtön kaptam egy széket, ami annyira volt elég, hogy ülve tudjam jelezni: el fogok ájulni.
Mindig is szavatartó ember voltam, így a nővér 5 másodperc múlva már legalább olyan fehér volt, mint én. Kétségbeesetten próbált segítséget trombitálni ahhoz, hogy ismét a többiek által használt testtartást használjam. Végül visszakerültem az ágyba. Újabb infúzió, újabb fájdalomcsillapítás és némi szundítás. Ami itt nem nagyon megy. Az első nap többet feküdtem a hátamon, mint az eddig eltelt 37 évben összesen. Ezt a testem is észlelte, amit úgy próbál azóta is tudatni, hogy folyamatosan sajogtatja a hátsómat. Ha állok a hasam fáj(t), ha fekszem, akkor meg a fenekem. Oldalra fordulni meg nem tudok a sebek, illetve a műtéti váladékot elvezető cső miatt. Azt hiszem szerda óta még nem aludtam összesen nyolc órát. Ma éjjel például egy másik kórteremben fekvő néni adott folyamatos előadást háromtól-ötig, egy felvonásban. Végig ordibált, hogy engedjék ki a ketrecből, dől a füst, mindenki bent fog égni, stb. Mindezt, ahogy említettem, két órán át, egy levegővel. Erősen gondolkoztam azon, hogy hívok egy Taxit, beültetem, és kerül, amibe kerül, de elküldöm az Északi-sarkra. Vagy csak simán átmegyek egy párnával és helyrehozom a légzését. 

Nem untatnám nagyon a kedves olvasókat, így ugranék annyit, hogy miután sikerült pénteken délután kiimádkoznom, hogy szedjék ki belőlem a fixen telepített infúziókat és hadd egyek-igyak valamit, látványos javulás állt be a jövés-menésembe. Pénteken este kaptam egy kis külön tréninget. Behozattam egy táblagépet, amin a szobatársammal (akiről azt hiszem egy külön posztban emlékezem majd meg, mert egy igen fantasztikus ember), az esti EB meccseket tudjuk nézni. Pénteken éppen csak elkezdődött a meccs, mikor megjött a vizit. 2 perc után látványosan távoztak, ami alatt azt kell érteni, hogy égve hagyták a villanyt. A fociért ugye mindent, így erőt vettem magamon, feltápászkodtam, és az evolúciós folyamatot leíró képsor középső képén látható pozícióban elvánszorogtam a kapcsolóig. Mindezt természetesen pucéran, katéteres zsákkal magam mögött. Alig értem vissza az ágyamba, mikor bejött egy nővér, hogy elfelejtett valamit. 15 másodperc után távozott, természetesen a lámpa ismét égve maradt. Én pedig ismét előadhattam a magánszámomat. Most úgy 3 percig élvezhettük az adást, mikor megint jöttek, lámpát kapcsoltak. Mivel több erőt nem éreztem magamban, idejében szóltam, hogy ne feledje el távozáskor lekapcsolni. Jó kis edzés volt. Már ott tartok, hogy egyedül kelek-fekszek, jövök-megyek. Már amikor nem fáj az említett seb. Ez utóbbi nehezen múlik.
Ebben sokat segít a személyzet is, akik előtt azért le a kalappal. Nyilván itt is van olyan, aki azért dolgozik itt, mert anno nem figyelt a matekórán, de a nagy többség egyértelműen az elhivatottság miatt van itt. Tényleg fantasztikusak.

Mivel több időm lett agyalni, jöttek is a gondolatok. A reggelek sajnos nehezek. Nehéz minden nap szembesülni a nem túl vonzó állapotommal. Szerencsére úgy fél óra után előkerül a jobb kedvem, de azért nem jó ez így sem.
Már látom, hogy ha reményeim szerint ideiglenesen is, de új küldetésem lehet. Elfogadtatni az emberekkel a stoma világát. Olyanokra gondoltam, hogy tarthatnánk Stoma-büszkeség napját. Andrássy út lezárva, dübörgő techno zene és a megannyi kamionon ott táncolna az ezernyi félmeztelen férfi és nő büszkén lengetve a különbözően telt zacskóikat. Természetesen itt is lennének ellentüntetők, akik a kordonok mögül lengetnének WC ülőkéket illetve hatalmas, ánuszt ábrázoló táblákat és közben ordibálnának, hogy aki nem rendesen székel, az Isten ellen cselekszik. Táborokba az összes ilyen csökevénnyel!
Persze lehetne békésebb rendezvény is, amolyan Critical-Mass jelleggel. Itt egyszerűen csak végigvonulna a stomás tömeg a városban, majd a Vörösmarty téren a jelzésemre mindenki felemelné a teletasakját. Büszkén mutatva alternatív módot az elkényelmesedett, WC-n ücsörgő embereknek.
Lesz itt dolog, nem vitás.

Holnap talán kiveszik az említett csövet, így reményeim szerint teljesen akadálymentessé válik a járásom. Most úgy érzem, hogy ha az nem lenne, akkor lennék olyan hülye, hogy már fussak is. Tartok tőle, hogy az eltávolítás nem annyira vicces érzés, de mivel gyógyulni akarok, muszáj lesz nevetnem.

Ui.: Tegnap láttam a lányomat. Az élet szép!

Elkezdődött a műtét előtti utolsó huszonnégy óra. Leszámítva, hogy ma még nem ettem, illetve, hogy délelőtt kicsit többet ültem a deszkán, ez is csak egy átlagos nap.

Itthoni semmittevés. Újabb igazolása annak, hogy mennyire nem tudom értelemmel megtölteni a napokat. Gyakorlatilag teljesen cselekvésmentes volt eddig a nap. A reggeli hashajtás kicsit csúszott, mivel 25 perccel azután ébredtem csak, hogy le kellett volna döntenem az egyébként eléggé vacak ízű nedűt. A februári tükrözés előtt egy más típusú szert itattak meg velem, az ennél jóval lassabban hatott. Annak is és ennek is az van a tájékoztatóján, hogy kb. fél óra alatt kezd el hatni. Nos, anno jó két óra telt el, most viszont igaz volt a leírás, mert fél óra múlva valóban elmélyedhettem a National Geographic e havi számában.
Az is különbség volt, hogy ezúttal semmilyen hasmenéses mellékhatás nem kísérte a dolgot. Nem görcsölt, nem morgott semmi.  Amit fönt beöntök, az lent kijön. És higgyék el, öntöm rendesen. Annyi folyadékot ittam délelőtt, hogy a veséim bárkaépítésbe kezdtek, látván, hogy ismét eljött a vízözön. Illetve jeges tea özön. És ennyi.
Olvasgatok, elmosogattam, illetve végső unalmamban elsétáltam a szelektív szeméttel. Persze csinálhattam volna értelmes dolgot is, mint pl. összeírni az összes jelszavamat, néhány fontosabb ember telefonszámát, vagy akár készíthettem volna egy videóüzenetet a családomnak. Magyarán tehettem volna valami olyat, ami kicsit több értékkel látja el a napomat.
De ahogy máskor sem, úgy most sem tettem. Lusta és könnyelmű vagyok, ez a helyzet.
A videóüzenettel meg az a bajom, hogy akárcsak a korábban beharangozott utolsó bejegyzés esetében, nem igazán jut eszembe, hogy miről is kellene beszélni benne. Időkorlát ugyan nincs, de nyilván mégsem vehetek fel egy egész estés videót. Illetve felvehetek, de tuti, hogy abból is kimaradna valami. Másrészről persze ott van az, hogy de legalább van valami. Nehéz ügy, amit könnyedén legyőzött a lustaságom.
Az említett utolsó bejegyzés sem annak indult eredetileg. Két hónapja úgy voltam vele, hogy írok egy kicsit másmilyen bejegyzést. Így is lett, de valahogy  nem éreztem kereknek, ezért nem publikáltam. Aztán a végét egy picit kiegészítettem, így lett belőle az, ami. Előre is elnézést érte.
Vannak benne persze hasznos dolgok is, mint pl. egyfajta dress code a temetésemre, de azért talán lehetne jobb is az írás, amely amúgy 2012.07.02. 12:00-ra van időzítve. Ez 12 nap ráhagyás a műtét időpontjához képest és ugye 7-10 napos bentlakást ígértek, magyarán, ha bentről nem is tudom leállítani, itthon elvileg lesz rá alkalmam.

Más!
Ma felhívtam a sebészetet, illetve a sebész asszisztensét, hogy pontosítsunk egy kicsit a holnapi menetrenden. A műtét elvileg 13:00 körül kezdődik majd és azt mondta, hogy 15:00 körül már lehet telefonon érdeklődni a sebésznél. Hogy én mikor leszek társalgási állapotban, azt nyilván nem lehet előre tudni, talán már késő délután, de ha az intenzíven kötök ki (erre is adnak esélyt), akkor talán csak másnap. Ez utóbbi dolog kissé aggaszt. Talán kissé jobban is.
Vészesen közeleg a "jó lenne már túl lenni rajta" érzés. De továbbra is csak számítok ennek a gondolatnak az érkezésére, mert most még mindig túl kifogástalanul vagyok ahhoz, hogy érzésre is indokolttá váljon a holnapi program.

Egyelőre azonban továbbra is nyugodtnak érzem magam. Nem is értem. Már-már apátia. Nem kezdtem el felvenni a világ összes vallását, abban bízva, hogy valamelyik istene mégis létezik, sőt, majd még jól meg is szán. Nem sírok tele egy halom zsebkendőt, nem hívogatok segélyvonalakat vagy ismerősöket. Semmi.
Már egészen az örvény középpontja felé járok, én meg ahelyett, hogy kapálóznék, felfeküdtem a víz felszínére és hagyom, hogy beszippantson az ismeretlen. Közben meg nézem az eget.
Nem hinném, hogy nem ismertem eddig magam jól, de néhány dolog azért elgondolkoztat, ha meg nem is lep a reakcióimmal kapcsolatban.

Írhatnék még itt naphosszat, vagy legalábbis a 24. óra végéig, de sok okosat talán már nem sikerülne. Persze lehet, hogy ezt eddig sem sikerült.
Mivel a blog szerkesztőfelülete nem túl android barát, elképzelhető, hogy bentről nem tudok majd bejegyzést írni. Ez esetben ezen poszt hozzászólás részében próbálok majd életjeleket adni magamról. A kórház közelében lakók meg a sikoltozásomból értesülnek majd hogylétem felől. Ha meg gyanúsan nagy lesz a csend, akkor legkésőbb 07.02-án befejeződik a blog.
Egy élmény volt.

Ma délután elsétáltam a háziorvosomhoz a szerdai műtét beutalójáért. A doktornő különleges képességgel rendelkezik: a legtisztább vérvonalú kínaiból is képes kerek szemű, európai embert varázsolni. Pusztán a szavak erejével.

Történt ugyanis, hogy az említett beutalót nem csak simán kiadták két páciens között, hanem be is invitáltak egy kis beszélgetésre. Mivel úgy 10 éve nem pletyiztünk, gondoltam, mit nekem az a pár perc. A beszélgetés átlagosnak indult: megkérdezte, hogy hova, miért, minek kell a beutaló. Elmondtam. Ekkor jött a meglepetés. Megkérdezte, hogy le vagyok-e százalékolva? Nem. Betegállomány? Nem. ÉS EZT MÉGIS, HOGY KÉPZELI????
Ön RÁKOS!!! Nem idézném a teljes prédikációt, de lényeg az, hogy nem túl barátságos hangnemben kioktatott, hogy miért nem voltam/vagyok betegállományban, le kellene százalékoltatnom magam, ahogy az összes rákosnak. De a műtét után minimum a nyáron otthon kellene maradnom. Bár eltartott egy kis ideig, mire véglegesen leesett neki, hogy a műtét még csak most lesz, és még nem vagyok túl rajta.
Próbáltam érvelni az egyéb leleteimmel, a közérzetemmel, de hiába. Ő csak hajtogatta, hogy az immunrendszerem gyakorlatilag nulla, ezért lettem rákos. Annyira belelovalta magát a dologba, hogy azt sem kérdezte meg, hogy egyébként, hogy vagyok, izgulok-e, stb.
Pedig nyilván szerette volna. Mindezt amúgy a lányom előtt, akit balga módon magammal vittem, mondván felmarkoljuk a papírt, aztán irány egy fagyi.
Egyébként biztos vagyok benne, hogy a mai rendelésen megjelentek között én voltam a legegészségesebb.

Az eset óta eltelt néhány óra, de még most sem látom tisztán, hogy most akkor kinek drukkol? Kap valami fejpénzt minden leszázalékolás vagy tartós betegállomány után? Nem irigylem azokat, akik ellentétben velem, nem csak évtizedenként látogatják meg. A stílusához képest az sem lett volna meglepőbb, ha valamelyik reggel a szőnyeghez varrva ébredek.

Pénteken ugye volt egy rövid beszélgetésem egy sorstársnak nevezhető úrral, ami egész jót tett a lelkemnek. Azóta persze megtudtam, hogy van olyan ismerősöm, aki gyakorlatilag csak azért nem rendelte meg a koszorút, mert még nem találta ki, hogy mit írasson a szalagra. Most meg ez az életigenlő háziorvos próbálja meg új alapokra helyezni az állapotomat. És tudják mi a vicc?
Hogy semmi hatása. A pénteki ember sokkal meggyőzőbb volt. Néhány hete, hónapja, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugodt leszek a műtét előtt 2 nappal. Természetesen sokszor eszembe jut, de valahogy nem okoz olyan traumát, mint a múlt hét végén. Talán az említett beszélgetés segített, talán csak a beletörődés, hogy bármit is gondolok, érdemben nem tudom befolyásolni a történéseket, de a lényeg az, hogy egyelőre nem pánikolok.
És ez azért nem rossz dolog.

Ma amúgy itthon maradtam, kettesben a lányommal. Nagyon hasonló volt, mint anno Gyesen/Gyeden lenni vele. Kényelmes tempó, sok nevetés, napsütés és délután még fagyizás is volt. Remek kis ember, remélem, lesz még időm megismerni, hogy mit is gondol a világról.
Holnap szintén itthon leszek, igaz egyedül. Cserébe nem kell majd sorban állnom a WC előtt, ugyanis reggel hétkor indul a hashajtás. Megnéztem: van itthon papír.
A tükrözés előtt már volt egy ilyen kúrám, azt gond nélkül viseltem, így most sem tartok a dologtól. Mondhatni teszek rá. Betűk vannak, azzal meg mindig jól elvagyok. Úgy látszik, a holnapi napomat a különféle papírok fogják keretbe foglalni. Talán még írni is lesz időm.

Most viszont megyek és kihasználom a kitágult szemeimet: nézek egy kis focit.

Használt autós hirdetésekben szokták így leírni némelyek a jól felszerelt autókat. Ami ugye enyhén vicces. Az eddigi tapasztalataim alapján azt hiszem, a fenti címet biztosan nem tudom majd a kórházi ellátásra is ráhúzni.

Eljátszottam a gondolattal, hogy megúszom gyászszertartás nélkül a műtétet, azaz eltöltök némi időt a kórházban. Ezt az időtartamot korábban 7-10 napra saccolták a  belezést néhány nap múlva lebonyolítók.
A bátorságot a gondolathoz az adta, hogy pénteken, teljesen véletlenül, összefutottam egy emberrel, aki 2-3 évvel ezelőtt esett át egy ilyen beavatkozáson. Határozottan élt. Sőt, szemre egész hétköznapinak tűnt.
Jókor vetette őt az utamba az élet, mert rám fért némi pozitív élmény.
És akkor az elmém kalandozásairól néhány szót. Úgy tűnik, a műtét kapcsán át kell éljek egy csomó gyerekkori dolgot is, ilyen például az, hogy újra lett pizsamám, mert ugye a születésem óta hordott bőrruha önmagában kevésnek látszik a kórház prűd lakói számára. Idejét sem tudom, hogy mikor volt rajtam utoljára ilyen ruhanemű. Ugyanez igaz a normál jellegű alsónadrágra is, melyre azért van szükség, mert az jobban tartja az éjszakai női betétet. Nem elírás, azt is vinnem kell. Elvileg nem lapoztak kettőt a betegnyilvántartásban, így remélhetőleg nem kasztráláson veszek majd részt, csupán némi szivárgásra számítanak. No de majd meglátják, hogy ki a legény a gáton.
Ezen felül is gyakorlatilag mindent nekem kell vinni. Remélem ágy, meg műszerek azért lesznek ott is. Kikötés csak annyi volt, hogy ne vigyek be értéket. Ami kicsit összezavart, mert akkor ezek szerint nekem sem kellene odamennem. Vagy csak az életemet ne vigyem be? Akkor nem is tudják ott elvenni azt.
Az értékmentesség viszont azt is jelenti, hogy a blogírás nem csak abban az esetben akadozhat, ha a szerző jobb létre szenderülne. Kénytelen leszek kijárni valami közeli netkávézóba. Remélem, bírják a vért.

Aztán az is eszembe jutott, hogy mind az intézmény körülményei, mind a várható saját körülményem is akadályoz majd abban, hogy nagyokat fürödjek. Vagy, hogy egyáltalán fürödjek. Ami nyilvánvalóan érezteti majd hatását. Szó szerint.
Simán el tudom képzelni, hogy néhány nap alatt olyan szagom lesz, hogy nem merek majd elaludni, mert félni fogok, hogy a bűz plusz mozdulatlanság kombináció miatt egyenesen a proszektúrára tolnak át.
Vagy csak simán megnyerem az idei sajtfesztivál Camembert nagydíját.

Olybá tűnik, hogy kalandos napok várnak rám, feltéve, hogy megélem. Az említett pénteki beszélgetés óta pedig már egyre többször tudom ezt elképzelni. Az önfeledt jókedvtől azért még messze vagyok, de ki tudja, talán sikerül kicsit könnyedebben készülni a beavatkozásra. Maga az elszántság megvan. Itthon kicsit óvnak is tőle.
A sebész mesélte az első randevúnkon, hogy volt már olyan páciense, aki a műtét után 1 hetet állami gondozásban volt, egy hetet otthon, majd a harmadik héten már dolgozott. Oké, nem vájárként a mecseki szénbányában, de dolgozott.
Ott helyben ezt tűztem ki magamnak célul. Cirka 3 hét múlva biztosan kiderül majd, hogy a csonkább emésztőcsatornám is így gondolja e?

Ha nem lenne ennyire makk egészséges a közérzetem, akkor nagyon könnyen mondanám, hogy bár csak ott tartanánk már. Így viszont marad a bizonytalanság, akárcsak egy használt autónál.

Erre ült ma fel a hangulatom. Szabadságot vettem ki mára, mert akadt némi ügyintézni való dolog: férj lettem.
A hirtelen támadt szabadidőt pedig a hangulatom is igyekezett kihasználni.

Tizenegy év nagy idő. Mégis, ennyi idő kellett hozzá, hogy egy körülbelül 5 perces ceremóniára időt találjunk. Persze nem arról van szó, hogy nem volt ennyi időnk, csupán arról, hogy valahogy nem éreztük annyira létszükségnek az esküvőt. Aztán jött a rák és a racionalizmus: házastársként sokkal könnyebb az örökösödési ügyintézés. Ugye milyen romantikus?
Egy sima A4-es lap az egész, de mégis milyen sokat számít. A kapcsolatok tartósságára azonban csak annyi hatása van, hogy a válóper miatt tovább tart a szétválás. Számomra tehát a házasság intézménye nem sokat jelent(ett). Attól senki sem szeret valakit jobban, hogy hivatalosabb a titulusa.
De, mint azt említettem, praktikus okok miatt ma megejtettük a dolgot. Ami egyébként egyáltalán nem volt baj.
Leszámítva azt a részt, hogy ismét előjött a "Most csinálom utoljára" érzés. Természetesen nem a további esküvőket hiányolom, csupán egy újabb pont került kipipálásra a műtét előtt. Ismét ugrott egyet előre az óramutató.
Csupa kedves, jó érzéssel eltöltő dolog történt ma velem, de valahogy mégsem tudott magával ragadni az önfeledt örömködés. Vészesen közeleg a műtét ideje, és úgy tűnik, a mai nappal megkezdődik a pánik és elkeseredés kora.
Próbálok minden pillanatot a fejembe vésni, igyekszem beégetni az agyamba a lányom minden rezdülését, minden vonását, kacaját. Azon vagyok, hogy egyetlen közös program, egyetlen közös nevetés se vesszen el. Mindent és mindenkit próbálok elraktározni.
És ez mekkora hülyeség, nem? Hiszen ha megmaradok, akkor lesznek új emlékezetes családi és egyéb pillanatok. Ha meg nem, akkor meg úgy is eltűnik az összes bevésett pillanat. Persze vagyok olyan hülye, hogy azért csak tovább folytatom a raktározást és az ezzel járó hangulatingadozásokat.

Úgy sejtem, hamarosan elérkezem majd a "de jó lenne már túl lenni rajta" érzéshez. Ennek csúcspontját szerda reggelre várom. Addig még lesz egy munkanapom, lesz egy programokkal ellátott hétvége, majd jöhetnek az utolsó simítások.
Nem tudom, hogy ki vágta bele a fejszémet ebbe a nagy fába, de nem bánnám, ha valaki erre járna egy motoros fűrésszel, mert momentán egy kicsit elfáradt a kezem. Persze csapkodok tovább rendületlenül, csak közben fel-fel nézek...

Azzal kezdtem, hogy a hangulatom ma kiszalad az angolparkba hullámvasutazni. Azonban, mint azt tudjuk, ahhoz, hogy a hullámvasút leszáguldjon, fel is kell mennie. Fölfelé kicsit ugyan cammogósabb, de ha fent vagyunk, akkor végre élvezhetjük a kilátást. Azt, hogy milyen messzire el lehet látni. Ilyen jellegű távolba révedésem általában a külföldi nyaralások alatt szokott lenni, mikor 14 perc ott tartózkodás után elfog az érzés: ott akarok élni. Ma ehhez az érzéshez még a városhatárt sem kellett elhagyni. Elég volt egy kicsit ünnepélyesebb program, némi négykerekű körítéssel, és máris újra eszembe jutott, hogy milyen hangulatú hétköznapokra vágyom.
Mondanom sem kell, mint szinte mindenhez, ehhez is kell némi anyagi háttér, de valahogy majd csak meglesz az is. Főleg ha teszek is érte valamit.

Még a végén értelme lesz az életemnek. Ehhez persze élet is kell(ene)...

Ui.: Előrelátásom nem csak az örökösödési ügyintézés megkönnyítésére terjed ki, így büszkén jelenthetem, hogy az utolsó bejegyzésem is elkészült. Bár nem annak indult, mikor másfél hónapja megírtam az alapját.
A lényeg: időzítve van, így ha nem tudom leállítani az időzítést, akkor aktiválódik majd.

Akár még valami hasonló is elképzelhető a műtét alatt. A nagy készülődésben sikerült új agyalni valót találni magamnak: elégtelen altatás.

Talán nem annyira közismert dolog, de ennek ellenére tény, hogy az esetek fél százalékában a műtét során alkalmazott altatás csak látszólagos sikert hoz. Ez azt jelenti, hogy a kívülállók úgy látják, a páciensnél működik a kábítás, ám a valóságban csak az agyon kívüli részek kerülnek kiütésre. Magyarán, az illető mindent lát, hall, érez, csak nem képes ezt bármilyen módon is tudatni. Mondanom sem kell, hogy ez remek élményekkel gazdagíthatja az ember életét. Érdemes 1-2 percet szánni erre a gondolatra. Ott fekszünk 2-3 órán át, vágnak, szúrnak, zúg a láncfűrész és a személyzet azon kuncog, hogy milyen viccesen nézünk ki. Mi pedig ott fekszünk és próbálunk nem megőrülni.
Gyakorlatilag 2-3 órára Stephen Hawking-á változunk. Azzal a különbséggel, hogy mi egyedül a testbe zárt lélek érzését ismerjük meg, a világegyetem ugyanolyan átláthatatlan lesz, mint korábban. Minden elismerésem Hawking úré.
Ezen parázok hát most. Elképzelem, ahogy ott fekszem a fenti szituációban.
Azt mondják, hogy az éneklés csökkenti a fájdalomérzetet, úgyhogy ideje elkezdenem összeállítani egy egész estés koncert programot, amivel kihúzhatom a műtét végéig. Jó lenne nem idő előtt kifogyni a nótákból.

Fenti gondolatokat leszámítva egyelőre szinte teljes apátiában várom a műtétet. Azt azonban el tudom képzelni, hogy a műtét napján nem csak nekem, de a személyzetnek is nehéz napja lesz. Szinte látom magam egy szál műtősruhában, amint sikoltozva rohangálok a kórház folyosóin, nyomomban a teljes személyzettel és a fürgébb betegekkel. 400 méteres bélváltófutás.

Nehéz dolguk lesz, mert az épületet ugyan ők ismerik jobban, de nekem viszont jobb az erőnlétem. Tünet, vagy egyéb probléma továbbra sincs. A fantasztikus vérképemről pedig már megemlékeztem az előző bejegyzésben. Reményre talán a rám rakott zsírréteg adhat okot nekik. Lehet, hogy az egész fehérjekúrát ezért csinálják?
Ha mégis sikerrel járnak és nyakon csípnek egy gyors bélrövidítésre, akkor biztosan megkérdezem majd, hogy egyrészt a kivágott részből kaphatok-e én is emlékbe? Másrészt, mivel elvileg laparoszkóp műtét lesz, akár készülhet felvétel is az egész folyamatról, tehát abból is szívesen fogadnék egy kópiát. Ha jó a film, országos terjesztésre is kerülhetne.

És ha tényleg kénytelen leszek egy béna testben végigélvezni a folyamatot, akkor arra is van lehetőség, hogy a filmet utólag narrációval lássam el. Mert elfeledni biztosan nehéz lenne az élményeket.

Ma megtörtént az utolsó, műtét előtti vizsgálat: jöhet majd a mese és az altatás. Tűzoltó leszek s katona. És álmomban talán csöngetek is majd egy picit.

Furcsa hangulatú megbeszélésen, vizsgálaton vagyok túl. Igazából semmi extra nem történt, csak elmentem az altatóorvoshoz, aki egy általános kérdezz-felelek és némi sztetoszkópos hallgatózás útján megállapította, hogy altatható vagyok. A furcsa hangulatot nem is ez okozta, hanem a beszélgetést felvezető párbeszéd, melynek során a pénteki labor és egyéb vizsgálatok eredményei után érdeklődött. Már azt is nagyon megdöbbentőnek találta, hogy ennyi évesen jött elő ez a fajta rák, mert ez inkább az 50+-osokat érinti. De mikor megtudta, hogy az évi 1-2 náthán kívül sosem volt még semmi bajom, mikor meglátta a laboreredményeimet, amelyek elmondása szerint gyakorlatilag kifogástalanok voltak, akkor már nem nagyon tudta leplezni a döbbenetét. Mi mást is mondhattam volna: én sem értem, mit keresek ott.
A helyzet valóban érdekes: úgy bukkant fel bennem egy akár halálosnak is nevezhető nyavalya, hogy közben makk egészséges vagyok. Ez a kettősség kísérte végig az elmúlt 4 hónapot. És, ahogy arról már máskor is értekeztem, ez a meseszerű általános egészségi állapot az ég világon semmiféle garanciát nem ad semmire.
A daliás lovag ellovagolt a hétfejű sárkány barlangjához, páncélján megcsillan a napfény, ott áll harcra készen. Minden feltétel adott a biztos győzelemre. A sárkány elindul feléje, Ő a kardjáért nyúl, ám abban a pillanatban elbizonytalanodik: lehet, hogy mégiscsak azt a kardot hozta el, amelyet nem lehet kihúzni a hüvelyéből a sok rozsda miatt?
Nem egy irigylésre méltó helyzet.

Most, hogy kezdek ismét napi szinten részese lenni a hazai egészségügyi ellátásnak, újra szembesülhetek az azt körülvevő hangulattal, körülményekkel. Legutóbb írtam, hogy a pénteki vizsgálatokon egész épkézláb ügyintézésben volt részem. Ma sem kellett csalódnom. Időpontra mentem, és ugyan várnom kellett egy kicsit, de ez bőven a toleranciahatáron belül volt. Az egyébként talán nálam is fiatalabb doktornő kedves volt, és meglepett, ahogy azt feljebb írtam.
Az igazi katarzist azonban a sebész asszisztense okozta. Azt már a korábbi beszélgetések során is örömmel vettem észre, hogy vevő a viccre, de ma Ő is beszállt egy kicsit az iparág hangulatjavításába. Éppen azt írta fel nekem, hogy pontosan mikor, miket kell majd tennem a műtét előtt, amikor is szóba jött, hogy minden híreszteléssel ellentétben, nem rólam mintázták a Rendíthetetlen ólomkatona figuráját. És most jön a lényeg: azt felelte erre, hogy nem kell izgulni, végül is csak az életemről van szó. Értik? Viccelt a halálommal!
Legszívesebben ott helyben megöleltem volna. Végül persze nem tettem.
Sőt, még a lányom egyetemi tandíjára szánt, kiporciózott pénzes borítékok is nálam maradtak. Azt mondták, hogy utólagos elszámolás van, előre nem fogadnak el semmit. Hát nem nagyszerű?

Ám a törpök élete nem csak játék és mese...
Csodálatos fizikai állapotomat sajnos ma nem sikerült tovább erősítenem, mivel hiába öltöttem magamra a focimezemet, létszámhiány miatt elmaradt az amúgy szezonzáró focizás. A mozgás miatt természetesen sajnáltam, ám abban nem vagyok biztos, hogy fejben le tudtam volna kezelni a "Lehet, hogy most focizok utoljára." életérzést.
Maradt hát egy hétköznapi vacsora (kivételesen nem amolyan magyar konyhás, növényi olajban sült állati zsiradék), és egy kis foci a TV-ben. Közben pedig naplóírás.

De mára legyen elég ennyi, most megyek, kiszidolozom a kardomat. Alig egy hét és jelenésem van a sárkány barlangjánál. Nem kellene némi rozsda miatt elrontani a Happy End-et.

Ez jutott ma eszembe. Mármint, hogy adjak-e valamilyen búcsúvacsorát a kivégzésre ítélt bélszakasznak az eltávolítás előtt? Kaphatna mondjuk egy kis marhahúst vadasan, zsemlyegombóccal.

Gyerekkorom kedvenc étele volt. Igaz, itthon inkább tésztával készült. Azt hiszem, ez az étel volt az alapja az egyszálbél gyerekből történő pocakos felnőtté válásomnak. Ezzel az étellel csak az a baj, hogy sajnos már nincs, aki pontosan úgy készítse el, mint gyerekkoromban. Más, számomra oly közelálló étel meg nem jut az eszembe.
Így aztán valószínűleg marad majd egy teljesen átlagos étkezés. Igaz, ha arra gondolok, hogy mire az érintett szakaszhoz ér a tápanyag, már erős átalakuláson megy át, akkor tulajdonképpen mindegy is, hogy mit eszek. Szegény 5 centiméteres szakasznak már csak a sz*r jut. És az általános helyzete sem mondható sokkal jobbnak.
Ezt a sorsot talán már Ő is elfogadni látszik, mert kedd reggel óta nem volt több kukaborogatással, kirakatfosztogatással járó lázadása. Már nem görcsöl rajta.
Mondanom sem kell, ez a fejemnek is jót tett. Ma reggel tudtam le a műtét előtti vizsgálatok első felét, és sem útközben, sem ott nem volt bennem feszültség, izgalom. Volt vérvétel, mellkasröntgen és EKG, valamint egy meglepetésszerű vizeletminta adás. Kezdik túlzásba vinni a dopping ellenőrzést. Kész olimpikonnak éreztem magam. Ezt az érzést erősítette a le-föl mászkálás a Kútvölgyi kórház járóbeteg rendelőjében. Ahol, ha eltekintünk az épület és a berendezések múzeumi jellegétől, akkor egészen kifogástalan kiszolgálásban volt részem. Nahát.
Az első rész tehát kipipálva.
Hétfőn jöhet a randevú az altatóorvossal. Kíváncsi vagyok, milyen mesét javasol majd? Az vajon mennyire zavarhatja majd a sebészt, hogy hason szoktam aludni? Plusz ott van még a perpetuum mobile jellegű állandó pozícióváltás...Biztosan népszerű leszek majd.

További hír a házam tájáról, hogy egyelőre megtorpanni látszik testem tömegvonzása. Az első hetek nagy lendülete után most stagnál a súlyom, ami részben az odafigyelésnek, részben pedig a feledékenységnek köszönhető. Ugyanis rendszeresen elfelejtem iszogatni az amúgy kisebb települések energiaigényét is fedező fehérjebombát. Kinyitom, iszom belőle egy kicsit, berakom a hűtőbe és ott marad. Hibernálom az utókor számára. Jöhet az atomháború, az ország tápanyagszükséglete biztosítva van a hűtőszekrényünkben.

Mi vagyunk a kiválasztott nép, én pedig a megváltó, aki egy egyszerű halnál sokkal táplálóbb étket biztosít. Belezés előtti utolsó vacsorám akár meg is festhető. A 12 apostoltól viszont eltekintek. Nincs annyi tányérunk.

Keresem azt a figyelemelterelő dolgot, amely szívesen lekötné gondolataimat a nap 24 órájában. Felvételi követelmények: többéves szakmai tapasztalat, felsőfokú humorérzék, logikus gondolkodás. A pályázat elbírálásánál előnyt jelent minden olyan dolog, ami nem jelent hátrányt.

A szombat délelőtti görcsök nem múltak el nyomtalanul. Sikerült tartós görcsbe rántania az agyvelőm aggódócentrumát, így azóta az ébrenlétem túlnyomó részében a műtét esetleges komplikációi járnak a fejemben. A hétvégén teljesen köddé vált a gondtalan élet. Nem maradt más, mint az aggódás, hogy vajon mitől görcsölt a hasam, mit jelenthet ez? Egy ma reggeli, igaz, sokkal enyhébb és rövidebb ideig tartó utórengés pedig gondoskodott is arról, hogy ez a pánikolás tartós maradhasson.
Alapvetően két magyarázatot tartok valószínűnek: az első, hogy a problémás résznek ennyi ideig tartott kiheverni a sugárvető ágyú 28 napig tartó lőgyakorlatát, a második, hogy a fehérjebomba kezdte ki az emésztőrendszeremet. Ez utóbbi ugyanis erősen tejalapú, amivel nekem korábban is voltak gondjaim. Gyerekkorom óta hasfájásom volt a nyers tejtől, de csakis attól. Megjegyzem, nem is tartom teljesen normálisnak, hogy más fajok anyatejét igyuk. Az ember az egyetlen faj, amely ezt életvitelszerűen végzi. Sajt, túró, egyebek, sohasem okoztak gondot. Egészen úgy 1,5 évvel ezelőttig, amikor a túró is felkerült a tápanyag feldolgozási COCOM-listámra. Mondanom sem kell, hogy a túrós palacsinta (volt?) a kedvencem.
Akármelyik is legyen az oka, a lényeg az, hogy most pánikolok a legjobban amiatt, hogy ha akár csak ideiglenesen is, de nem marad majd meg a gyári kijárat, vagy, hogy az amúgy sem 1-2 napos felépülés hosszabb, vagy nehezebb lesz. Ezt a gondolatsort kellene valahogy eltüntetni.
Sajnos azonban ez nem túl egyszerű, tekintettel a sajátos gondolatvitelemre, amely nem egy könnyen megváltoztatható dolog. Kezdem azt gondolni, hogy ennek a nyavalyának a leküzdése nem csak az emésztőrendszeremben követel radikális változást, de a személyiségemben is. Kész agymosás.
Sokszor lehet hallani, olvasni, hogy X.Y. küzd a rákkal. Ez a küzdés szerintem hülyeség. Én nem küzdök a rákkal. Hogyan is tehetné azt bárki is? Sejtekkel nem lehet küzdeni. Ez nem egy pattanás, amit kinyom az ember. Mellesleg az sem küzdelem.
Valóban van küzdelem is, de nem a rákkal. Hanem a kezelésekkel járó tortúrák elviselésével. A páciens küzd a tűszúrásokkal, a sorban állással, a várakozással, az egészségügyi intézményekben tapasztalható körülményekkel, a hullámzó hangulattal, a rák köré épülő csodaszer-biznisszel és a bibliaárusokkal.
De a rákkal még egy szkanderversenyt sem rendez az ember. A rák az a teljesen szuverén sejtek csoportja.
Rák Köztársaság. Aránytalanul nagy adóterhekkel.

A rákkal tehát nem küzdök. De a személyiségjegyeim esetleges megváltoztatása jó kis birkózásnak ígérkezik.
Gyanítom, a műtétig nem fog elkezdődni a menet. Addig még hergelem magam, bekenem a kezem magnézium karbonáttal, felmegyek a szőnyegre, kiintek a közönségnek és várom a jelet.
Úgy is az Olimpia éve van...

Ma megtört a jég, ugyanis eljött az első pillanat, amikor teljes mellszélességgel a műtét mellett voltam. Ez a pillanat egyébként körülbelül két órán át tartott.

Történt ugyanis, hogy a szombaton amúgy megszokott, késői reggeli után nem tudtam nem elfogadni azt a meghívást, amit lakásunk legkisebb helyisége adott. A helyiség semmivel sem otthonosabb, mint az ingatlan többi része, mégsem tudtam otthagyni. Olyan alhasi görcseim voltak, mint talán még sosem. A fájdalom olyan pozitúrákra késztetett, amelyek egy kínai artistának is a becsületére váltak volna. Ráadásul a mutatvány semmilyen eredménnyel nem járt. Sem a görcsre nem hatott, sem a Csatornázási Műveknek nem tudott munkát adni. Folyamatosan éreztem, hogy jönne a szállítmány, de valahogy nem találja a kijáratot az alagútból, döngeti a falakat, tolat össze-vissza, de a kalapos sofőr csak nem bír rátalálni a helyes ösvényre. Annyira megviselt a dolog, hogy február közepe óta most először vágytam jobban egy szikére, mint bármi másra. Komolyan felmerült bennem, hogy a görcsök okozta mozdulatsort megpróbálom úgy koordinálni, hogy eljussak a konyháig, ahol aztán valamelyik életlen késünkkel levezetem a műtétet.
A görcs szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy erőtlenségemben egy bárszékre kellett borulnom a wc-n ülve, mert szinte pillanatokat sem hagyott a pihenésre. A nagy mulatásban aztán vélhetően nevetőgörcsöt kapott, mert elég gyorsan enyhült, időt adva arra, hogy eljussak az ágyig, ahol lecserélhettem személyét egy álommanóra.
Ébredés után aztán mintha misem történt volna, néhány perc alatt végeztem a délelőttre szánt munkával.
Azóta semmi.

Őszintén szólva nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Eddig semmi előjele nem volt annak, hogy a rákos rész ismét munkába állna. Próbálnék arra gyanakodni, hogy valami étel űzött velem tréfát, de ez csak akkor lehet biztos, ha a jövőben nem alternatív tornagyakorlatok elvégzésre használom majd a mellékhelyiséget. Meglátjuk.

Egyéb hírek egyelőre nincsenek. Igyekszem kordában tartani a tömeggyarapodásomat, így egyelőre nem kell új ruhákat beszereznem. Illetve néhány pizsamára talán majd szükségem lesz, mert abban eléggé biztos vagyok, hogy az itthoni alváshoz használt öltözetem a kórházban nem lesz majd teljesen szalonképes. Ugyanis éjszaka maximum egy póló szokott rajtam lenni.
A hírre gondolom most majd hölgy Olvasók ezrei jönnek tűzbe, de még miattuk sem tehetek kivételt, azaz nem fogom fényképekkel illusztrálni a blogot.

Remélem, ez nem okoz majd túl nagy feszültséget bennük. Ha mégis, akkor javaslom a reggeli tornát, mert amint azt fent olvashatták, remekül lefárasztja az embert.

Legutóbb arról nyavalyogtam, hogy az energiakoktél kezdi átvenni az uralmat a testem felett, legalábbis, ami annak alakját illeti. Egyelőre magamra maradtam a félelmeimmel és a kilóimmal.

Utóbbi gyarapodása persze hamarosan kihatással lesz majd a bolygó többi lakosára is, mert a jelenlegi ütem szerint haladva a saját sűrűségem heteken belül megegyezik majd Kína teljes népsűrűségével. Beterítem majd az egész országot, így aztán majd dobálhatom a pénzt az összes parkolóórába, csoportos kedvezményre pedig biztosan nem számíthatok majd.
És ahogy azt írtam, ez csak engem aggaszt, mivel a sebész asszisztensével történt telefonbeszélgetésen nem, hogy nem aggódtak a térfogat növekedésem miatt, de még biztattak is, hogy csak így tovább, kell a fehérje a szervezetnek. Lehet benne valami, mert a testem szemmel láthatóan ragaszkodik minden cseppjéhez. Úgy tűnik, az orvostudomány nem csak egyszerű páciensekkel, de zsírlabdákkal is remekül elboldogul. Azon sem lepődnék meg, ha a műtét után tele lennék kék-zöld foltokkal, mert az altatásom után kiadnának bérbe épületbontó golyónak.

Vészesen közeledik a műtét dátuma, így a jövő hét péntekén már mehetek is az első hozzá tartozó labor, röntgen és egyéb vizsgálatokra. A rákövetkező hétfőn pedig irány az altatóorvos és a sebészet, ahol megbeszéljük majd, hogy pontosan mikorra guruljak oda a műtét napján.
Más tennivalóm addig nincs. Pedig szívesen tennék az egészre...

Addig majd elütöm az időt a blog utolsó bejegyzésének megírásával, amit időzítve aktiválok majd. Ha esetleg félresikerülne a béltelenítés, akkor sem marad majd senki The End felirat nélkül.
Ugye milyen előrelátó és gondoskodó vagyok?

Gondoskodnom persze nem csak az olvasókról kell majd, hanem az egészségügyi dolgozók bérkiegészítésének előteremtéséről is. A folyamat végére azt hiszem összejön majd a kiadási oldalon egy használt autó árának összege.
A fenti kiadást azonban nem hálapénznek szánom, hanem motivációnak. Ugyanis azt gondolom, hogy utólag már kár pénzt adni, mert köszönetnek ugyan jó, de a kezelés alatti figyelmet azzal már nem tudjuk befolyásolni. Amennyiben viszont előre adjuk oda a kigondolt, visszavitt üres üvegekből befolyt összeget, akkor talán nagyobb esélyünk van arra, hogy nem a takarítószer raktárban szállásolnak el. Szerencsés esetben akár azt is elérhetjük, hogy a hogylétünk felől érdeklődjenek és ebédre ne használt élelmiszereket kapjunk.
Az előre fizetés persze magában rejti azt a kockázatot, hogy sikertelen beavatkozás esetén hiába fizettünk, de mivel akkor úgy is halott az ember, ez akkor már nem érdekli. Esetleg visszajár kísérteni.

Remélem, a kezelésemben résztvevő személyeket eléggé megrémiszti egy bálnaméretű, lógó belű szellem esetleges felbukkanásának lehetősége, és ennek megelőzését nem egy sámán felfogadásától várják majd..

Gyakorlatilag azzá vált a rák az elmúlt néhány napban. Lassan már azt is nehéz magam elé idézni, hogy valaha ilyesmit diagnosztizáltak nálam, pedig alig 3,5 hónapja történt.

Telnek a napok, melyek annyira magukkal ragadnak, hogy hajlamos lettem arra, hogy elfelejtsem, milyen nyavalya költözött is belém. Tegnap ráadásul még egy nyaralós napot is sikerült kivitelezni, pedig közben dolgoznom kellett. És mégis, gyakorlatilag tökéletes volt.
Alig maradt valami, ami napirenden tartaná a blog múzsáját bennem. Nem túl lelkiismeretesen, de azért kortyolgatom a fehérje-nedűt és bambán nézem az átforduló naptári lapokat. Ennyi az emlékeztető. No meg az a négy tetovált pötty, amit még a sugárkezelés előtt pingáltak rám. Ez a négy pont egyben rejtélyként is funkcionál, melynek megoldására a megjelenésük óta eltelt két hónap is kevés volt. A jelölések feladata elvileg az, hogy pozicionálja a sugárkezelés bemeneti pontját. Ezt természetesen megtenné egy sima alkoholos filctollal felvitt pont is, de azt már nem csinálják, mondván, hogy lekopik, az időnkénti megerősítést pedig macerásnak találják. Ez persze még nem egy olyan dolog, ami feladványként kellene, hogy szolgáljon. Az állam attól esett le, hogy hiába a Top CT által kijelölt helyekre tetovált pöttyök, az első dolga az volt a személyzetnek, hogy egy ecsettel kereszteket fessenek rám, hogy jobban lássák, hova is kell lőni. Ezeket a kereszteket aztán hetente újrafestették, hogy ne kopjanak le teljesen. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a keresztek metszéspontját nem minden esetben a tetovált pontok adták, hanem azok mellé kerültek. Logikusan látszik a tetoválás, igaz?
Akinek sikerül megoldania a fenti rejtélyt, az jutalmul megkaphatja a majdan kioperálásra kerülő bélszakasz egy piciny, ám dedikált darabját.

A bejegyzés elején említett rák-amnézia miatt nem nagyon tudok témába vágó eseményekről beszámolni, így nagyon úgy tűnik, hogy sikerül elkészítenem a blogom történetének legrövidebb bejegyzését.
Említésre talán csak az méltó, hogy lassan ideje lesz beszereznem egy ipari mérleget, ugyanis az iménti mérés alapján elértem a 84 kg-os súlyt, ami 4(!) kg-os gyarapodást jelent 2 hét alatt. És az energiabombát még nem is fogyasztom ennyi ideje.
Holnap felhívom a sebészt vagy az asszisztensét, hogy komolyan gondolják-e, ezt az egy hónapig tartó hizlalást vagy ismét a névrokonommal kevernek össze? Van ugyanis egy nálam 20 évvel idősebb, de az enyémmel karakterre megegyező nevű páciens is a jelenlegi felhozatalban, aki helyett már kétszer is behívtak a különféle intézményekben.

Még a végén kiderül, hogy nálam vannak a kilói és a bélműtét előtt még mehetek egy zsírátültetésre is.

Tegnap elkezdtem eltüntetni a műtétig elfogyasztandó tápszert. Szinte érzem, ahogy az erő átjárja a testem, ahogy lassan, de biztosan felhalmozódik bennem az energia. Meg a zsír.

A készítményhez kétféle ízben jutottam hozzá. A korábban már említett csokoládé, illetve erdei gyümölcs ízesítésben. Nem mondom, hogy ihatatlanok, de nyilvánvaló, hogy a gyártó nem törekszik Michelin csillagokra. Sokat elmond a termékről, hogy az erdei gyümölcs ízű készítmény összetevői között nem, hogy az erdő vagy a gyümölcs szavak nem szerepelnek, de még az aroma szó is kimaradt a felsorolásból. Ez kérem színtiszta kémia. Gyártja a Tiszai Vegyi Kombinát.
Ha a gyümölcsöket ki is spórolták belőle, a kalóriával nem bántak szűkmarkúan. Alig kezdtem el iszogatni, de máris úgy érzem magam, mint Hihetetlen Hulk. Bár ez a külsőmön továbbra sem látszik meg. Sőt, azt hiszem a jövőben egyre kevésbé fog, így továbbra is ki leszek téve annak, hogy a gyerekért menet az óvodában belém kötnek majd a középsősök. Hacsak nem hagyok fel a normál táplálkozással az energiabombák mellett.
Ennyi fehérjére, amit velem megitatnak, talán csak egy élsportólnak van szüksége. Ha kicsit elbambulok a műtét után, akkor egy-kettő a londoni Olimpia egyik startvonalánál találom magam, a lelátón pedig az orvosok vizslatják majd teremtményüket.
A rám váró műtét egyetlen pozitívumaként (na jó, a ráktalanítás mellett), a gyári súlyom visszanyerése lebegett a szemem előtt. Órákat tudtam arról fantáziálni, hogy ismét rám jönnek majd a karcsúsított ingeim, vagy egynémely régebbi nadrágom. Most mégis kezd gyanússá válni a dolog, hogy a műtét után annak is örülhetek majd, ha a jelenlegi ruháim jók lesznek majd rám. Mert, hogy ezektől a tápszerektől fogyni nem fogok, az eléggé biztosnak látszik. Milyen jól fogok majd mutatni a ruhásszekrény előtt, azt nyivákolva, hogy "Nincs egy rongyom, amit felvehetnék!".

Fenti aggodalmaimat leszámítva továbbra is kifogástalanul érzem magam, csak a szokásos, műtéttel kapcsolatos félelmeimmel kell bajlódnom. Bár talán-talán, mintha jobban kezdenék megbarátkozni a dologgal. Túlzás lenne azt állítani, hogy eufóriában várom az első bemetszést, de valamivel jobban elfogadtam a tényt.
Hátradőlni azért még nem kell, az elkövetkezendő időben még simán kiköthetek egy gumírozott falú helyiségben.
Bár ha szófogadó módon felitatom a szervezetemmel a napi két kalóriabombát, akkor akár if várának sziklafalú tömlöcébe is vethetnek, arról is lepattanok majd.

Talán el kellene kezdenem gyúrni, hogy értelmet nyerjen az a sok beépített fehérje, így akár két legyet is üthetnék egy csapásra: életemben először izmok borítanák a testemet, és ha belezöldülök az erőlködésbe, akkor tényleg én lehetnék Hulk.