Vissza a szürke hétköznapokhoz!

Zsákomban a rákom. Napló a népszerű betegségről, saját szemüvegen át nézve.

Hivatalos Facebook oldal

15 perc hírnév - Médiatár

 

Házipatika interjú: klikk

 

Utolsó kommentek

  • Altezza: @ymel: Köszi, a létszámot tekintve asszem megvagyok. Épp tegnap írtam új eseményekről az oldal facebook lapján. (2021.10.16. 16:02) Szervusztok, pajtikák
  • ymel: Na mi ujsag? Jol vagy a vizsgalatok utan? Kicsit kerestem Kemeny Henrikrol anyagot, es feldobta a blogod. Remelem, elsz es virulsz. (2021.10.14. 17:46) Szervusztok, pajtikák
  • Le a spammerekkel: Az a hajráfradi nálam kiverte a biztosítékot. :D Bocs, fogalmam sincs, miről van szó, mobilos nézetben meg semmi más nem látszik, csak a poszt... (2018.09.30. 16:40) Nekrológ
  • Memento Mori: @Altezza: Hurrá! ;-) (2018.04.22. 19:54) Ránc
  • Altezza: @murray: Sorry, hogy nem valami tréfásabb bejegyzéssel kellett szembesülnöd. :-D Ha ez vigasztal, akkor (kipp-kopp), asszem letudtam a posztban szereplő depressziós, pánikrohamos dolgot. ;-) (2018.04.07. 19:58) Ránc
  • Utolsó 20

Facebook Activity Feed

Facebook Activity Feed

Bejegyzések

A magam ura

2013.05.14. 21:50 :: Altezza

Ez szeretnék lenni. Újra. Azt mondják, az idő megszépít mindent, de erős a gyanúm, hogy nem csak emiatt gondolok vissza némi nosztalgiával a belőlem kivágott részekre.

Furcsa, de lassan már annak is egy éve lesz, hogy túlestem az első műtétemen, ahol, ha nem is teljesen, de úgy 20-30 centi erejéig kibeleztek. Utána egy hónapig képzelhettem magam porszívónak a stomazsák miatt, ám mióta befoltozták a hasamon nyitott lyukat, azóta ismét a klasszikus utat járja bennem a táplálék. Ami elsőre megnyugtatóan hangzik, de a napló olvasói azért tudják, hogy bizony akad ezzel némi gond. És ez a gond az, ami az elmúlt hetekben kissé elkeserített. Nem vezetek róla naplót, de némi fejszámolás után egészen megdöbbentő számok jönnek ki a napi ücsörgések időtartamáról. Nem mondom, régebben is volt, hogy valami olvasnivaló ott tartott, de abban egészen biztos vagyok, hogy korábban sohasem töltöttem napi 4-6 órát az említett helyiségben. Igaz, ez a szám nem egyhuzamban jön össze, hanem részletekben, de akkor sem gondolom, hogy egy komplett részmunkaidős elfoglaltságot kellene nyújtania az emésztésemnek. És nem csak azért, mert a fizetés sz*r. Szó szerint. A fenti idő persze nem érvényes minden napra, ennek úgy a harmada az, ami az átlagosnak mondható, de ez még mindig nem nevezhető kevésnek. Más kérdés, hogy ennek már igen tudok örülni. Az esetleges egynapos "adásszünet" pedig maga a Kánaán. Az elkeseredésemnek azonban még csak nem is ez a legfőbb oka, hanem az, hogy egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi az, amivel tervezhetőbbé tehetném a dolgot. Jelen pillanatban ugyanis ott tartok, hogy bármit eszek, bármely napszakban, az önmagában kevés ahhoz, hogy időzíteni tudjam, mi vár majd rám. Magyarán fogalmam sincs, hogy mikor, mennyiszer és mennyi ideig kell majd az új mániámnak hódolnom. Fél marék kecskekörömből könnyebben és pontosabban jósolom meg a holnapi BUX indexet, mintsem magabiztosan megbeszélhetnék egy találkozót valakivel anélkül, hogy hozzá kellene tennem, hogy vagy jövök, vagy nem.

Houston.jpgEgész egyszerűen megszűntem a magam ura lenni. Próbálom tartani magam a szokásos napirendemhez, de semmiféle garancia nincs arra, hogy ez sikerülni is fog. Vagy el tudok indulni reggel a családdal, vagy nem. Vagy ott tudok lenni egy megbeszélésen, vagy nem. Játszótér, kirándulás, foci, autózás, vásárlás, stb. Csupa olyan dolog, amelyeket korábban akár egy nap alatt is elvégeztem, mostanában viszont úgy egy hétre kell elosztanom őket és még az is lehet, hogy ennyi idő alatt sem érek a lista végére

Tényleg elkeseredtem. És nyilvánvalóan remekül akcelerálja mindezt, hogy még az alvással is gondjaim vannak. Keveset és rosszul alszom. Olyan lehetetlen álmaim vannak, amelyekből Hollywood forgatókönyvírói több Oscart is összehoznának. Természetesen a legjobb dráma kategóriában. Ezekhez jönnek még a különféle valós vagy vélt szúró, nyomó, viszkető, hasító érzések a legváltozatosabb pontjaimon, amik egyenes utat nyitnak a gondolataimnak a hipochondria felé. Csak az elmúlt pár napban volt máj-, tüdő- és nyirokáttétem vagy valamilyen kiújulásom a bélrendszerben.

Ellenben egyáltalán nem jut az eszembe, hogy mikor voltam utoljára felszabadult, gondtalan. Szeretek gondolkozni, de mostanában néha jobb lenne nem tenni azt. Boldogok a lelki szegények. Vagy mi. Néha például nem tudom, hogy azért kell-e állandóan mennem, mert arra gondolok, hogy úgy is mennem kell majd, vagy azért gondolok rá, mert állandóan mennem kell. Olyan környezettudatos vagyok, hogy még a gondolataimat is újrahasznosítom.

Nem kerestem még rá a Kibelezettek Klub-jára, de ha esetleg az egyik tag erre járna, akkor szívesen venném, ha megírná, hogy a fenti jelenségek közül az emésztéses résznél van-e valami átlagemberesítő módszer a parafadugón kívül, vagy nyugodtan elkezdhetem kifejleszteni a felfújható lakberendezési tárgyakat, melyekkel komfortosabbá tehetem a mindenkor használt illemhelyiséget. A többi problémára nyilvánvalóan nekem kell megtalálnom a megoldást. Ha a magam ura nem is leszek ismét tőlük, legalább jobb hangulatban próbálhatom meg elkerülni a mélyvénás trombózist a napszakokat átölelő ücsörgés közben.

Még jó, hogy tudok nyavalyogni: mert élek.

16 komment

Címkék: énblog élet vicc alvás rák egészség wc vastagbélrák végbélrák Egészségügy sztóma

Egyszer fent, egyszer lent

2013.04.30. 19:51 :: Altezza

Legutóbbi bejegyzésem a visszatérő migrénem legfrissebb kiadásáról szólt, ami ugye a felső végemet érintette, az elmúlt két napban azonban inkább a másik irányból érkeztek aggasztó jelek.

A migrénem egy napig tartott, de a szervezetem már másnaptól gondoskodott róla, hogy ne unatkozzak, ugyanis elkezdte a szokásos legózást. Hogy pontosan mi készül majd a megannyi "kockából" azt nem tudom, de igen nagyon csalódott lennék, ha kisebb lenne, mint a Gellért-hegy 1:1 arányú mása, mert a folyamat harmadik napja tart. Ez persze nem azért aggaszt, mert már nincs mit olvasgatnom ücsörgés közben, hanem azért, mert a programsorozat nem nagyon enged 1-1,5 óránál hosszabb szabadidős tevékenységet, amit nem neveznék soknak. Ennél is fájdalmasabb -szó szerint-, hogy a tevékenység során nem csak az olvasás kapcsán kerülök kapcsolatba papíralapú termékekkel, amelynek eredményeképpen igen elgyötört állapotba került az érintett testrész. Szeretném hinni, hogy nem ez a részem a legérdekesebb, így nem is untatnám a kedves olvasókat vele túlzottan, de talán más sorstársnak hasznos információt jelenthet, ha tudja, bizony időnként ilyen kalandokra is fel kell készülni. És, hogy ez a kaland mennyire "vadregényes" azt talán az jellemzi a legjobban, hogy szerintem nincs az a többórás anal-fisting forgatás, amely után egy elsőfilmes színész hátsója rosszabb kondícióba kerülne az enyémnél. Annyit sziszegtem mostanában, hogy egy kisebb településnyi Évát is rábeszélhettem volna az almafogyasztásra.

A baj pedig ritkán jár egyedül. Tegnap sikerült két legókocka közé beszorítanom egy kis testmozgást, azaz focizni voltam. Annyi ücsörgés után igazán jól esett egy kis mozgás, ráadásul némi sikerélmény is kerekedett, ugyanis amíg vártuk, hogy mindenki megérkezzen, csaptunk egy rögtönzött meccset, csökkentett létszámmal. Nem jellemző rám az öntömjénezés, így talán elnézik nekem, ha megemlítem, hogy a 6-1-re megnyert mérkőzésen sikerült hatszor betalálnom. A lendület a "főmeccsre" is kitartott, ennek ellenére kikaptunk. A fájdalmas rész azonban ezután jött, egészen pontosan, mire hazaértem. Ekkor kezdett el fájni a jobb térdem, ami azóta is tart. Nem sérülés, egyszerűen csak a porcok kezdik éreztetni, hogy húsz éve is van már annak, hogy 18 voltam. Más kérdés, hogy akkoriban is előfordultak ilyen panaszok, de akkor kevésbé érdekelt. Vizuálisabb alkatú olvasók most elképzelhetik, hogy a fentebb leírt problémával kiegészített térdfájásom milyen vitalitással és mozgáskultúrával vértezhetett fel a mai napra.

0643fa22b1bd11e2a9dd22000a9e29a7_7.jpg

Ahogy azt a címben is írtam: egyszer fent, egyszer lent. Ez persze nem csak testtájakra vonatkozik, hanem az érzésekre is. Szerencsére a nyavalyáim miatti szomorúságomat képes feledtetni az a tény, miszerint a lányom kb. 20 perc alatt megtanult kétkerekű biciklivel menni. Mindez vasárnap történt. Nem hinném, hogy a lányom azért igyekezett ennyire a tanulással, mert tudta, hogy két WC-n ülés között nincs sok lehetősége, mint ahogy azt sem hiszem, hogy az idei Tour de France doppingmentes mezőnyének győztesét ismerhetjük meg a személyében. Inkább csak a kisebb korában használt futóbicikli jótékony hatása köszönt vissza, hiszen azon már megtanulta az egyensúlyozást, ahogy a rolleren is. Pedálozni pedálozott a pótkerekes kerékpáron, így tulajdonképpen csak a két tudást kellett szinkronba hoznia. Öröm tehát volt. Tavaly ilyenkor nagyon bíztam benne, hogy lesz majd alkalmam többek közt biciklizni tanítani is egyetlen gyermekemet, így tényleg egészen közel voltam hozzá, hogy meghatódjak. Na jó, talán meg is történt.

A fenti siker a lányomat is magával ragadta, így azóta minden délután az az első kérdése mikor hazaérünk,hogy megyünk-e biciklizni? Persze biztosan lesz még olyan, mikor egy-két esés után kissé alábbhagy a lelkesedése, hiszen egyszer fent, egyszer lent, de nincs is ezzel semmi baj.
Én például most éppen a fentre várok, mert inkább egy bicikli után futnék, mint máshova...

5 komment

Címkék: énblog élet vicc foci rák egészség lego wc bicikli torna vastagbélrák letargia végbélrák

Migrén

2013.04.28. 00:22 :: Altezza

Kevés olyan visszatérő dolog van az életemben, amelynek emlékszem az első alkalmára. A memóriám igencsak furcsán működik, így látszólag fontos dolgokat képes nyom nélkül eltüntetni a fejemből, míg totálisan jelentéktelen dolgokat is képes akár húsz éves távlatból is felidézni.

Hogy a migrénem melyik kategória, azt nem tudom, ellenben az első migrénem időpontjára pontosan emlékszem: 1998.07.12. Aznap volt ugyanis a foci VB döntője, amit, köszönhetően az említett jelenségnek, végighánytam. Azóta gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeres látogató a fejemben az órákig maradó, eszelős fájdalom. A leghosszabb szünet talán tavaly volt, ugyanis a műtét után hónapokig nem volt migrénem. Volt, hogy fájt a fejem, de migrénné sosem alakult. Aztán nem olyan régen ismét feltűnt, ma délelőtt pedig ismét jelentkezett és úgy egy órával ezelőttig ki is tartott. Önmagában ez még nem feltétlen indokolna egy bejegyzést, de a mai migrénem egy kicsit más volt, mint a többi. Máskor csak szeretném túlélni valahogy, miközben persze igen látványosan szenvedek, -Biztos vagyok benne, hogy az előadásom feléért is vittek már el embereket kaucsuk tapétával burkolt szobába.-, ma azonban valahogy még egy kis világvége hangulat is jött hozzá. Ami nem is a fejfájással kezdődött, hanem már az éjszaka. Hiába vagyok fáradt, valahogy nem tudok jól aludni az elmúlt napokban, sokszor felébredek és persze rögtön agyalok. Ez az agyalás társult ma az említett migrénhez, így azt hiszem rosszabb napom nem is lehetett volna. Pedig jól indult, hiszen reggel a napok óta várt veterán autós találkozóra indultam, igaz, már útközben éreztem, hogy akárcsak a villamos alatt fekvő embernek, úgy nekem sem őszinte a mosolyom. Eddig elég volt csak az MG kilincse felé nyúlni és máris madarat lehetett velem fogatni, ma viszont valahogy közömbös voltam. Aztán ez csak fokozódott és a fokozatosan felépülő fejfájás mellé útitársul szegődött a rák gondolata. Mikor nem fáj semmim, akkor is nehéz nem agyalni rajta, de ha véletlenül valami gondom adódik, akkor egyenesen lehetetlen küldetésnek tűnik kiverni a fejemből. Így aztán ma a haláltusámat vívtam. Kiújult, kezeltek, eltemettek.

És a bevett fájdalomcsillapítók is mintha inkább fordítva működtek volna. Talán felirattal lefelé vettem be őket. Rég volt már ennyire rossz hangulatom. A délutáni családi kiruccanás is a lányokra maradt. Én tettem egy elkeseredett kísérletet arra, hogy némi autószereléssel űzzem ki a fejembe költözött démonokat, de ezt igen hamar feladtam. Így inkább közel két órára befészkeltem magam a fürdőkád meleg vizes ölelésébe. Ez általában segíteni szokott, de a mai napon ez sem jött be. A másik migrénűző megoldás az alvás, de ahhoz nem volt kedvem. Sajnáltam rá a napot. Most is ugye inkább írok, pedig ha jól sejtem nem ez lesz a legpopulárisabb bejegyzése ennek a naplónak, így akár alhatnék is. De még fárasztom magam (és Önöket), hátha úgy mélyebb, nyugodtabb álomba szenderülhetek ma éjjel. Szeretnék már egy jót aludni, arról nem is beszélve, hogy jó lenne, ha nem csak egy napra tudnám kiverni a fejemből a rákot, illetve annak esetleges visszatérést. Nem tudom, hogy másoknak sikerül-e ez, de ha igen, akkor elárulhatnák a receptet...

Éppen elég nekem a kibelezés miatt kialakult WC fetisizmusom, ami körül-belül annyira engedi szabadon tervezni a mindennapjaimat, mint egy kéthetes csecsemő. Korábban is volt bennem egyfajta babona, vagy nevezzük inkább túlzott óvatosságnak, így mindig olyan szófordulatokat szoktam használni, hogy "Ha minden jól megy, akkor szerdán találkozunk.". A lényeg az, hogy beleszőttem, hogy a szándék megvan, de ugye akármi is lehet. Nos, ez mára már nem csak amolyan óvatosság, hanem valós opció. Legyen az kirándulás, meccs vagy tárgyalás, nálam már semmi sem biztos. Tegnap például ovi utánra fagyizást ígértem a lányomnak, ehelyett egész délután arra várt, hogy ha nem is megyünk el, legalább ne egyedül kelljen töltenie azt a pár órát, amíg hazaér anya. Jó dolog, hogy megértő gyerek, de ettől még csalódott. Ahogy én is. Nem vagyok irigy alkat, sosem érdekelt, hogy kinek mije van, de nem lennék meglepődve, ha egyszer azon kapnám magam, hogy vágyakozva gondolok mások belére.

PICT3891.jpg
Vagy az eredeti sajátomra. Értem én, hogy ez volt a megoldás és el is fogadom ezt, de időnként azért el tud keseríteni a dolog.
Közben persze olyan események is történnek velem, amiket nem feltétlen reméltem egy évvel ezelőtt. Sok dolog van a képzeletbeli listámon, amikre vágytam, vágyom és amelyek közül hirtelen egy csomó megvalósult az elmúlt egy-két hónapban. Ráadásul pont olyanok, amikre elég kicsi volt a sansz. Furcsa dolog ez az élet. Arra sem igen számítottam például, hogy mire ennek a bejegyzésnek a vége felé érek, addigra jobb lesz a kedvem. Pedig azt hiszem, ez történt. A napom el lett rontva, de az éjszakám még lehet jó. Mindjárt fogom magam és lemegyek az autóhoz bütykölni. Hadd örüljenek a szomszédok. Ha lenne garázsunk, akkor most biztosan meg is tenném ezt. De ez is egy olyan dolog a listámon, amely még beteljesülésre vár. Ki tudja, talán erre is sor kerül majd az idén, hiszen ez is a sansztalan kategóriában van. Úgyhogy ha Önök közül épp most keres valaki egy frekventált helyen lévő remek panellakást, akkor ne habozzon szólni!

Úgy tűnik, lesz min törni a fejem ma éjjel is. Csak nehogy migrénbe csapjon át a sok fejtörés.

10 komment

Címkék: énblog élet vicc alvás pánik rák egészség fejfájás műtét migrén vastagbélrák letargia végbélrák belezés Egészségügy

Távcső

2013.04.11. 14:54 :: Altezza

Ez a nap is jól kezdődött. Ma voltam ugyanis az aktuális negyedéves tükrözésen, ami mindjárt duplára sikerült, hiszen ismétlés a tudás anyja.

Még márciusban kellett volna megejtenem a vizsgálatot, de valahogy mindig volt jobb dolgom mintsem, hogy ilyesmire pocsékoljam az időmet. Ha mindenben az összefüggést keresném, akkor most mondhatnám, hogy nyilván ennek a halogatásnak volt a jutalma az, hogy a reggeli kukucskálás nem ment simán. Történt ugyanis, hogy cirka egy órás várakozás után pillanatok alatt a szokásos négykézlábas pozitúrában találtam magam, ami rögtön felidézte bennem azt a képet, amely két napja motoszkál a fejemben, miszerint milyen groteszk látványt nyújthatunk a személyzettel együtt a vizsgálat alatt. Én a rajtpozícióban, a hátsómból kiáll egy (táv)cső, aminek a másik végén az orvos úgy pásztázza a fekete lyukat, mintha az az űrben lenne. A fenti kép azonban hamar szertefoszlott, miután az említett eszköz megkezdte rendeltetésszerű működését. A vizsgálat azonban hamar megszakadt, mert kiderült, hogy a szembejövő vonattól nem lát semmit az orvos. Ez a vizsgálat nem követel hashajtást, de mint az látszik, nem baj, ha esetleg mégis megtörténik. Nos, önmagamtól előzetesen csak annyit vállaltam be, hogy tegnap gyakorlatilag nem ettem, de sajnos ez sem segített. Így aztán az orvos szólt a bakternak nővérnek, hogy tüntesse el a szerelvényt: beöntés. Mondtam már, hogy jól kezdődött a napom? A folyamat együtt jár egy rögtönzött záróizom-zumba órával, mivel az előírás szerint húsz percig fel kell tartani a vonatot. Szerencsére személyvonat volt, így megbirkóztam a dologgal, sőt, még arra is volt alkalmam, hogy elmeséljem a sebész asszisztensének a feljebb taglalt víziómat, aminek az lett a vége, hogy felajánlotta, hogy lefényképez bennünket a folyamat közben. Amit látják a bejegyzés illusztrálására nem egy ilyen kép szolgál, melynek a legfőbb oka az, hogy a rögtönzött telefonkezelési tanfolyamom nem járt sikerrel, magyarán nem sikerült a kép. Gondolom sokan bánják.

A vizsgálat azonban így is lezajlott, bár az érthető húzódozásomnak és a remek anatómiámnak köszönhetően nem sikerült a naprendszer széléig jutnia az eszköznek, a lényeg azonban az, hogy legalább ellátott odáig a sebész. Nem talált idegen létformákat. A következő, immáron teljes kolonoszkópia július elsején lesz esedékes, a szokásos hashajtással. Már nagyon várom.

kockasfulunyul.jpg

Az említett távcső gondoltata már néhány napja is előkerült a fejemben, azonban akkor inkább mint valami jövőbe látó készülék funkcionált. Az onkológusnál tett múltheti látogatásom során merült fel, hogy mikor lesz második gyerek? Ezt az orvos kérdezte. Meg persze már korábban mások is, illetve mi magunk is, magunktól. Nyilván jó lenne még egy gyerek, a lányom is többször kérdezte már, hogy mikor lesz kistestvére, azonban én nem merek belevágni. Felelőtlenség lenne, több okból is. Egyrészt, távcső híján nem látok a jövőbe, nem tudom, hogy mit hoz a sors. Egy gyereket sem lenne jó apa nélkül hagyni, így gondolom kettő sem lenne mosolygósabb árva. Ami talán ennél is fontosabb, hogy ez az én (ex)nyavalyám elvileg genetikai háttérrel is bír, amit igazolni látszik, hogy az édesanyámnak is meggyűlt vele a baja, sőt, ott már biztosan tudjuk, hogy nem volt Happy End a vége, hiszen idén már 10 éve lesz, hogy meghalt. A genetikai vonal tehát működik, azaz simán lehet, hogy nem csak a hosszú szempillákat, de ezeket a remek sejteket is továbbadtam a lányomnak. Ennek szellemében pedig erősen önző dolognak tartanám, hogy még egy ember életébe csempésszek esetleg egy időzített bombát csak azért, hogy elmondhassam: két gyerekem van. Egyelőre tehát nem gondolom úgy, hogy helyes dolog lenne még egy gyereket elvállalni. Persze ha holnap előállnak egy olyan genetikai teszttel, amivel szűrni lehet az ilyesfajta hajlamokat, akkor felőlem bármikor jöhet. Úgy is régen voltam már gyesen.

Ha Önök közül van valakinek egy jövőbelátó távcsöve, esetleg egy kristálygömbje, akkor ne habozzon szólni. Addig marad a bizonytalanság, meg a racionalizmus. Egy friss tanulmány szerint utóbbi hosszabb életet jelent. A kérdés már csak az, hogy mihez képest?

11 komment

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség wc vastagbélrák kolonoszkópia végbélrák Egészségügy

A végletek embere

2013.04.05. 20:19 :: Altezza

A fenti jelző sok esetben igaz rám, legalábbis sokszor mondják azt, hogy nálam vagy fekete vagy fehér valami, szürke nem igazán. Leszámítva ugye a hétköznapjaimat.

Nos, lehet valami a fenti megállapításban, elég ha csak az elmúlt néhány napomat vesszük górcső alá. A mai napon volt esedékes a negyedéves onkológiai kontrollom, ami önmagában nem egy nagy művelet, hiszen leginkább a vérvétel eredményének kiértékeléséből áll, ennek ellenére én remekül fel tudom spannolni magamat már jó előre. No persze nem attól félek, hogy a szóbeli értékelés unalmas lesz, vagy esetleg az orvos felcseréli az alanyt az állítmánnyal, mint inkább attól, hogy mit mutatnak majd a számok. Néha én vagyok a világ legegészségesebb embere máskor a legkisebb jelre is többszörös áttétet vizionálok. Továbbra is nehezen verem ki tehát a fejemből az esetleges visszatérés lehetőségét, így a tavalyi nyavalyám emléke két részemet tartja állandó készenlétben: az agyamat és a záróizmomat. A két vég(let). Az elsőt ugye az újdonsült hobbiautóm hivatott munkával ellátni, amit az autó állapota elvileg képes is lenne megoldani, hiszen ha az MG nem is igényel annyi törődést, mint amennyi egy százfős öregek otthonában elkel, de azért van vele tennivaló. A második működését pedig az étkezésekkel próbálom tehermentesíteni, ami tulajdonképpen maguknak az étkezéseknek a megvonását jelenti, még ha nem is teljesen. Ha jól sejtem, így részben kibelezve okos dolog lenne tankönyvszerűen étkezni, ami tulajdonképpen működik is, igaz a tankönyv "elrettentő példa" című fejezetét sikerült átültetnem a valóságba. Naponta 1X - 2X eszek, akkor sem túl változatos dolgokat, mindezt azért, hogy valamilyen módon szabályozottabb legyen a mellékhelyiségben való ücsörgés időtartama. Persze a napi nyolc alkalmat is lehet szabályozottnak tekinteni. A gond az, hogy az említett módszer sem működik mindig, plusz az elmúlt hetekben gyakorlatilag minden napra jutott olyan program, ami miatt koplalnom kellett, vagy legalábbis kellett volna. Tárgyalás, tanfolyam, meccs, ilyen-olyan privát program, stb. Mikor megjött Londonból az MG, akkor rögtön elkezdtem vágyni egy hét szabira, melyet csak az autóval, illetve annak igazgatásával tölthetek majd, de ezen a héten komolyan elgondolkoztam rajta, hogy arra is kiveszek egy hetet, hogy egyek. Rendesen, azt amit megkívánok, vagy ami elvileg helyes lenne. Vagy együtt a kettő. És mivel itthon lennék, még izgulnom sem kellene, hogy vajon nem jön-e rám egy 1,5 órás ücsörgési kényszer.

happy-sad-faces.jpg

Kép: wordpress.com

Nyilván örülök, hogy egyáltalán alkalmam van éhezni, és nem két díszgyertya között pihenek egy edényben, porrá őrölve, de ugye én is ember vagyok, az meg önző, így talán természetes, hogy az "élet" szó mellett az "élvezet" is ott motoszkál a fejemben. Ezen a héten legalábbis mindenképpen. Valahogy az elmúlt napokban jobban megviselt, hogy állandóan korog a hasam. Aztán mikor végre szerdán ettem egy normál adagot, akkor meg sikerült valami olyat választanom, amitől tegnap reggel munkába menet csak kétszáz méter távolságig jutottam a lakástól, és ez a távolság később alig néhány méterre csökkent, ráadásul a nulla kilométerkő szerepét a WC vette át, magyarán hasmenésem volt. Alig tizenkét órán át tartott. Öröm az ürümben, hogy az ilyen esetek után általában egy, de néha két napig is hanyagolhatom a deszkánülési világrekordra való gyakorlást. Momentán nem kell állás után kajtatnom, ami nem nagy gond, mert egyrészt manapság amúgy is nehéz munkát találni, de nem hinném, hogy a felsorolt tulajdonságaimmal túl sokan alkalmaznának.

Nyilvánvalóan nem kellene panaszkodnom. A hosszútávot ugyan nem tudom, de azért egyelőre úgy tűnik, hogy jól jöttem ki a dologból, legalábbis egészen biztos, hogy sokan cserélnének velem. Tulajdonképpen én is elégedett vagyok, még ha vannak is napok, amikor kicsit nehezebben viselem a megváltozott önmagam. Talán tizenöt év múlva könnyebb lesz. Addigra talán ez az állandó pánikolás is megszűnik. Igaz, addigra biztosan beleőszülök majd, ami persze senkinek sem fog feltűnni, hiszen a koromnak megfelelő lesz a hajszínem.

A hajszínem egyelőre most is megfelel a koromnak és a mai eredmények alapján a vérem színe is rendben van. Eltérés a szokásos paraméterekben van csak, de úgy tűnik nekem egyszerűen ilyen a vérképem. Ez egy olyan biztos tényező, mint az a bizonyos döglött halas kép a kórház folyosóján, ami még mindig ott lóg... A tumormarkerek most is a normál értékeken belül, azoknak is inkább az alján mozognak. Következő vérvétel elvileg három hónap múlva, igaz, akkor kicsit nagyobb vödröt tesznek majd a tű alá, mivel az onkológus szeretné kivizsgáltatni, hogy szeptemberben miért lettem rosszul a kemótól. Valami enzim lehet a ludas. A vizsgálat elméletileg másra nem lesz jó, azaz max tudni fogjuk, hogy ezért vagy azért voltam rosszul, de ez minden. Lassan nem lesz olyan mikroszkóp az országban, amit még ne véreztem volna össze. A tükrözéshez használt "slagokkal" már nem állok ilyen jól, a múlthónapban esedékes tükrözést például még mindig nem tudtam le, de a jövő héten biztosan kérek időpontot. Nehogy még a végén visszavonják a tükörklubtagságomat.

Mára legyen elég ennyi. Még van néhány ücsörgésmentes órám, jó lenne valami értelmes dolgot csinálni. A gond csak az, hogy nehezen döntöm el, hogy mit lehet annak nevezni. Tudják, nálam vagy fekete, vagy fehér valami. Önök egy boldog ember kesergését olvasták.

2 komment

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség wc vastagbélrák kemoterápia végbélrák belezés kemó Egészségügy FOLFOX

Rohan az idő

2013.03.27. 21:26 :: Altezza

Észrevétlenül, aminek korábban nem mindig örültem, mostanában azonban igazi örömforrás lett ez a jelenség. Ráadásul ez a rohanás olyan sebességre kapcsolt, amit még a memóriám sem képes mindig követni.

Így fordult elő például az, hogy az imént tudatosult bennem, hogy a blog első bejegyzésének egyéves évfordulójáról is megfeledkeztem. Mindössze két nappal vagyunk túl rajta és gyanítom, rajtam kívül ez senkit sem érdekel, de ezen nem fogok megsértődni, hiszen, amint azt látjuk, a saját agyam is a lomtárba helyezte ezt a történelmi dátumot. Mondjuk így torta sem volt. De vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. Vegyük például magát az életet, amit én is éppen gyakorlok és amit egyre jobban élvezek. Nyilván korábban is örültem neki, de pár éve ez sokkal természetesebb volt, mintegy rá sem hederítettem. Mindig volt új lap a naptárban. Tudtam persze, hogy 1975 előtt is készültek naptárak és hogy olyan kalendáriumok is vannak, amelyeket egyesek már nem lapozgathatnak, tekintettel arra, hogy nincs vérkeringésük, de ezt korábban valahogy sosem vettem magamra. Most sincs persze arról szó, hogy valami katartikus élmény miatt két végéről kezdtem volna égetni a gyertyát, de az biztos, hogy élvezem a mindennapokat. Töltsem azt akárhol, akármivel. Olyannyira jól megy a dolog, hogy ha rajtam múlna, akkor a kőbevésett alkotmány következő módosításába bele is foglalnám, hogy egy nap 24 helyett legyen 30 órás. A mostani terjedelmet ugyanis keveslem. Nem mintha valami fantasztikus találmányon dolgoznék vagy ilyesmi, inkább csak olvasok, ami kívülállók számára leginkább semmit sem csináloknak látszik, de ez a semmi annyira leköt, hogy sokkal többre lenne szükségem. Szintén időre (és persze helyre) lenne szükségem az új hobbimhoz is, ami az elmúlt néhány hét legjobb gondolatlekötőjévé vált. A legnagyobb gondom már jó ideje az, hogy miként tereljem el a figyelmemet a rákról. Továbbra sem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak arra, vajon visszajön-e még valaha. Bárhol, bármikor eszembe tud jutni, sokszor olyankor is, amikor látszólag leköt valami. De csak látszólag. Ma reggel a szokásos tavaszi hó alól ástam ki az autót, amikor azon kaptam magam, hogy éppen azt a szituációt játszom el a fejemben, amikor az onkológus elmondja, hogy megint rákos vagyok. A kezemet lekötötte a hó, a fejemet nem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a legjobbkor tűnt fel az e-Bay-en ez az én kis hobbiautóm, mert magamtól már egyre nehezebben tudtam 0-24-ben munkát adni a fejemnek.

crazy-clock.jpg

Kép: wordpress.com

A ma reggeli kalandozásomat betudhatom persze annak is, hogy jövő pénteken kell visszamennem a szokásos kontrollra az onkológushoz, ami azt is jelenti, hogy a héten még vérvételre is el kellene jutnom valamely hajnalon. Korán kelni viszont továbbra is nehezemre esik, mivel az új bioritmusom szerint éjfél előtt nem szoktam lefeküdni túl gyakran. A vérvétel meg nem a legjobb motiváció. Ugyanezen ok miatt nem voltam még az aktuális tükrözésen sem, amire amúgy március közepét beszéltünk meg a sebésszel. Illene azért egy-két héten belül oda is eljutnom. De annyira szeretném már elhinni, hogy ez a rák csak egy náthaszerű valami volt, hogy a kontrollt is eszerint súlyozom a fejemben. Ami mondjuk nem biztos, hogy a legjobb irány. Nem hinném, hogy elmaradnak majd a kontrollok, de, hogy egyre nehezebben veszem majd rá magam, abban azért eléggé biztos vagyok.

És ebben nyilván az is benne van, hogy amint eddig is, most is félek a vizsgálatok eredményétől. Pedig érzésre elvileg nincs okom ilyesmire. Tulajdonképpen a megváltozott WC-n ülési időn kívül semmi sincs, ami arra emlékeztetne, hogy egy beszakadt körömnél nagyobb problémával kezeltek tavaly. Jövök-megyek, teszek-veszek. Boldog vagyok. Mindentől. A minap új ágyat és szekrényt vettünk a lányomnak. Vagy száz kilót kellett ide-oda pakolnom, felcipelnem, összeszerelnem és ha rajtam múlik, minden nap megcsinálnám újra. Egyrészt mert örült neki a lányom, másrészt mert kb. annyira fáradtam el tőle, mintha végig olvastam volna munkálkodás helyett. Örülök, ha bármit csinálhatok, annak is örülök, aminek korábban soha. És akkor is örülök, amikor nem. Imádok az MG-ben, alatt, felett, mellett feküdni, szerelni, stb. És nekem van a legjobb családom, mert hagyják, hogy ezt tegyem.

Panaszra tehát semmi okom. Ha az idő rohanni akar, hát rohanjon, a sok futástól csak jobb lesz a kondim. Az idő nekem dolgozik.

2 komment

Címkék: énblog élet pánik rák egészség wc vastagbélrák végbélrák Egészségügy

Virágzás

2013.03.01. 17:21 :: Altezza

Úgy tűnik, hogy végre itt a tavasz. Ez pedig azt is jelenti, hogy lassan kivirágzik majd minden. Mintha ugyanez a folyamat menne végbe bennem is, bár arról azért nincs szó, hogy felhőtlen, rózsás lenne a hangulatom.

P1090779_blog.jpg

Nagyon jó, hogy végre nem Hippokratész birodalmában töltöm az időmet, ez tulajdonképpen már önmagában is egy örömteli dolog, de még az a szerencse is megesni látszik velem, hogy a WC-re járkálás is valamelyest kiszámíthatóbbá vált. Persze a szerencséért tenni is kell, ami ez esetben azt jelenti, hogy egészen jól tudom tartani magam ahhoz, hogy minden reggel legyűrjek egy pohárnyi bélflóra helyreállító löttyöt. Nem mondom, hogy ihatatlan a cucc, de a diszperzit ízét képzelem hasonlónak. A szabályosabb ügyintézést tovább segíti étkezési szokásaim uniformalizálása is, ami úgy néz ki, hogy 9-10 körül próbálok egy kiadósabbat reggelizni, majd úgy délután 5-7 óra körül pedig vacsorázni. Köztük nem nagyon történik semmi. A súlyom beállt 75-76 kilóra, ami részben annak is köszönhető, hogy a futás mostanában kissé háttérbe szorult, részben az időjárásnak, részben az évi egyszeri influenzámnak köszönhetően. Meg persze némi lustaság is felszínre tört, de ezúttal ez hátráltatott a legkevésbé. Ami az influenzát illeti, bő egy év után ért utol ismét valami nyavalya, és ez most kivételesen a szokásosnak mondható 2-3 napnál tovább is tartott. Mondjuk a környezetemben mindenki érintett volt, így nem csoda, hogy a vírusaink gyakorlatilag Kéktúrát játszottak és folyamatosan vándoroltak. Szerencsére, néhány napja továbbálltak és ezúttal talán valami mediterrán helyet néztek ki maguknak kirándulás gyanánt. Így készül a spanyolnátha. 

Meg az én pánikom, ugyanis némi köhögés hátramaradt, ami alatt nem amolyan lányos kuc-kucot kell érteni, mert lányosban én csak sikítani tudok, azt is leginkább vérvételkor, bár mostanában egész jól szoktam azt is viselni. A köhögés időnként amolyan roham jelleggel tör rám, amiből egyenesen következik a tüdőáttét gondolata. Igaz, hogy 15-20 éve is simán köhögtem így akár betegség nélkül is, például stresszesebb idők alatt, de a személyiségem már csak ilyen. Ha nincs gond, kerítünk. Sokszor írtam már, hogy a legnehezebb dolog talán ezeket a gondolatokat távol tartani magamtól. Ahogy azt Regős Bendegúz is mondta: Igyekszem én, de nem megy az könnyen faluhelyen. Az agyam olyan furcsán van bekötve, hogy ha nem kap annyi feladatot, ami legalább 150%-os kihasználtsággal jár, akkor simán képes bármilyen gondolatmenet közepébe szúrni a rák szót. Nincs az a tárgykör, amelyből ne tudna fél mondat alatt eljutni ehhez a témához. Olyan, mint egy gyomnövény, ami elszívja a tápanyagot a virágoktól. Kéne valami jó kis gyomirtó. Elvileg már találtam is egyet, és ha minden jól megy, akkor nemsokára több lesz, mint kósza gondolat.

Amint az a fentiekből is kiderült, semmi Hollywood-i nem történik velem, azaz az életem továbbra is valós eseményeken alapul. Ezen blog szempontjából talán csak két esemény lehet említésre méltó. Az egyik, hogy március során megint esedékes lesz egy tükrözés, a másik pedig az, hogy néhány hete ismét voltam egy vérvételen, ezúttal a műtétek helyszínén, azaz a Kútvölgyiben. Ennek pedig az volt az oka, hogy még az első műtét előtt csatlakoztam egy kutatási programhoz, melyhez én néhány adag vérrel járulok hozzá. Elvileg ez volt az utolsó adag. Olyan tumormarkereket és genetikai jellemzőket néznek, amelyek amúgy nem részei a normál procedúráknak. Rám nézve elvileg semmilyen hatással nincs, de ki tudja, talán pont az a néhány fiolányi vér hoz majd áttörést, amelyet én adtam. Bár nagyon remélem, hogy az enyémben az egyetlen normálistól való eltérés az örök élet génjének jelenléte. Az még jó sok tavaszi virágzást jelentene.

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet vicc pánik rák wc futás unalom vastagbélrák végbélrák

Hátradőlve

2013.02.09. 23:34 :: Altezza

Nem igazán volt napirenden, hogy ismét írok, de két napja sikerült eltévednem egy csodálatos honlapra, ahol megtudhattam, hogy évtizedek óta feleslegesen költenek milliárdokat rákkutatásra a különféle intézmények: a megoldás már rég megvan.

Kicsit ugyan elbizonytalanít az oldal nyelvezete, mely időnként a Google Translate legszebb pillanatait idézi, nem is beszélve a helyesírásról, de nem lehet valaki egyszerre nyelvész és megváltó is. Mondjuk amíg ezeken, illetve a következőkben felsorolt dolgokon morfondíroztam, addig is le volt kötve az agyam. Mert mondanom sem kell, hogy szürke hétköznapok ide vagy oda, az esetleges kiújulás azért napi szinten eszembe jut valamiről. Nem dőlhetek hátra. A boldogságom azonban egyelőre nincs veszélyben. Azt hiszem.

No, de vissza az említett oldalhoz, melyre a National Geographic honlapján bukkantam, mint kiemelt hirdetés, igaz, ma már más oldalakon is feltűnt. Egy tudományos oldalon nem vártam volna egy ilyen reklám megjelenését, maximum az elrettentő példa rovatban. Az oldal tartalma ugyanis egyszerre zseniális és szánalmas. Zseniális, hiszen a legjobb MLM ügynökök sem tudnak ilyen hosszan beszélni a semmiről. Tudják, Ők azok, akik általában egy egykori óvodás csoporttárs képében bukkannak elő harminc év után, mondván, lenne egy remek ajánlatuk, fussunk már össze egy McDonald's-ban. Aztán egy felszínes "Hogy vagy?" kérdés után máris rajzolni kezdik a szokásos piramist, amelynek most még ugyan az alján vagyunk, de ha előrelátó módon mi is felírtuk az összes ember telefonszámát akivel valaha is találkoztunk, akkor Őket magunk alá szervezve máris a piramis tetején találjuk magunkat. Közben pedig elég ha eladunk néhány edényt vagy krémet. Esetleg egyben a kettőt.
Szánalmasnak pedig azért mondanám az említett oldalt, mert nyilvánvaló, hogy ez is a kétségbeesésre alapoz.

elixir_of_life.jpg

Az oldal és az ott reklámozott könyv szerzője bizonyára barátságos alkat, hiszen azonnal a barátjának tudhatjuk magunkat a megszólítása alapján. Ez az érzés ragadós, mivel az olvasói levelekben is gyakran feltűnik a barátság szó. További közös vonásuk ezeknek a leveleknek, hogy a nyelvezetük és helyesírásuk is gyanúsan hasonlít az oldalon tapasztalhatóéra. De nézzük, hogy miről is beszélünk.

"Egyszerűen úgy tűnik, hogy egyes emberek immunisak a rákos megbetegedésekre… Íme egy észak-indiai ember esete… Fedezd fel az ők titkait, olvasva az alábbi sorokat! "

Ezzel a remek bevezetővel találkozunk az oldalon. Mindez hatalmas piros betűkkel, némi sárga háttérrel csinosítva. Sajnos az említett "észak-indiai ember" esetét mégsem tudjuk meg, ugyanis az egész oldalon egyetlen szó sem esik ezután róla.
A szerző fényképes, de név nélküli előszavából megtudhatjuk, hogy egy kicsiny indiai közösség képtelen megbetegedni, mivel olyasmit eszik, ami ugyan nálunk is megtalálható, de mi azt kidobjuk a szemétbe. Minderről a csodáról anno beszámolt az azt felfedező angol tudós is, ami azért érdekes, mert maga az oldal végig arról szól, hogy ezt a titkot nem engedi napvilágra jutni a gyógyszeripar. Mert azokat ugye csak a profit érdekli. Más kérdés, hogy a nagy titokhoz mi is csak pénzért juthatunk hozzá, az ugyanis kizárólag az illető könyvéből derül ki. Az oldal ezt próbálja ugyanis eladni nekünk. De mennyivel jobb érzés egy magánszemélynek fizetni, mintsem egy csúnya gyógyszergyárnak.
Ezt a jó érzésünket csak fokozza az a néhány sor, amelyből megismerjük a szerző hányatott sorsát. Miután 1997-ben elhunyt az édesapja, az alábbi események következtek:

"Sajnos keveset tudtam erről a betegségről, amely titokban arra készülődött, hogy lesújtson családomra!     

  • A következő tavasszal  nagyszüleim, édesapám szülei rákos megbetegedés miatt elhunytak.    
  • Azután, egy évvel később, egy rokonunk eltávozott sorainkból ugyanazon betegség miatt.    
  • Két év múlva, 1999-ben, egyik nagyanyám elhunyt a rák miatt, augusztusban pedig a férje is, a nagyapám, az utolsó családtag.    
  • 2004-ben pedig anyukám távozott el sorainkból."

Az egy dolog, hogy az évek nem nagyon stimmelnek, de mi ez ahhoz képest, hogy nagyapjának eltávozása után, aki "az utolsó családtagja" volt, alig öt évvel később az édesanyja is meghalt. Aki nyilvánvalóan kitagadta a családból, mi más miatt is szűnt volna meg a rokonság kettejük között.

Ezután jön egy remek összeesküvés-elmélet, természetesen kevés konkrétummal. Az persze kiderül, hogy ismét felfedezte valaki azt, amit már bő száz éve is felfedeztek, sőt, ismét publikálásra is került, amiért a kutatót kirúgták, mondván az titok, rontja a kemóbizniszt. Húzónév nélkül persze nincs jó reklám, erre pedig Patrick Swayze tűnt a legjobb alanynak a szerző szerint. A róla szóló rész címéből például megtudhatjuk, hogy megmérgezték a kemoterápia alatt. A címmel ellentétben nincs szó extra méregről: maga a kemó volt a tettes. Monsieur Poirot ismét megoldott egy rejtélyt.

Szerencsére nem kell hosszasan bajlódnunk a bonyolult orvosi kifejezésekkel az oldalon, és ezt a szerző is kiemeli, mondván Ő nem orvos. Valóban nem az: könyvelő. Hogy azon a területen milyen sikereket ért el az illető, azt nem tudom, de abból, hogy végül így próbál megélni, talán lehet némi sejtésünk. Orvosi kifejezésekkel tehát nem gyűlik meg a bajunk, amit egyáltalán nem bánunk, hiszen lekötnek minket az olyan remekül megfogalmazott mondatok, mint ezek:

"A könyv könnyen átlátható módon volt írva és szerkesztve. Ezt éppen azért, hogy az olvasó megbizonyosodjon a vásárlási és jobbulási cél indokoltságáról. A könyvet olvasva minden kockázatot magamra vállaltam és egy erőteljes garanciát biztosítok az olvasó számára."

Lássuk be, a könyv olvasása valóban nem lehet kis kockázat, hiszen ugyanaz írta, aki ezt a csodálatos honlapot is megtöltötte betűkkel.

Ezzel az idézettel pedig el is érkeztünk a módszer igazolásához. Ugyanis az oldalon még egy garancialevelet is találunk, amelyből megtudjuk, hogy harminc napon belül kérhetjük a visszatérítést, amennyiben nem gyógyulnánk meg. Ennél több idő nyilván nem is kell a rák lábon való kihordásához. A módszer pedig nyilvánvalóan működik, hiszen egy térképen azt is megnézhetjük, hogy kicsiny hazánkban milyen sokan vásárolták már meg ezt a remek könyvet. A siker persze világszerte kíséri a kiadványt, de erről csak keveset tudhatunk meg, egyrészt a szerző nyilvánvaló szerénysége miatt, másrészt pedig mert "Sajnos nem tudtuk belefoglalni a nemzetközi ügyfeleinket is, mert túl nagy lett volna a térkép.". A rák gyógyítása már megvan, már csak egy olyan dolog kellene, ami alkalmas lenne arra, hogy egy kép méretét változtatni lehessen. Lehetne mondjuk "ZOOM" a neve. Talán lesz olyan rákkutató, aki most, hogy munkanélkülivé vált, átáll a programozásra.

Az egyébként remekül megszerkesztett oldal szerzője, akinek időközben a neve is felbukkan (András FEKETE), nem elégszik meg azzal, hogy mindenkit kigyógyítson a rákból, még formába is hozza könyvének olvasóit, méghozzá teljesen ingyen! A vásárlók ugyanis "BÓNUSZKÉNT" további három kiadványhoz is hozzájutnak, szintén az említett szerző tollából, gondolom az oldalon megismert remek fogalmazásban. A címek önmagukért beszélnek:

  1. A szuper táplálékok könyve egy szuper egészségért
  2. 101 módszer a fiatalság megőrizésére
  3. Az egészség házhoz is szállít!

Ha esetleg a keresőbe beírva nem nagyon jön találat ezekre, akkor ne lepődjenek meg. Én sem tettem. Ugyanez a helyzet egyébként magával a főművel is, ami a "Rák elleni táplálékok és gyógyírek" címet viseli, a szerző maga pedig így jellemzi azt:"Bestseller". Ebből is látszik, hogy a Google nem egy könyvesbolt, így nem is ismerheti ezt a remek könyvet. Pedig a könyv megvásárlása egyértelműen jó döntés, még a szerző szerint is:

"A könyvem megvásárlására talán az a legjobb indok az, hogy az Ön bírtokába kerül, ami lelki megnyugvást ajándékoz Önnek."

Jobb, mint a Xanax.

Siessenek, most akciós! Igaz, az akció napi limites, de ha jól megnézik, akkor azt is láthatják, hogy az oldalon három helyen is felbukkanó vásárlási felületen nem egyforma az elérhető mennyiség.

Amíg kétségbeesett emberek vannak, addig az ilyen szélhámosok is léteznek majd. Vajon mikor jutunk el oda, hogy ezen a területen is bűncselekmény legyen a kuruzslás/megtévesztés? Tartok tőle, hogy nem mostanában. Persze, amíg helyén tudjuk kezelni az ilyen jelenséget, addig nincs baj. Önök pedig biztosan ilyen éleslátók. Dőljenek hát nyugodtan hátra, és szerezzenek maguknak vidám perceket az említett oldal végigolvasásával. Minden sora kincs!


Ui.: Az idézeteket átmásoltam, az azokban szereplő hibák is eredetiek.
Uui: A történet folytatódik.

9 komment

Címkék: énblog élet vicc pánik egészség pénz hit csalás kemoterápia kemó Egészségügy

Evolúció

2013.01.26. 15:41 :: Altezza

Ennek vagyunk a részei, részesei. A folyamat nagyon hosszú, nekünk ebből gyakorlatilag csak egy másodpercnyi jut, de mindannyian tudjuk, hogy néha egy pillanat is örökkévalóságnak tűnhet. Talán ezért tudjuk értékelni azt a bolygónk szempontjából jelentéktelen, de nekünk oly fontos időtartamot.

Az időérzékünk néha persze fordítva is be tud minket csapni, és kicsit ezt az illúziót érzékelem most én is. Tegnap ismét ellátogattam az onkológusomhoz, ahol egyrészt megtudtam, hogy a múlt pénteken levett vérem kiváló minősítést kapott a VérMichelin-csillagot osztogató labortól, másrészt arra is fény derült, hogy a jövőben ezen a minősítésen háromhavonta kell majd átesnem. Persze nem csak adni, de kapni is jó, így engem sem hagynak üres kézzel, igaz, nekem majd csak évente jut a jóból, azaz a sugárzásból, ennyi időnként kell ugyanis CT-re mennem. Ehhez jönnek ugye a háromhavonta esedékes kisebb és évente esedékes nagyobb tükrözések. Ha akarjuk, mindez soknak mondható, ha akarjuk, felfogható úgy is, hogy ez nem nagy áldozat. Figyelembe véve, hogy az elmúlt majd egy év milyen gyorsan elrepült, inkább az utóbbi felé hajlok. Persze az idő múlását nem mindig éreztem ennyire rohanónak, de ahogy arról fentebb írtam, az időérzékünk már csak ilyen. Megannyi vizsgálat, tűszúrás, műtétek, kezelések, rosszabb és jobb pillanat van a hátam mögött, a rengeteg erről szóló sorról nem is beszélve. Anno nem gondoltam, hogy ez a napló ennyire kinövi magát, hogy az ismerősökön kívül rengeteg számomra idegen ember olvassa majd életemnek ezen szakaszát. Arra aztán meg pláne nem számítottam, hogy ez néha még nagyobb publicitást is kap néhány médiumban. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor olyan üzeneteket, e-maileket kaptam, amelyekben köszönetet mondanak azért, hogy erőt adtam, sok sikert kívántak, vagy akárcsak annyit, hogy tetszik a blog. Talán az ilyen levelek voltak a legmegdöbbentőbbek, legmeghatóbbak a számomra, mert sohasem ültem le úgy a gép elé, hogy most aztán majd jól példát mutatok, erőt adok és/vagy árasztom a pozitív energiát. Az ilyesmi mindig is távol állt tőlem. Egyszerűen csak leírtam, hogy mi történt velem. Még csak azt sem éreztem soha, hogy bármilyen követni való lenne abban, amit csinálok, hiszen nem csináltam semmit. Lett egy nyavalyám, ami talán több egy benőtt körömnél, a kezelést illetően legalábbis biztosan, és hagytam magam, hogy kezelésbe vegyenek. Mi ebben a példamutató vagy a különleges? Szóval értek olyan élmények, amelyekre egyáltalán nem számítottam.

Akárhogy is, de eltelt egy év, és egyelőre úgy néz ki, hogy a napló címe megvalósulni látszik. Némi változással, de tulajdonképpen teljesen visszakaptam a szürke hétköznapjaimat és jelen állás szerint csak rajtam múlik, hogy ezeket mivel töltöm meg. Igaz, néhány program megvalósításához némi koplalás is szükséges, de lássuk be, ez egyáltalán nem nagy áldozat azért, hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek, hogy olyan programokon tudjak részt venni, melyek igazén érdekelnek. Saját tapasztalatok híján is biztosan állíthatom, hogy sokkal jobb élni, mint egy korhadó fadobozban, vagy egy kerámia edényben porrá őrölve heverészni. Bár igazából ott sem maradnak sokáig az embert alkotó atomok, legalábbis nem földtörténeti idő szerint. Egy szempillantás és már tovább is álltak, hogy valami új dologban manifesztálódjanak. Addig persze még van időnk. Kényszerképzetem szerint nekem is van még jó sok, hiszen még épphogy felnőttem.

PICT0081a.jpg
Erről az időről azonban nem itt fogok beszámolni a jövőben. Nem mondom, hogy ez a napló véget ért, de reményeim szerint a jövőben itt kevesebb bejegyzés lesz. A kontrollokról majd nyilván írni fogok, de ha minden jól megy, akkor a köztes időkben nem lesz olyan esemény, amely illeszkedne ezen sorok közé. Untatni meg nem akarok senkit. Rövid hírekkel a blog facebook oldalán tudok és fogok majd szolgálni, de természetesen, ha valaki szeretne olyan részletekről érdeklődni, amelyet ebben a naplóban nem talált meg, az bátran írhat is nekem. Amennyiben valami rejtélyes oknál fogva lenne olyan, aki a szürke hétköznapjaimról is olvasna, az megteheti a nem túl régen elindult saját oldalamon. Ez az én evolúcióm. Most, hogy jobban belegondolok, tudat alatt talán pont ezért választottam a fán fekvős/csüngős képet.

Köszönöm mindenkinek, hogy időt szakított rám, köszönöm a hozzászólásokat, a bátorító sorokat, egyebeket! Legyenek Önök jók, és persze egy kicsit rosszak is! Az se baj, ha közben mosolyognak...

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet vicc rák egészség vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy

Mindent vagy semmit

2013.01.22. 22:06 :: Altezza

Néha csak úgy tolonganak a gondolatok a fejemben a rákkal kapcsolatban, néha semmi sem jut az eszembe. Mostanában inkább ez utóbbi állapot szokott gyakrabban előfordulni, aminek természetesen nagyon örülök. Ezt persze nagyban megkönnyíti az, hogy a decemberi PET CT óta nem sok minden történt ezen a fronton.

Az idei évet múlt pénteken avattam fel orvosi téren, amikor is részt vettem egy hajnali vérvételen, ami a szokásos kontrollt jelentette. Eredmény  elméletileg pénteken lesz, amikor hosszú idő után ismét felkeresem kedvenc és egyetlen onkológusomat. Van, akinek orvosa, gyógyszerésze van, nekem onkológusom. Igaz, társbérletben.
Reményem szerint csak egy formális látogatás lesz, azaz rendben lesz a vérkép és egyéb huncutságokat sem találnak már ki. Azzal most én készülök. A kabátzsebemben lapul ugyanis egy hónapokkal ezelőtt vásárolt bohócorr és azt találtam ki, hogy abban érkezem majd meg. Ne kérdezzék, hogy miért vettem meg, én sem tudom. De időnként felveszem. Ha jól sejtem, a korábbi soraim alapján azért már lehetett sejteni, hogy nem minden bekötés sikerült jól az agyamban. A lényeg azonban az, hogy én is így jól érzem magam. És ez most duplán is így van. Tegnap például ismét voltam teremfocizni, hiszen nincsen hétfő foci nélkül, és azt kell mondjam, hogy élveztem. Élveztem, pedig annyira kihajtottam magam, hogy nem hinném, hogy sok tartalék volt még bennem. A többiek talán nem voltak elájulva ennyire a látottaktól, de nekem csak az volt a lényeg, hogy én mit érzek. Márpedig az általam hozzátettek is segítettek abban, hogy szoros meccset tudjunk játszani egy, a miénknél erősebb ellenféllel. A végeredményt pedig kitalálhatják abból, hogy én lőttem az első gólt. Akárhogy is, tényleg jól esett.

relax.jpg
Kép:ooza.files.wordpress.com

Így szokott ez lenni a futással is, amelyet továbbra is igyekszem legalább heti egy alkalommal kivitelezni. Gondolom ennek, és a mértékletesebb evészetnek köszönhető, hogy ma reggel már csak 75 kilóig lendült ki a mérleg mutatója, így már csak egy kilónyira vagyok a "versenysúlyomtól". Ha másra nem is, egy kis kondicionálásra jó volt ez a rákosdi. Bár nyilvánvalóan léteznek ennél szórakoztatóbb módszerek is. Ezzel talán kicsiny családom is egyetért, hiszen nekik sem volt mindig könnyű az elmúlt esztendő. Hogy a lányomat, vagy a feleségemet viselte-e meg jobban a történet, azt nem tudom, de annyi talán biztos, hogy nevetni mindig inkább nekem jutott először eszembe a különféle történéseken. Rajtuk inkább csak a feszültség látszott. A lányomnál is volt olyan pont, amikor kicsit nehezebben volt kezelhető, feszült volt, esetleg kérdezgetett is a "pocakomban" lévő betegségről, bár ezek a kérdések a legritkább esetben landoltak nálam, és nyilván életem párjának is voltak oldottabb pillanatai már az életben. Neki ráadásul sokszor nem is csak ezzel, hanem a rá háruló plusz feladatokkal is meg kellett küzdenie. Gyakorlatilag csak a munkahelyemre nem járt be helyettem a megszokott feladatain felül. Aludni szerintem a pislogások idején aludt. Amint látszik tehát, a rák egy igazi családi program. Olyan, mint egy jó nyári tábortűz: mindenki körülüli, de úgy, hogy a melege ne égessen. Amint ebből a néhány sorból is látszik, voltak nehéz pillanatok, amik persze sokszor egyáltalán nem pillanatoknak érződtek. A lényeg azonban most a múltidőn van. Lehet ennél jobb időhatározója egy ilyen nyavalyának?

Jó móka ez az élet nevű dolog, szeretem is csinálni. Könyvek, rétek, autók, friss levegő, a lányom kacaja, egy nagy fújtatás futás után, elalvás ellenére időben beérni a munkahelyre, leülni a megszokott helyemre a stadionban, egy pohár jéghideg víz, egy jóízű nevetés... Válasszanak egyet, vagy akár mindet: most ingyen adom.

1 komment

Címkék: énblog élet vicc foci rák egészség torna vastagbélrák végbélrák Egészségügy

A felejtés ára

2013.01.14. 13:33 :: Altezza

Azt szokták mondani, hogy semmi sincs ingyen. Van, amikor meghatározott összeget kell fizetségül adnunk, van, amikor szívességgel, esetleg borravalóval fizetünk ki vagy köszönünk meg valamit. És van ugye a hálapénz.

Az egyik kedvenc filmem az Egy asszony illata című mű, annak is az amerikai feldolgozása Al Pacinoval. Ennek egyik jelenetében hangzik el ez a mondat: Nem az a fontos, hogy mennyi borravalót adunk, hanem az, hogy sok legyen. Sokáig alkalmaztam ezt a módszert magam is, pedig sohasem kaptam olyan értesítést a bankomtól, hogy nyissak még egy számlát, mert arra az egyre már nem fér több pénz. De valahogy mégis állandó késztetést éreztem, és ez néha még most is így van, hogy a várthoz képest két-háromszoros borravalót adjak az újságosnak, a pizzafutárnak vagy egy pincérnek. A törzshelyeken ezt általában mindig megjegyezték, így nekem meccsnapokon is jutott sportújság, vagy egyszerűen csak kicsit figyelmesebben szolgáltak ki. És persze olyan is volt, hogy a tartós kiemelt bérezéssel sem tűntem ki a többi ügyfél közül. A pénzosztás népszokása persze nem csak az újságosnál divat, hanem az egészségügyben is. Még a legelső bejegyzések egyikében írtam, hogy az egészségügyi dolgozók munkája szinte megfizethetetlen, amit az állam is igen hamar felismert, ezért nem is nagyon próbálkozik vele. Ennél fogva ez a folyamat a páciensekre illetve azok családjaira marad, lelkiismereti alapon. A fő motiváció persze a jobb kiszolgálás, a több figyelem reménye, hiszen betegen, kiszolgáltatva még többet igénylünk ezekből. Nyilván az autószerelők is kapnak ilyen indíttatásból borravalót, de ott azért elnézőbbek vagyunk, ha javítás után mégis zörög az autó, esetleg folyik belőle valami. Műtét vagy kezelés után azonban senki sem szeret zörögni, a folyásokról nem is beszélve.

Coin.jpg

Kép: imagetemple.com

Nem volt ez másként az esetemben sem, így aztán az elmúlt év során többször is kinyitottam nem létező pénztárcámat. Hogy enélkül másként alakult volna-e bármi is a procedúra során, azt talán sosem fogom megtudni. Erős a gyanúm, hogy nem. Már csak azért is, mert nem egy olyan nővér volt, aki nem fogadott el semmit, maximum némi desszerttel lehetett megédesíteni a napját. Az orvosok között pedig volt olyan, aki szó szerint vette a hálapénz kifejezést, ami utólagos elszámolást jelentett, és mivel egy sem volt, aki előre meghatározta volna, hogy milyen összeggel szeretné gyarapítani a már meglévőt, nem tudhatta, hogy a hála nekem két gúnárt vagy egy tűzpiros Ferrarit jelent majd. Magyarán biztosan nem a pénz miatt bánt(ak) velem úgy, ahogy. Aztán volt olyan eset is, amikor hiábavalónak bizonyult a kenőanyag, nem lett tőle olajozottabb a gépezet. Persze ki tudja, lehet, hogy az már a teljes sebesség volt. A lényeg, hogy utólag már nehéz eldönteni, hogy az alkalmazott paraszolvencia hatékonyabb volt-e, mint mondjuk egy indián tánca az időjárás befolyásolására.

Volt, aki kérte, hogy számszerűsítsem, hogy mibe fáj egy ilyen hobbi, és ahogyan azt a soraimat gyakrabban olvasók már tudják, az életemnek ez a része egy nyitott könyv, úgyhogy röviden összefoglalnám a kiadásaimat.

  • Gasztroenterológus, onkológus, sebész, altatóorvos kvartett összesen: 310.000 HUF
  • Nővérek, műtős, egyéb személyzet: cca. 50-60.000 HUF (desszertek beleszámolva)
  • Csodaszerek, örök élet elixír: 0 HUF

Fenti összesítés emlékezetből készült, így elképzelhető, hogy valaki vagy valami kimaradt, de ez talán már nem volt szignifikáns tétel. Hogy ez sok(k) vagy kevés, az nyilván relatív, tőlem ennyire futotta. Hogy kifizetném-e újra? Igen. Az már más kérdés, hogy nem szeretnék újra ilyen helyzetbe kerülni. A kérdés csak az, hogy ennek mi az ára? Hiszen tudják, semmi sincs ingyen.

8 komment

Címkék: énblog élet vicc rák egészség pénz paraszolvencia vastagbélrák hálapénz végbélrák belezés Egészségügy

Utórezgés

2013.01.10. 14:07 :: Altezza

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a rák dolog akkor sem fog nyom nélkül eltűnni belőlem, ha már a hetvenedik kontroll után járok majd. Mindig lesz egy illat, egy szó vagy egy kép, ami felidézi majd bennem azt az időszakot. Plusz ott van még a punk frizurájúra szabott belsőm.

Az okos ember más kárán tanul és én nyilvánvalóan nem vagyok okos. Hogy feledékeny vagyok azt eddig is tudtam, de egyrészt tegnap este is tisztán emlékeztem rá, hogy a tavaly nyári bélszobrászkodás óta a tejes dolgok kevésbé szeretnek velem sok időt eltölteni, de még ha el is felejtettem volna, akkor is lehetne annyi eszem, hogy beleolvassak a saját naplómba időnként. De nem. Persze minden rosszban van valami jó, a mostani rohangálásomban például egy felismerés. Bizonyára Önök is ismerik a mondást, miszerint "Kevés vagy, mint Medvesajtban a brummogás!", nos, tanúim vannak rá, hogy a mondás nem igaz, ez a sajt igenis brummog. Tegnap este az említett tejipari melléktermékkel egészítettem ki a vacsorámat, mindjárt két cikkelyt is befaltam belőle. Közben persze jó szokásom szerint elolvastam a csomagolásán lévő összetevők rovatot, melyben a különféle adalékanyagok mellett gyakorlatilag csak a tej szó különféle ragozásai voltak feltüntetve. De engem aztán nem lehet olyan könnyen megrémiszteni. És e rövid kanyar után el is érkeztünk a brummogáshoz. A sajt ugyanis olyan morgásokat, mozgásokat produkál(t) mára, hogy nincs az a málnabokor, ami ezt reprodukálni tudná. A hasam fizikailag hullámzott, a rezgések pedig olyan intenzitásúak voltak, hogy a körülöttem negyven kilométeres körzetben található összes horgásztavon cunamiriadót rendeltek el. A jelenség epicentruma a stoma lezárásnak környéke volt, ami amúgy időnként produkált már hangokat, de azok ehhez képest pisszenések voltak. Nem mondom, hogy régóta gyűjtöm az ez irányú tapasztalataimat, de a most is jelentkező görcsöket leszámítva ilyet még nem tapasztaltam. És hol van még a nap vége?

medve.jpg

Kép: vedjegy.blog.hu

A vicc az, hogy egyáltalán nincs tőle rossz kedvem. Sőt, ma reggel útközben azon kaptam magam egy piros lámpánál, hogy vigyorgok. Természetesen az autóban hiába ültem egyedül, a körülöttem állókat ez nem gátolta meg abban, hogy nyugtázhassák a tényt, miszerint ismét egy dilinyós mellé sodorta őket az élet. Persze az is lehet, hogy a fentebb említett morgásra néztek át. Ki tudja? A lényeg, hogy már negyedik napja van zsinórban jó kedvem, ami időnként olyannyira a tetőfokára hág, hogy még aggódni is elfelejtek. Az alapszemléletem ugyanis az, hogy minél magasabbra megyünk, annál nagyobbat esünk. Így aztán mindig igyekszem csírájában elfojtani a boldogságomat, ami amúgy sem jött eddig túl gyakran. Illetve jött, csak én általában belül bontok pezsgőt, kintről csak egy unott arc látszik, hiába is kergetem magamban a színes lufikat a réten.

Próbálom magam egyszer az életben igazán felszabadulttá tenni, ami, ahogy írtam, mostanában megdöbbentő módon sikerülni is szokott, de a rettegés azért ott van bennem. Érdekes egy állapot ám, mikor valamely boldog pillanatomban azon aggódok, hogy szabad-e nekem boldognak lenni? Mármint felelősségteljesen. Vajon a más, hozzám hasonló előélettel rendelkező emberek is ennyire aggódnak? Vagy elég lenne nekem egy agymosás és ne is reménykedjek abban, hogy sikerül összetrombitálnom egy nagyobb fogyasztói csoportot, hogy így törjük le a művelet árát?

Ahogy azt a bevezető sorokban írtam, tartok tőle, hogy sohasem fogok kiszabadulni ennek a nyavalyának az emlékéből, valahogy mindig sikerül megrezgetnie a lelkem húrjait. De ha ez az utórezgés sohasem alakul át rengéssé, akkor talán együtt tudok majd élni ezekkel a gondolatokkal. Az egyéb rengéseket meg majd elintézem én. Még van a hűtőben Medvesajt.

13 komment

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség boldogság wc vastagbélrák végbélrák belezés Egészségügy

Szabadság: szeretem!

2013.01.07. 18:47 :: Altezza

Nem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy eszembe se jut a rák. Talán nincs is olyan óra, amikor ne gondolnék rá, de valahogy mégis megváltozott egy kicsit minden. Talán nem is csak kicsit.

A változások néha maguktól jönnek, néha nekünk kell tennünk érte. Nálam egy kicsit mindkettő megtörtént illetve történik most is. A legnagyobb változás a hangulatomban állt be, ami egyre felszabadultabbá válik, néha szinte már meg is ijedek tőle. Azt hiszem, az egész a PET CT-vel kezdődött, illetve annak eredményével. Olyan volt, mintha csörgött volna az ébresztőóra és végre felkelhettem volna abból a furcsa álomból. Szándékosan nem azt írtam, hogy rossz- vagy rémálom, mert dacára annak, hogy önként ritkán kér ilyen jellegű elfoglaltságot magának az ember, mégsem mondanám teljesen haszontalannak az elmúlt közel tizenegy hónapot. De egyelőre vissza az ébredéshez.

Felébredtem tehát és az ébredés ugyan nem egy provence-i ház teraszán ért, mégis igen napsütésesnek éreztem. És ez az érzés azóta csak egyre fokozódik. Kicsit vicces, hiszen tulajdonképpen semmi sem történt, nem lettem szebb, okosabb, gazdagabb, "csupán" visszakaptam az életem. Igaz, ennek az a záloga, hogy az időmet gyakran megvámolja a WC-manó, de dacára a nem túl komfortos és változatos helynek, akár kétszer ekkora vámot is kész vagyok fizetni. Pláne, mióta elkezdtem csalni ezt a fajta adót. Említettem már, hogy szeretnék egy kicsit fogyni, amibe teljesen beleillik az, hogy jobban figyelek az evésre, így a kimenet is kontrolláltabb lett egy kicsit. Itt van például a mai nap, amelyről a rutinosabb olvasók már tudják, hogy zsúfolt, hiszen hétfő: munka, rohanás az oviba, balett, rohanás haza, teremfoci. Mivel az emésztőcsatornám szemmel láthatóan kevéssé érdeklődik a táncművészet vagy a sport iránt, kénytelen vagyok egy kicsit nagyobb kompromisszumra bírni, elkerülvén például azt, hogy órákra mellékhelyiség nélkül hagyjam a balett helyszínén megjelent megannyi gyereket és a hozzájuk tartozó szülőket, nagyszülőket, ugyanis összesen egyetlen hely van a nadrágomon kívül, ahol a csipp-csupp, de aránytalanul sokáig tartó ügyeimet intézhetem. Ezt a bejegyzést is a lányomra várva írom, a velem együtt várakozókat pedig láthatóan megtéveszti az, hogy kapucnis pulóverben ülök, nem pedig Superman ruhában, így nem is tudják, hogy mekkora áldozatot hoztam értük azzal, hogy a balett előtti huszonnégy órában alig ettem valamit. Ez ugyanis a legbiztosabbnak tűnő megoldás az említett problémára. Ebből persze egyenesen következik, hogy a váratlan utazások nem nekem vannak kitalálva.
Provence.jpgÉhes vagyok, de egyáltalán nem érdekel. Egyrészt nem nagyon, másrészt sokkal fontosabb, hogy el tudjam hozni a lányomat, mert tudom, hogy nagyon szeret ugrabugrálni. Anno a kezeléseknél is mindig próbáltam olyan időpontokat kérni, hogy a lehető legkevésbé boruljon fel a napirend. Tudjunk együtt jönni-menni az óvodába, mehessek dolgozni. Mindenkinek biztonságot hozott. Most pedig ezen felül még örömet is. Valamelyik nap azon kaptam magam otthon, hogy boldognak érzem magam. És tudják, hogy mit csináltam közben? Semmit. A semmitől is boldog voltam. Kicsit tréningezek még és az is menni fog, hogy a semmitől jóllakott is leszek. A végén még a magam ura leszek. Olyan meg még talán sosem volt, pedig már hittem azt néhányszor.

Igyekszem felkészülni erre az uralkodásra, így továbbra is próbálom tartani magam ahhoz a tervhez, hogy hetente legalább kétszer elmenjek futni, hogy figyeljek az evésre és hogy úgy általában is egy kicsit többet legyek aktív. Továbbra is érzem, hogy akkor megy minden jól, ha van, ami lekösse a gondolataimat. Lehet az munka, hobbi vagy akármi. A lényeg a magas fordulatszám. Utóbbi éjszaka is jól megy, ugyanis ismét csak forgolódom alvás helyett. A jelenségre még nincs megfejtés, elvileg most nem izgulok semmi miatt. Na jó, az esetleges Rák II. - A bosszú című mű bemutatásától továbbra is tartok, hiszen tudom jól, hiába húz le egy filmet a kritika, attól még van, hogy mozikba kerül. Ezen felül azonban semmi. Jövő héten bejelentkezem majd az onkológushoz egy kis kontrollra, illetve ha szerencsém van, akkor azt is megtudom, hogy az idei évben mely napokra és mit írjak be a naptáramba. CT, tükrözés, vérvétel, akármi.

Addig azonban megpróbálom élvezni a szabadságot. Menjenek, tegyék azt Önök is: nincs itt semmi látnivaló!

10 komment

Címkék: énblog élet vicc foci pánik rák egészség wc vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy

Úton a csúcsra

2013.01.03. 00:47 :: Altezza

Talán a legutóbbi jó eredmény hatása, hogy egyre több dologban lettem képes jobb teljesítményre a korábbi önmagamhoz képest. Más kérdés, hogy ezek között olyan is van, amiről szívesen lemondanék. De nem lehet.

Néhány hete elkezdtem ismét futni. Sok-sok évvel ezelőtt már volt ilyen irányú próbálkozásom, de az talán úgy egy nyarat élt meg. Utána már csak nyaralások alkalmával mentem el egyszer-egyszer futni egy keveset. Most azonban úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy kicsit jobb kondiba kerülni, mert hiába járok már bő tíz éve rendszeresen teremfocizni, ez igazán sosem akadályozott meg abban, hogy időnként szalonnába göngyöljem a testem. Az olimpiára persze nem készülök, de ez talán hasznosabb időtöltés, mint egy helyben ülni. Az ülésből mostanában amúgy is kijut. De erről egy picit később. Futkározom tehát, igaz, rendszerességet még nem sikerült vinnem a dologba, bár ez nem teljesen az én hibám. Ami viszont tőlem függ, az az, hogy mennyit futok. A méterek pedig szerencsére egyre gyűlnek: tegnap, azaz újév napján már 3,4 km-ig jutottam, ami nem egy kiugró teljesítmény, de egyrészt egyáltalán nem dőltem ki tőle, másrészt volt olyan időszaka az elmúlt évnek, amikor ennek a felére sem mertem gondolni. Ha sikerülne végre ismét rávennem magam arra, hogy elhagyjam a cukros innivalókat, akkor akár még fogynék is egy kicsit. Enyhén felsejlik előttem gyerekkorom azon időszaka, mikor egy barátommal jártunk futni. Az edzés úgy nézett ki, hogy cirka száz méter futás után sétára váltottunk, majd elővettük a zsebünkből a megannyi dianás cukrot és falni kezdtünk. Sport még sosem volt ennyire ártalmas, mint ahogy szervezetet sem csaptak még ennyire. Úgy járt, mint a kutya, amit látszólag kirándulni visznek, valójában azonban csak egy távoli helyet keresnek neki, ahol kirakhatják. Testedzést ígértem neki, de a kilométerek helyett a kalóriákkal kellett küzdenie. Mondanom sem kell, ezúttal ennél azért többet szeretnék kihozni magamból. És nem csak azért, mert úgy érzem, mintha a belső szerveim kezdenének bosszút állni rajtam az ilyen csínytevéseimért. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk egy kicsit a rákhoz, illetve annak következményeihez.
csúcs.jpgMerthogy a másik dolog, amiben kezdek csúcsra törni, az az egyszemélyes WC-n ülés világrekordjának beállítása és/vagy megdöntése. A karácsonyi ünnepek egyik hátránya az, hogy ilyenkor mindenki többet eszik. Sokkal többet. És hiába próbáltam magam visszafogni, gondolván arra, hogy ami bemegy, annak egy része ma ki is akar jönni, valahogy mégsem sikerült fenntartani a helyes arányt. Ennek megfelelően ismét lehetőségem volt annyit olvasni, amennyit csak akartam. Illetve akarok, merthogy a jelenség még mindig tart. Kész szerencse, hogy úgy 1500 oldalra fért csak rá az a betűmennyiség, amit felhalmoztam magamnak decemberben. Ha önök közül valaki egy vetélkedőben azzal a kérdéssel szembesül, hogy "Hol lapoznak a legtöbbször a felsorolt helyeken?", akkor még véletlenül se dőljenek be a válaszlehetőségként felkínált Széchenyi könyvtárnak. A helyes válasz egyértelműen a mi panellakásunk kicsiny, ám de nem túl komfortos mellékhelyisége. Ezt a megannyi időt persze nem csak a bevitt étel mennyisége biztosítja, hanem a bevitel gyakorisága is. Az alapprobléma ugye az, hogy kivágták a puffertartályom jelentős részét, így az étel feldolgozása után megmaradó selejtet nem nagyon van hova tenni. Az emésztés meg gyakorlatilag folyamatos, így a szállítás is. Sosem gondoltam volna, hogy néhány centi bél ennyire hiányozni tud valakinek. Ahogy mondani szokták: úgy hozzám nőtt.

Talán vannak, lesznek olyanok, akik egy, az enyémhez hasonló műtét előtt olvassák majd ezeket a sorokat, részben a várható változások, részben pedig a kárörvendés miatt. Nos, nekik azt tudom javasolni, hogy mihamarabb kezdjenek beszerezni sok-sok papírt. Egy részén legyen sok betű, a másik része viszont legyen minél puhább. Mindkettő segít könnyebbé tenni az ügyintézést. Játékosabb kedvűek pedig hívhatnak valakit, aki a Guiness rekordokat hitelesíti, hátha sikerül bekerülniük a híres könyvbe, mint az egy hónapban legtöbbet WC-n ülő személy. Már most szólok: magasra tettem a lécet. Mondtam, a csúcsra török.

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet foci rák egészség wc futás torna unalom vastagbélrák végbélrák Egészségügy

Fekete macska

2012.12.30. 14:41 :: Altezza

Szerencsére nem vagyok babonás és ezt gyorsan le is kopogom, így egyáltalán nem aggaszt, hogy a következő esztendő sorszáma tizenhármasra végződik.

Az idei év során voltak olyan pillanatok, amikor nem voltam biztos benne, hogy érdemi esélye lehet annak, hogy azon aggódjak majd, hogy milyen virslit vegyek Szilveszterre. Persze még több mint huszonnégy óra van az év utolsó másodpercéig, így addig még minden megtörténhet, de lássuk be, ez mégiscsak egy biztatóbb perspektíva, mint a február 14-én kezembe adott lelet által sugallt volt. Egy évvel ezelőtt nem igazán gondoltam arra, hogy a következő 365 nap jó részét a rák fogja majd kitölteni, bár igaz, ami igaz, tünetek, jelek már akkor is voltak, azaz gyanakodhattam is volna. Talán tudat alatt gyanakodtam is. De ez most már tulajdonképpen mindegy. A lényeg inkább az, hogy ezt az időszakot végre magam mögött tudhatom és a legfrissebb elemzések alapján egész jó esélyem van arra, hogy a jövő év során csak a lehető legkevesebb alkalommal kelljen tűszúrásokkal, több méter hosszú, az alfelemet célzó eszközökkel és egyéb orvosi tortúrákkal bajlódnom.
2013.jpgEzek közül nyilván egyiket sem várom, de ha már úgy alakult, hogy egy ilyen egyezséget kellett kötnöm azért, hogy még évtizedek múlva is sorban állhassak a postán egy csekkel, akkor egye-fene, igyekszem betartani a rám eső kötelezettségeket. Az első ilyen esemény január közepén várható, amikor ismét jelenésem lesz az onkológusnál, mely, gondolom én, egy remek vérvétellel lesz majd összekötve. Talán szerencsém lesz és kiderül, hogy az intézmény egy olyan fertőtlenítő spray-t kapott a Jézuskától, aminek a szagától nem akarom állandóan igazolni azt a tényt, miszerint minden hányásban van répa. A szurkálás mellett ugyanis ez a másik dolog, ami nehézzé teszi a folyamatot. Még a papírzsebkendőket is illatosítják, aminek aztán tényleg semmi értelme, hiszen abba fújunk, nem szívunk belőle, így nem értem, hogy ezeket a fertőtlenítő szereket miért nem lehet egy kicsit elviselhetőbb illatúvá tenni. Sokkal több értelme lenne. Lehet, hogy ennek szentelem majd a jövő évre eső szabadidőmet. Mármint olyan találmányokra, amelyek kissé elviselhetőbbé teszik az egészségügyi intézményekben töltött időt az ügyfelek részére. Bár lehet, hogy első körben nem kellene semmi újat feltalálni, elég lenne a már réges-régen kiötlött dolgokat rendszeresíteni. Képzeljük csak el, hogy már az milyen nagy mértékben növelné az érintettek komfortérzetét, ha a WC-kben lenne papír, a kézmosótartályban hatóanyag, vagy akárcsak egy meleg vízcsap is a hideg mellett. Ha már érdeklődés hiányában elmaradt a világvége, akkor lehet, hogy érdemes lenne áldozni egy kicsit az ilyen dolgokra is. Értelmes dolgoktól nem is kellene elvonni a pénzt. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel előrébb tartanánk, ha például a különféle egyházaknak szánt pénzt, illetve az általuk képviselt különböző képzeletbeli barátokra szánt energiát a tudományokra, jelen esetben az orvostudományra fordítanánk? Persze nem ez az egyetlen ésszerűtlen cselekedete az emberiségnek, elég ha csak a jégtáncra vagy az olyan nadrágokra gondolunk, amelyeknek a térd helyénél van az ülepe.

Új esztendő következik tehát, bár ha jobban belegondolunk, a változásokat maga az idő múlása hozza, nem egy egyszerű lapozás a naptárban. Ennek ékes bizonyítéka, hogy velem együtt Önök között is lesz olyan, aki még februárban is 2012-őt ír majd dátumként a különféle dokumentumok aljára. Idő kell, amíg megszokjuk az új évszámot, mint ahogy ahhoz is idő kell, hogy beforrjanak a műtéti sebek és azok, amelyek a lelkünknek okoztak sérüléseket. Remélem, idővel az enyémek is mind tovatűnnek majd.

Van még tehát hova fejlődnünk, és igaz, hogy a fejlődés útja nem rövid, de ha nem megy át előttünk egy fekete macska, akkor nem kell idő előtt visszafordulnunk. Ennek reményében szeretném ezúton megköszönni az olvasók egész éves kitartását és kívánok mindenkinek olyan új esztendőt, amilyet csak szeretne!

2 komment

Címkék: énblog élet vicc vallás rák egészség hit wc vastagbélrák végbélrák BUÉK Egészségügy

Fél pohár víz

2012.12.26. 15:51 :: Altezza

Napra pontosan tíz hónap telt el az első és az ezidáig utolsó vizsgálat között. Gyorsan telnek a napok, még ha ebben a tíz hónapban ezt nem is éreztem mindig így, és úgy sejtem, hogy a jövőben is gyorsan lehet majd lapozni a naptárban.

Régebben, főként gyerekkoromban, úgy éreztem, hogy az idő csak olyankor kapcsol nagyobb sebességre, mikor valami olyan esemény van kilátásban, amit nem szívesen várok. Vasárnap délután például mindig felgyorsult az idő. Várt az iskolatáska, hogy megtöltsem a hétfői könyvekkel, várt a hajmosás, a korai lefekvés. Csupa olyan dolog, ami már inkább volt a hétfő része, semmint a gondtalan hétvégéé. Főleg olyankor volt ez nyomasztó, mikor tudtam, hogy dolgozat, dolgozatok is várnak rám. Nem szerettem tanulni. Most is nehezen tartom fenn az érdeklődésemet olyan témák iránt, melyek nem igazán érdekelnek, de akkoriban még ennyi önfegyelmem sem volt. Egyedül az olyan tantárgyak mentek könnyen, amelyek érdekeltek is, és ez a mai napig így van. Ha valami érdekel, akkor arra szinte figyelnem sem kell, mégis minden morzsáját beszippantom az információknak. Tíz hónappal ezelőtt azonban egy új, számomra nem kedves tantárgy is bekerült azok közé, amelyek minden rezdülésére azonnal felkapom a fejem: a rák. Ez határozta meg a mindennapjaimat, időnként talán a perceimet is, bármennyire is szerettem volna elfelejteni az egészet és inkább valami vidámabb témakörben gyarapítani a tudásomat, tapasztalataimat. Tartok tőle, hogy a témával kapcsolatban frissen szerezett tudásom az egyik legbiztosabb pontja lesz a szürkeállományomnak, amit talán csak egy Alzheimer-kór tud feledtetni majd. Cserébe arról nem tudok majd naplót írni, hogy legyen, ami emlékeztet rá. Valamit, valamiért. Egyelőre azonban marad a tudás.

Papírom van róla, hogy megint szürkék a hétköznapjaim, még ha ez a szürke egy picit más árnyalatú is, mint volt az korábban. Egyelőre azonban ez a papír nem tud teljesen megnyugtatni, kikapcsolni. Nyilvánvaló, hogy más egy ilyen leletet olvasni, mint amilyet azon bizonyos februári tükrözés után adtak a kezembe, ám valahogy nem tudom elengedni magam igazán. Tünetmentes vagyok, de ez nem jelent örök élet plusz egy napnyi élettartamot, bár az is igaz, hogy legalább a lehetőségét megadja annak. Nagy kő esett le a szívemről, mikor egy héttel ezelőtt elolvastam az eddigi legkedvesebb orvosi leletemet, a bennem lévő feszültség azonban még mindig nem múlt el teljesen. Vajon, hogy lehet azt nyomtalanul eltüntetni? Ha nekem kell válaszolnom, akkor azt kell mondjam, hogy sehogy. Olyan ez, mint a tökéletes bűntény: nem létezik. Hiába próbálunk meg eltüntetni minden vércseppet, minden ujjlenyomatot és szerezni biztosnak tűnő alibit, bármikor feltűnhet Columbo, Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot, hogy lerántsa a leplet az elkövetőről. Bujkálni lehet, de nyomtalanul eltűnni nem igazán. Pedig az agyam vagy inkább a nemtörődöm jellemem nagyon igyekszik mindent megtenni a cél érdekében. A jó hír utáni első napokban például többször is azon kaptam magam, hogy úgy viselkedek, mint aki még csak nem is hallott arról, hogy az emberi élet véges. És itt most nem a gondtalanságra kell gondolni, hanem a gondatlanságra. Már nem figyeltem arra, hogy mit csinálok, mit eszek, mennyit mozgok. Visszatért az igazi önző énem, ami sokszor volt rám jellemző korábban is. Önzés alatt nem irigységet kell érteni, hiszen sohasem érdekelt igazán, hogy kinek mije van, egyszerűen arról van szó, hogy becsuktam annak helyiségnek az ajtaját, ahol a gondolataim rejtőznek, teljesen elszeparálva azokat minden "zavaró" dologtól. Jobban visszagondolva, ez az ajtó az idén sem volt mindig nyitva, dacára annak, hogy bizony elkelt volna időnként egy kis társaság. Mi sem jellemzi ezt jobban annál, hogy az idei karácsonyra készülődvén azon kaptam magam, hogy talán először a történelem során semmilyen ajándékötletem nincs. Amint eszembe jutott az ajándék szó, azonnal hatalmas csend támadt a fejemben, se egy moraj, se egy visszhang. Semmi más csak néma csend. Pedig biztosan jöttek az impulzusok az év során, amelyeket máskor elég jó arányban szoktam elraktározni, dacára a legendás feledékenységemnek. De idén ez nem működött. Annyira bezárkóztam a fejembe az idei év slágertémájával, hogy még arra se vettem a fáradságot, hogy legalább az ablakon kinézzek. Nincs szükség egyik fentebb említett nyomozóra sem, hogy rájöjjek, zárt ajtón keresztül kirakni sem tudom a nem kívánt gondolatokat. És ezzel el is érkeztünk az idei év tanulságához. Nevezetesen ahhoz, hogy ez a rák dolog nem lehet olyan nagyon ijesztő, hiszen még arra sem tudott rávenni, hogy érdemben megváltozzak.

Ez persze biztosan nem a rák hibája. Inkább belőlem fakad, talán genetikai eltérés lehet ez a nemtörődömség. Nem akarok mentséget keresni és nem csak azért mert tudom, nem is nagyon találnék, így aztán bátran kijelenthetem: nem sokat tanultam az új tantárgyból. Az egyetlen hozadéka ennek az egész nyavalyának talán ez a napló. Olyan sokszor akartam már kezdeni valamit a fejemben kavargó gondolatokkal, de korábban sohasem tudtam azokat rendszerbe szedni. Ez volt az első alkalom. Ebből a szemszögből nézve talán mégsem volt teljesen haszontalan ez a közel egy éves utazás. Talán csak egy kis idő kell hozzá, hogy a homokvihar után elüljön a porfelhő és végre meglássam azt, hogy minek a romjaira kezdhetek újra építkezni. Hogy az építőkockák betűkből, szorgalomból, odafigyelésből állnak-e majd, azt még nem tudom, de mire az utolsó porszem is engedelmeskedik majd a gravitációnak, addigra talán én is tisztán látok majd. Muszáj lesz, hiszen el kell végre döntenem, hogy az a bizonyos pohár félig tele van, vagy félig üres? Hajlok afelé, hogy félig tele, sőt, azt hiszem fél szemmel már egy csapot keresek, hogy teljesen megtöltsem azt, hiszen a belőlem kivágott részeken kívül semmi sem mondatja velem azt, hogy erre ne lenne meg minden esélyem. Akkor meg miért ne tehetném?
víz.jpgEzen sorok olvasói között is biztosan van olyan, akinek akadt már dolga ezzel a furcsa nevű betegséggel, talán olyan is van, akit most is aktívan érint a téma. Vajon Ők is így élték, élik meg ezeket a napokat, vagy a többség gyökeres változáson esett át? Vajon kinek mennyit kell lépni az élet nevű társasjátékban, hogy igazán megismerje a szabályokat, sőt, azokat a maga előnyére is tudja változtatni? Egyszer talán majd én is megtudom. Addig marad játék, azaz a különféle kontrollvizsgálatok, a drukk, hogy minden rendben legyen, hiszen akármennyire is önző valaki, ez nem változtat azon a tényen, hogy mások iránt is felelősséggel tartozik. Ha akarom, ha nem, van még tennivalóm, bár szerencsére az akarással nincs gond.

A szürke hétköznapok tehát ismét eljöttek, nekem már csak annyi a tennivalóm, hogy olyan színűre fessem át azokat, amilyenre akarom. A paletta szerencsére nagyon széles, csupán egy jó ecsetre van szükségem.

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet vicc rák egészség vastagbélrák végbélrák Egészségügy

Gombóc

2012.12.19. 22:33 :: Altezza

Talán most kellene a legkönnyebben mennie az írásnak, mégis nehezen találom a szavakat. Túl vagyok az első olyan kontrollvizsgálatomon, ami azt próbálta igazolni, hogy nem volt értelmetlen az idei évet átölelő programsorozat.

A legnehezebb talán a vizsgálat és az eredményhirdetés közötti várakozás volt. A bő húsz perces szoborrá válás még csak-csak ment a gépben, ami után persze kicsit meg is könnyebbültem, de utána ismét nehéz volt lekötni a gondolataimat. És ahogy múlt az idő, ez csak egyre rosszabb lett. Írásos eredményt a vizsgálat időpontjához képest három munkanappal későbbre ígértek, de természetesen én már két nap után telefonálgatni kezdtem. Nem bírtam tovább a gombóccal a torkomban élni, ami egyre csak nőtt, ráadásul biztos, hogy nem szilvás volt, mert olyantól még sohasem volt hányingerem. Elég volt csak a témára gondolnom és máris öklendezni kezdtem. A bizonytalanság teljesen megőrjített, annál meg még egy rossz eredmény is jobbnak látszott azokban a napokban. Így hát, amint azt már említettem, erőt vettem magamon és felhívtam az intézményt. Nem ragoznám a történetet, azt meghagyom a napló Hollywood-i átiratának, ám arról azért megemlékeznék, hogy kétszer kértek még két órát az eredmény elkészültéig, utána pedig nem voltak hajlandóak telefonon mondani arról semmit, így végül e-mailben küldték el.
Valaki másnak az eredményét. Ez már csak így szokott lenni. De mire újra felhívtam őket, már tudták, hogy hibáztak és még a mondanivalóm feléig sem jutottam, amikor megjött az újabb e-mail, immáron az én testem szöveges értékelésével, amit azon nyomban meg is nyitottam, fülemen az ügyintézővel, akinek aztán így szembesülnie kellett örömtáncom akusztikus változatával. A bennem komfortos otthonra lelő feszültség azonban nem múlt el rögtön, még ha tényleg nagyon örültem is annak, hogy a PET CT nem mutatott semmi rákra utaló jelet. Az ilyenkor szokásosnak mondható telefonhívások után azonban már kezdtem egy kicsit megkönnyebbülni, talán örülni is. Még könny is szökött a szemembe, pedig ritkán jutnak felszínre a bennem zajló érzések. Miközben tudjuk: a gombócnak is lelke van.

Persze nem én lennék, ha nem próbálnám meg máris árnyalni egy picit az eredményt: ez még csak egy csata, nem a teljes háború. Bár ez a hasonlat talán kicsit sántít, hiszen ahogy azt már többször is írtam, én nem harcolok, így azt sem mondom, hogy legyőztem ezt a nyavalyát. Ebben az évben én semmit sem tettem, ami önmagában ezt az eredményt hozta volna. Csupán hagytam magam.
A tudomány és azok gyakorlói voltak azok, akiknek köszönhetően most nem egy végrendelet felett görnyedek, azon agyalván, hogy kire is hagyjam a kitaposott focicipőimet. Jó, hogy nem mindenki péknek tanul, így aztán vannak olyan emberek, akik munkájukkal hosszú évekre biztosítják a törzsvásárlókat azoknak, akik mégis péknek álltak.

Azt hiszem örülök. Bár nagy ünneplést nem csaptam. Tulajdonképpen semmilyen ünneplésbe nem kezdtem. Egyedül talán egy kis extra bátorság az, ami előkerült a jó hír hallatán, így aztán arra alapozva, hogy papírom van róla, hogy egészséges vagyok, futva mentem focizni, majd annak végén futva is jöttem haza. Jól esett.
A testem talán nem értett egyet ezzel a megállapítással, mert ugyan izomlázam vagy ilyesmim nem volt, de mégis tudtomra adta, hogy nem mindig ért egyet a vele való bánásmóddal. Ismét ücsörgésre kényszerített, azaz megint csak azon törhettem a fejem, hogy mivel tehetném otthonosabbá lakásunk legkisebb vizesblokkját.
Gyanítom, nem az előző esti futás iránt érzett nosztalgia miatt futtatott meg megcsonkított emésztőrendszerem, hanem a tejszínt is tartalmazó spenótos tortellini volt az, ami olyan belső mozgásokat generált, melynek energiája elég lett volna egy újabb marsjáró célba juttatásához. Az utórengések még ma délelőtt is tartottak.

Nem ez az egyetlen dolog, ami nehezen múlik. A PET CT ugyanis igazolta a bő két hónappal ezelőtti reccsenő hangot, amit akkor bordarepedésnek gondoltam. Nos, nem repedt, hanem tört és nem egy, hanem két bordám is. A felvétel szerint még mindig növésben vannak. Mármint összenövésben. Ahhoz képest, amit a fenti eredmény mutat, nem is okozott nagy gondot, vagy jelentős fájdalmat ez a két borda. Persze nem hiányolok semmit. A kezeléseket, vizsgálatokat pláne nem. Utóbbiból pedig biztosan jut majd még, legkésőbb a tavasz folyamán, mert ha vérvétel nem is jönne addig, a következő tükrözés biztosan akkor lesz majd esedékes. Akkor aztán megint jöhet a gombóc a torkomba. Akarom mondani a zabszem. Odalent.

4 komment

Címkék: énblog élet vicc foci pánik rák egészség boldogság wc vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy

Távolság

2012.12.15. 11:15 :: Altezza

Túlestem az első PET CT vizsgálatomon, de egyelőre semmivel sem lettem okosabb. Legalábbis ami az állapotomat illeti. Érzésre továbbra is kifogástalannak mondanám, de a szavam egyelőre nem számít akkreditált vizsgálati eredménynek. Egy olyanra még három napot kell várnom, az elsőt ráadásul száműzetésben.

A vizsgálat sajátossága, hogy a belém injektált kontrasztanyag sugárzik, ami a leírás szerint kevésbé hasznos várandós nők illetve kisgyerekek számára. Utóbbiból pedig ugye rendelkezem eggyel, így aludni ugyan hazamentem az éjjel, de reggel igyekeztem mihamarabb eljönni otthonról, mondván, biztos nem hiányzik a lányomnak egy harmadik fül.
Érdekes dolog amúgy ez a sugárzó állapot. Érezni természetesen nem érzek semmit és egyelőre röntgenlátásom se lett, így az estig tartó száműzetésemet normál öltözetben töltöm, nem kötöttem a nyakamba piros köpenyt, hogy azzal fedjem el a nadrágomra húzott alsónadrágomat. Ugyanakkor a vizsgálati szerkentyűt birtokló cég honlapján található leírás illetve az ott kapott szóbeli instrukciók nem feltétlen állnak összhangban egymással. Előbbi csupán arról ír, hogy ne kerüljek az említett célcsoport közvetlen környezetébe, míg szóban az egy légtérben való tartózkodástól is óva intettek. Mondjuk nem ez volt az egyetlen ellentmondás: a leírásban az szerepel, hogy a kontrasztanyag beadása után teljes nyugalomban kell eltölteni a vizsgálatig eltelő egy órás időtartamot. Járkálni, tenni-venni, olvasni(!) nem szabad, mert az befolyásolja a glükóz lebomlását, így a vizsgálati eredmény is pontatlanabb lesz. Egyedül a helyiségben (1,5 m × 1,5 m) elhelyezett televíziót lehet nézni. No de mi van akkor, tettem fel a kérdést, ha a TV-ben feliratos műsor van? A válaszon még dolgoznak. Volt még néhány hasonló kérdésem, úgyhogy egészen biztosan tovább nőtt a rajongóim tábora.

Maga a vizsgálat amúgy rendben ment, bár most kicsit hosszabbnak tűnt az a húsz perc, mint tavasszal. Próbáltam elütni az időt illetve nem mellesleg elterelni a figyelmemet arról, hogy mennyi ideig is kell mozdulatlanul lennem, ami továbbra is igen nagy kihívás, de a különféle dalok dúdolgatása egy idő után felvette a gép monoton zakatolásának ritmusát, ez pedig egyenes út volt ahhoz, hogy a gondolataim is zakatolni kezdjenek. Az első az volt, hogy remélem, a lányomnak sohasem kell majd ilyen helyzetbe kerülnie. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy ilyenkor milyen tiszta, egyértelmű is a világ rendje. Kit érdekel, hogy hosszú volt a sor a boltban, hogy valaki rosszat szólt vagy, hogy mit bénázott az előttünk haladó autós? Ilyenkor csak egy fontos dolog van: a hibátlan eredmény.
radiation.jpgNem volt ez másként tavasszal sem. A tükrözésnél számítottam rá, hogy nem egy beköltözött mókus huncutkodik velem és okoz tüneteket, de az MR és a CT vizsgálatnál próbáltam abban bízni, hogy amúgy semmi bajom sincs. Ebbe próbálnék most is kapaszkodni. Azt kell mondjam, hogy semmivel sem vagyok rosszabbul, mint mondjuk tíz éve. Igaz, nincs friss emlékem akkorról, de nem gondolnám, hogy több bajom lett volna. Anno már írtam róla, hogy náthás sem nagyon szoktam lenni. Nos, ez egyelőre az idén sem változott meg, pedig elvileg most több mindennek kellett ellenállnia a szervezetemnek. És mégis, dacára annak, hogy kétszer műtöttek, hogy kaptam némi sugárkezelést, kemót, stresszt, még egy hőemelkedésem sem volt. Idén talán ha tízet tüsszentettem. Abból hármat tegnap óta, így simán lehet, hogy így az év végére meglesz az első náthám vagy ilyesmim. Dolgozom, mozgok és csak azért fogyok és nem hízok, mert próbálok egy kicsit jobb formába kerülni a mostani gömbformához képest. Mi ez, ha nem bizakodásra okot adó valami? És mégis, pontosan tudom, hogy ez nem jelent semmit. Ettől még lehet az emberben olyan apró valami, ami semmilyen tünetet nem okoz. Ezért nem vagyok benne biztos, hogy könnyű lesz az eredményhirdetésig hátralévő néhány nap.

Talán sosem lesz ez már könnyű. Egyelőre nehezen tudom elképzelni azt, hogy harmincadszor már úgy mennék egy ilyen kontrollvizsgálatra, hogy őszintén hiszem, hogy semmi hibát nem fog találni a gép. Ki lehet ebben biztos? Ki az, aki felelősségteljesen ki mer ilyesmit jelenteni? Szerintem nincs annyi idő, ami után ne izgulna az ember. Egy örök adrenalinlöket.

Mondanom sem kell, folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy valamilyen úton hamarabb ki kellene deríteni az eredményt, ám egy telefonhívás azt is magában rejti, hogy választ kapok a kérdésemre. Az meg ugye kétféle lehet. Még gyűjtöm az erőt. Este még volt egy kicsi, hiszen már a vizsgálat után is azonnal rákérdeztem a dologra, de azt mondták, nem tudnak semmit. Hogy ezt most kegyeleti okból mondták vagy tényleg így van, azt nem tudom. Talán soha nem is fogom megtudni. Az eredmény azonban legkésőbb három nap múlva kiderül. Vajon mi lesz nehezebb, az előtte lévő idő vagy az utána jövő?

Egyelőre távolinak tűnik még a "nagy nap", de tudom, az idő gyorsan elrepül. Ez néha jó, néha rossz. Ma inkább jónak mondanám, hiszen este nyolckor lejár a távoltartási végzés, így lefekvés előtt talán már kioszthatok otthon néhány jó éjt puszit. Addig meg csak elmegy valahogy az idő. Nézzük mindenben a jót: most van időm egyeztetni a Mikulással, hogy kinek mit hozzon. Azt már biztosan tudom, hogy én mit kérek...

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség műtét vastagbélrák sugárzás kemoterápia végbélrák kemó CT Egészségügy

A vizsga

2012.12.12. 16:41 :: Altezza

A különféle területeken szerzett tudásunkat leggyakrabban vizsgával, vizsgákkal mérik fel, mindannyian vettünk már részt ilyenen. Sok-sok éve már annak, hogy egy középiskolai vizsga kiváló eredménye annyira magával ragadott, hogy hazafelé rossz buszra szálltam fel.

Azóta persze már túl vagyok néhány egyéb megmérettetésen, így szereztem némi rutint a vizsgadrukk leküzdésében, de még így is vannak olyan helyzetek, amikor nem tudok úrrá lenni a stresszen, a pánikon. A mostani is egy ilyen eset, sőt, talán még rosszabb is, hiszen most nem a szerzett tudásomat készülnek górcső alá venni, hanem valami olyasmit, amit nem tudok befolyásolni, azaz, hogy miként festek belül?

A helyzet az, hogy a rám váró PET CT vizsgálatnak már a gondolata is eléggé megvisel. Hiába küld folyamatosan szmájlikat a testem az agyamnak, az nem nagyon hagyja magát meggyőzni arról, hogy tényleg minden rendben van odalenn. Mivel kézen állni nem tudok, ezért mindig az agyam van legfelül, azaz Ő a domináns, már-már diktatúrát hozva ezzel létre. Az uralmát egyedül a Feladat nevű sereg tudja megingatni, ám ez az armada nem túl jól szervezett, így az utánpótlás gyakran akadozik, ilyenkor pedig jön a gondolatterror. A megváltást most egy vizsgálati eredménytől várom, abból is a kiváló fajtájútól. Az időpont még egyeztetés alatt. Addig marad az idegeskedés.
Nem igazán emlékszem már, hogy az első CT illetve MR vizsgálatok, valamint a műtét(ek) előtti idegeskedésem milyen volt a mostanihoz képest, visszaolvasni meg lusta vagyok, de az biztos, hogy a PET CT iránti elkötelezettségem óta napról-napra feszültebb vagyok. Nincs semmi bajom, akad néhány jövőre vonatkozó tervem és a jelent is egészen elkezdtem uralni. És mindezt nagyon élvezem. Pont ezért félek, hogy keresztbe tesz majd valami. A testem minden egyes rezdülésére hatványozottabban figyelek: itt szúr, ott nyom, amott viszket, csupa olyan dolog, ami talán tíz éve is előfordult, de egyrészt ki emlékszik már arra, másrészt azóta történt velem ez meg az, szóval minden okom meg van rá, hogy akár áttéteket is vizionáljak magamnak. A legfrissebb felfedezésem az, hogy szerintem régebben nem volt ennyi anyajegy a hátamon. Biztos a sok röntgensugár vagy a kemó vagy egy önkéntes bőrrák. Vagy erre járt Festéktüsszentő Hapci Benő. A lényeg, hogy lehet min agyalni.
Louis_chef.jpg
Vizsgá(lat)ra készülök. Alapos vizslatás vár rám, azaz leginkább a belsőségeimre. A francia szakács, Monsieur LePetChef megnézi, hogy az általam kínált alapanyagokból lehet-e jókat főzni, sikerül-e továbbra is megtartani a Michelin csillagokat a Le Vie, azaz Az Élet nevű éttermében? Azon a helyen, ahol harminchét év alatt már megannyi jó dolgot szolgáltak fel a nagyközönség számára, a tulajdonos legnagyobb örömére. Mondanom sem kell, hogy a tulaj egyáltalán nem tervezi bezárni a környék legjobb, legvidámabb konyháját. A receptkönyvnek még a felénél sem jár a séf.

Megint egy olyan esemény közeleg, amire semmilyen ráhatásom sincs. Mindössze annyi a teendőm, hogy miként idén már oly sokszor, ismét hagyom magam. Hagyom, hogy belém fecskendezzenek némi sugárzó anyagot, hagyom, hogy megitassanak velem egy kancsó vaskerítés ízű vízszerű kontrasztlöttyöt, illetve megpróbálom a talán még ennél is nehezebb dolgot: mozdulatlanul feküdni a vizsgálat alatt. Nem tűnik nagy áldozatnak, sokaknak talán ez a legkönnyebb rész az egész procedúrában. De nem vagyunk egyformák.
És ettől szép a világ.

Remélem, a vizsgálat után is ilyen szépnek fogom gondolni. Jó lenne, ha nem csak a kontrasztanyagtól, hanem a jókedvtől is sugároznék. Ez talán messziről is látszik majd, közel meg úgysem mehetek huszonnégy órán át senkihez.

UPDATE: Péntek este 8-ra kaptam időpontot PET CT-re.

Szólj hozzá!

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség szakács vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy PET CT

Akarom

2012.12.08. 11:07 :: Altezza

Rövid szó, ami egyesek számára magabiztosságot, másoknak inkább erőszakosságot sugall. Az biztos, hogy sokan nem szeretik, hiszen a gyerekeket is állandóan arra kérjük, mondja inkább azt, hogy szeretném. Én most egy kérdőjellel szelídítettem meg ezt a szót.

Alig, hogy megválaszoltam azt a kérdést, hogy CT vagy PET CT (utóbbi), máris egy újabb feladvánnyal kell megküzdenem: mikor? Azaz, hogy akarom-e még idén, vagy inkább toljam az onkológus által meghatározott január közepi határidő felé a vizsgálat időpontját? A dilemmát az okozza, hogy egy esetleges negatív hír mennyire jönne jókor így Karácsony előtt. Egészen biztos vagyok benne, hogy rossz híreket az év egyetlen napján sem jó kapni, de erre az időszakra ez talán hatványozottabban igaz. Még akkor is, ha ez az ünnep nekem nyilvánvalóan nem a vallási kötődése miatt fontos. Volt olyan időszak, amikor egyáltalán nem érdekelt, olyannyira, hogy még fát se vettem. Egyrészt fedezet se nagyon volt rá, másrészt egyedül éltem, így pedig szükségét sem éreztem annak, hogy a hazacipelés, faragás, díszítés szentháromság után egyedül állhassam körbe a csillogó csodát, és áttehessem a bal kezemből a jobba az aranyszínűre festett diót. Később ez persze teljesen megváltozott, főleg mióta csatlakozott hozzánk a lányunk is. Azóta ez az említett előkészület az egész esemény legjobb része, hiszen szeretünk neki meglepetést okozni. Ez pedig kíván némi kreativitást: a fát máshol rejtjük el, amiért aztán éjszaka szoktam elkocsikázni, ami persze így azt eredményezi, hogy éjféltől kettőig díszítjük azt, lábujjhegyen. Így készül a csoda.
PrériII.jpgÉs ez a csoda az, amit veszélyeztetve érzek. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha januárra halasztom a vizsgálatot, akkor meg a bizonytalanságot nem tudom majd levetkőzni. Hiába érzem magamat teljesen jól, nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy semmilyen eltérést nem mutat majd a gép. Milyen jó is lenne, ha biztosan tudnám, hogy jól végződik majd ez a kaland. Igaz, akkor meg nem lenne szükség a vizsgálatra.
Amit persze az eredménytől függetlenül is szívesen kihagynék, mert nem hiányzik az újabb bökdösés, a kontrasztanyag mellékhatása(i), a PET CT sajátosságának mondható rádióaktivitásról nem is beszélve. Ez utóbbi igen jól hangzik, pláne a tájékoztató azon része, amiben leírják, hogy a vénáimba szánt sugárzó anyag nem veszélyes, de azért legyek oly kedves és úgy huszonnégy óráig ne nagyon közelítsek gyerekekhez vagy várandós nőkhöz. A többiekért gondolom meg nem kár. Az idén már úgy is annyi röntgen-, és egyéb sugarat nyeltem, hogy ez már igazán nem oszt, nem szoroz. Elég egy rosszul kivitelezett tűzijáték a közelgő szilveszteren és máris pályára állok, mint hazánk első nukleáris rakétája. De egy sima turistavízummal is végső csapást mérhetek bármely kontinensre.
A sugárzás rákot okoz vagy kezeli azt. Jó, nem?

Túl sok időm azért nincs morfondírozni, mert a TB-s páciensekhez képest nekem ugyan nem kell hónapokig várnom egy időpontra, hiszen a készpénzes ügyfeleket két héten belül fogadják, de az említett ünnep is a nyakunkon van már, és a szerkezet kezelőszemélyzete biztosan szívesebben nézne a a csomagolópapír, mintsem a bőröm alá. Azt eddig is tudtam, hogy milyen eredményt akarok látni a leleten, csak azt nem tudom még eldönteni, hogy magát a vizsgálatot mikor akarom? Őrlődni sem jó azon, hogy vajon milyen eredményt kapok, de jelenleg elég erősen visszatart az eredménnyel való szembesülés. Általában szeretek hamar átesni a nehéz feladatokon, az ilyen jellegűek azonban kicsit mások.

Futás előtt szoktam egy nagy levegőt venni, mielőtt megteszem az első lépést és úgy érzem, most is egy ilyen nagy levegőre volna szükségem, hogy rászánjam magam arra, hogy mielőbb letudhassam a dolgot. Akarnom kellene, de ehhez akaraterő is kell. Majd körülnézek itthon, talán van még belőle valahol egy fiók mélyén.

1 komment

Címkék: énblog élet vicc vallás pánik rák egészség vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy

Meri vagy nem meri?

2012.12.06. 13:12 :: Altezza

Az élet időnként eldöntendő kérdésekkel áll elő, melyek első látásra egyszerűnek tűnnek, mégis valamiért nem tudunk egyértelműen állást foglalni. Nekem még úgy huszonnégy órám van előállni egy válasszal.

A kérdés maga pedig a CT kontra PET CT vizsgálat, azaz, hogy melyiket válasszam? Az illetékes bizottság egyszer már levette a vállamról ezt a terhet, mikor úgy döntött, hogy jó lesz nekem a sima CT is, de nyilvánvalóan nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy az elvileg részletesebb PET CT hamarabb derítené fel az esetleges eltérést, eltéréseket. Amelyekre persze gondolni sem akarok. A gond csak az, hogy hiába nem akarok, mégis gondolok rá. És groteszk módon éppen ez a rágondolás az, amitől elbizonytalanodom a döntés meghozatalakor. Egyértelmű, hogy a legbiztosabb információra lenne szükségem, a gond csak az, hogy az információ lehet pozitív és negatív is, ami azért nem mindegy.
Kicsit úgy érzem magam, mint a műtétek és a prevenciós kemó közötti időszakban, amikor volt egy kis időm élvezni a szürke hétköznapjaimat. Épphogy elkezdtem a Lego kockákkal kiegészített, de mégis régi napjaimat élni, amiket tényleg nagyon élvezek és máris itt egy kis(?) bökkenő. Vannak terveim, melyek közül egy-kettőnél még azok megvalósulására is látok esélyt, így azt hiszem érthető, ha aggódva tekintek minden olyan dolog irányába, amelyekről úgy érzem, hogy fenyegethetik ezeket a remek napokat. Nyilvánvaló, hogy nem maga a vizsgálati módszer dönti el, hogy mi van bennem, az csak tájékoztat róla, de ennek ellenére sem tudok jó szívvel befeküdni a gépbe. Nem a kontrasztanyag esetleges mellékhatásai vagy az egyéb kellemetlenségek, netán a vizsgálat költsége az, ami lassítja a döntés meghozatalát, hanem az, hogy esetleg nem jó híreket kapok. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állnék rá.

Vajon tényleg segít egy korai, szinte sejtszintű diagnózis, vagy csak annyit érek el vele, hogy több időm lesz idegeskedni? Ki tudja... Az biztos csak, hogy valamilyen vizsgálaton át kell esnem, ami, ismerve a racionalitásomat szinte biztosan a PET CT lesz. Persze a racionalitás mellett van nekem egy remek, halogatásként manifesztálódó majréhajlamom is, de talán épp itt az ideje levetkőzni azt.
Apró.jpg                                               Kép: grinningplanet.com

Holnap délutánig eldől a kérdés, hiszen akkor megyek majd vissza az onkológushoz. Végső esetben feldobom majd azt a pénzérmét, amit már vagy húsz éve dobálgatok, igaz, ilyen fontos dolgot még nem kellett eldöntenem vele. Bár a módszer tudományos mivoltára nem sok bizonyítékom van, főleg ha figyelembe veszem azokat az eseteket is, amikor addig dobáltam az említett fémdarabot, amíg a szívemnek kedves eredményt nem hozta a "sors". Talán most jött el az alkalom, hogy ne ezt a módszert alkalmazzam. Lehet, hogy erre utal az is, hogy néhány napja megdolgozta egy kicsit az érmét a mosógépünk, mivel az bent maradt az egyik nadrágom csikkzsebében, így most dacára a többszöri mosásnak, nem mondanám rá, hogy fényes állapotban van.

Az olvasók többsége, talán száz százaléka, azt fogja mondani, hogy egyrészt ne majrézzak, menjek a PET-re, másrészt gondolkozzak pozitívan, mert akkor majd pozitív dolgokat vonzok be. Akármit is jelentsen ez utóbbi. Nekik csak Bendegúzt tudom idézni, azaz "Próbálok én, de nem megy az könnyen faluhelyen!". Plusz ugye azt is hozzá kell tennem, hogy én most egy negatív eredményt szeretnék bevonzani. Bár végül is az pozitív lenne.
Csak, nehogy összekeverjem őket a nagy vonzásban.

Első körben mondjuk egy kis bátorságot kellene bevonzanom, hogy meghozzam végre ezt a döntést, bár lehet, hogy a tömegvonzás törvénye megoldja majd ezt is. Bár a tömegem mintha csökkent volna egy kicsit az utóbbi időben. Ami tervezett dolog, ugyanis a szürke hétköznapjaim mellett szeretnék a versenysúlyomhoz is visszatérni. Ennek megfelelően próbálok kevesebbet és valamivel tudatosabban enni, bár ez utóbbi eddig is megvolt, mert, ahogy azt Besenyő Pista bácsi is megmondta, étkezés közben mindig tudom, hogy eszem.
Ezirányú törekvéseimnek ad lendületet az elmúlt két nap megnövekedett lego szakkörös programsorozata is, merthogy mostanában megint gördülékenyebbé váltak a dolgok. Semmi krónikus, csak egy olyan időszak, amikor jól jönne a nyáron kiselejtezett tartályom. Az állandó ülésezés egyébként egy új felfedezést is hozott, mely szerint a munkahelyemen nagyon sok olyan ember van, aki nem mos kezet, miután hosszabb-rövidebb időt eltöltött a törzshelyemen. Pedig esküszöm, hogy ingyen adjuk a vizet és a szappant is. Lassan kerülnöm kell majd az ügyfelekkel és kollégákkal történő kézfogást, azaz lehet, hogy egyszerűen csak elfutok majd, ha meglátok valakit. Ez mondjuk illeszkedne a fogyási vágyamhoz, merthogy ismét el akarok járni futni. Még futószerkót is frissítettem néhány napja. Mi ez, ha nem elszántság? Pláne ebben a decemberi hidegben.

Még jobb formába kell jönnöm és nagyon remélem, hogy ezt nem gátolja meg majd semmi, pláne nem egy vizsgálati eredmény. Mert vizsgálat az lesz, a kérdés csak az, hogy az utána jövő csend nyugalmat áraszt majd vagy síri lesz? Az eredménytől tehát tartok, de meg kell tudnom. Bátraké a szerencse!

3 komment

Címkék: énblog vicc pánik rák egészség wc torna műtét vastagbélrák kemoterápia végbélrák kemó CT Egészségügy

Góóól...

2012.12.03. 23:04 :: Altezza

Ez az egyik kedvenc szavam. Magyarul leginkább labdajátékoknál használjuk, de angolul ugye célt is jelent, és az én fejemben ez a két jelentés most ötvöződött, legalábbis az elmúlt huszonnégy órában.

Ez a folyamat a tegnap esti órákban indult, amikor is harmadszor kiálthattam a címben szereplő szót, amely egyben a győzelmet is jelentette. Hiába nem volt hagyománya a meccsre járásnak a családban, engem valahogy megfertőzött, immáron közel huszonkét éve. És higgyék el, igazán lelkesítő dolog tud lenni egy szó szerint az utolsó pillanatban kicsikart győzelem. A tegnap esti eufóriából még mára is jutott, ennek megfelelően kifejezetten jókedvűen látogattam el ma reggel a Kútvölgyi kórházba, pedig a program nem ígérkezett éppen vidámnak, ugyanis tükrözésre mentem. És mégis, egész úton jó kedvem volt és ez a várakozás közel egy órájában sem csillapodott. Ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárult, hogy rengeteg ismerős arc jött szembe a folyosón doktorok és nővérek személyében. Találkoztam a nyáron szerzett testvéremmel, akit szemmel láthatóan nem viselt meg az első műtétkor kapott vérátömlesztés, de rajta kívül még másoknak is volt egy-két jó szava hozzám. Azt is megtudtam, hogy a rajzolt stomazsákom továbbra is téma, még a forgalmazóhoz is eljutott. Hogy mekkora sikert aratott, azt nem tudom, de egyszer talán hasznát is veszik.
Gól.png                                    Kép: siliconcloud.com

Az idő tehát gyorsan elrepült, amit újabb gyors események követek. A sebésszel történő kézfogás után egy perccel, már a tavasszal megismert négykézlábas pozitúrában voltam, azaz az udvarlás most is elmaradt. Még a frizurámat sem dicsérték meg. De hát ilyenek ezek a férfiak. És ha már ilyen hamar tisztáztuk a szituációs játék szereposztását, gyorsan azonosultam is a szerepemmel, így szinte tökéletes női sikollyal jeleztem, hogy jó helyen jár a vizsgálati műszer. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a folyamat közben ezúttal sem az őszinte mosolyomat láthatták az arcomon. Annyi erőm azért volt, hogy beváltsam az előző esti meccsen tett ígéretemet, azaz, hogy GÓL-t kiáltsak sikeres behatolás esetén. Ezzel persze csak további bizonyítékot szolgáltattam a személyzet részére, hogy talán egy agyműtét is indokolt lenne. Tartok tőle, hogy hiába esedékes háromhavonta ez a vizsgálat, sosem leszek igazi rabja annak, hogy különféle tárgyakkal közelítsenek az egyébként csak kijáratként használt testnyílásomhoz. Tudom én, hogy komplett iparágak épülnek az ilyen jellegű tevékenységekre, mégis egészen biztos vagyok benne, hogy egyetlen pont sem fog összejönni a SuperAnalShop pontgyűjtő kártyámon. Ez ügyben valahogy konzervatív vagyok.
A vizsgálat szerencsére jó eredményt hozott, ami egyrészt abból állt, hogy a doktor megúszta, hogy szemből jöjjön a vonat az alagútban, másrészt nem látott semmiféle kiújulásra utaló jelet. Bátran kijelenthetjük, hogy az alig néhány perces vizsgálatra így mindketten jó szívvel emlékezhetünk majd vissza.

Hogy a sebésznek miként alakult ezután a napja azt nem tudom, de dacára annak, hogy az enyém átlagosnak volt mondható, mégis úgy mehetek ma aludni, hogy tulajdonképpen inkább a tökéletes jelzőt használnám rá.
Az ok pedig igen egyszerű: jól éreztem magam. Átlagos munkanap, utána rohanás az óvodába, hogy időben érjek oda a balettra a lányommal, ahol ezúttal is egy egész gyerekhad úszta meg a bepisilést, azaz nem kellett elfoglalnom az intézmény egyetlen vízöblítéses árnyékszékét, amíg a lányom az első lépéseit tette meg a Hattyúk tava felé. Aztán jött az este, ez pedig teremfocit jelentett, amire fejben egész nap nagyon készültem. Nem a taktikát vettem át természetesen, hiszen nekünk olyan nincsen, egyszerűen csak nagyon szerettem volna, ha a játék végén úgy jöhetek le a pályáról, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Kivételesen nem kellett csalódnom önmagamban, mert így lett. Igyekeztem sokat futni, hajtani, azaz tenni a dolgomat. Fogalmam sincs, hogy ebből a többieknek mennyi jött át, de kivételesen most nem is érdekelt. Jól akartam magam érezni és dacára annak, hogy volt egy-két bosszantó hibám, jól is éreztem magam. Hosszú idő után talán most volt először úgy, hogy alig villant be a fejembe, hogy milyen kalandjaim voltak az idén. Kicsit nem figyelek oda és máris olyan minden, mint volt az bármikor.

Szinte percre pontosan huszonnégy órával az említett harmadik GÓL! kiáltásom után, ismét elhagyhatta ez a hangsor a számat, hiszen gólt rúgtam. Nem volt se nagyon ronda, se nagyon szép, amolyan átlagos lövésből született meg. Mégis fontosnak éreztem, mert keretbe foglalta az eltelt egy napomat. Így vagy úgy, de gólt, azaz célt értem: boldog voltam! Kell ennél több?

3 komment

Címkék: énblog élet vicc foci rák egészség testvér műtét vastagbélrák végbélrák stoma Egészségügy sztóma

Fogtündér

2012.11.27. 23:03 :: Altezza

Mint az a következő sorokból talán majd kiderül, még törékeny az a béke, amelyről alig néhány napja írtam. Egyelőre semmi vészes nem történt, mindösszesen volt két olyan napom, ami így vagy úgy, de elgondolkoztatott. Plusz ma kiesett a lányom első tejfoga is.

Hogy időrendben haladjunk, kezdjük a tegnappal, ami tulajdonképpen egy átlagos napnak volt mondható, de estére mégis eléggé rossz hangulatba kerültem. Délelőtt sikerült utolérnem a sebészetet, így szerencsésen elültettem egy zabszemet oda, ahová a jövő hét hétfő reggelén terveznek egy All Inclusive körutazást. Keretes lesz így a jövő hét, hiszen a hétfői túra után az onkológus vár majd rám pénteken. Ott ugyan vizsgálat nem ígérkezik, viszont a pár nappal korábban levett vért addigra már biztosan kiértékeli a kórház többszörös Aranykémcső-díjas HemoSommelier-je, melynek eredménye természetesen egyre jobban aggaszt. Gondolom nem valami ilyesmi lesz a papíron: halvány rubinvörös szín, egy kis narancsos beütéssel, gyümölcsös Lymphocyta íz, enyhe diós Trombocita lecsengéssel, közepesen telt Hemoglobin, könnyed Monocyta illat, enyhe fenyő utóérzéssel. Mintha savanykás lenne, de a tanninok közepesen szemcsések. Meg még néhány sor a tumormarkerekről.
Érdekes, hogy a múlt héten még kevésbé foglalkoztatott ez a téma, de, ahogy azt írtam, az elmúlt két napban ez valahogy megváltozott. Hétfő este várt rám a szokásos teremfoci, de simán el tudom képzelni, hogy ezentúl inkább törlik a hétfői napokat a naptárból, mert amit tegnap este foci címszó alatt előadtam, az minden volt, csak értékelhető nem. A társak persze rendesek voltak, sőt, a végén még meg is vígasztaltak, hogy régebben sem voltam jobb, én emlékszem rosszul. Pedig szeretném hinni, hogy az elmúlt bő évtizedben nem az volt rám a jellemző, hogy a tíz méterre álló társnak szánt labda az előttem két méterrel álló játékos hátában landol, aki természetesen szintén velem van. Azt az öngólt meg már nem is említem, ami még Benny Hillnek sem jutott volna az eszébe. Hiába lőttem gólt, meg adtam véletlenül jó helyre a labdát egyszer-kétszer, eléggé letört a dolog. Pedig hol volt még a mai nap.
fogtündér.jpg                                                    Kép: forbes.com

Az a mai nap, ami látszólag semmi különöset nem hozott egészségügyi szempontból, mégis, úgy ültem le most írni, hogy nyilvánvalóan közeleg a Maja naptár valóra válásának ideje.
A bevezető sorokban említettem, hogy fél perccel hamarabb van kész a lányom a fogmosással, hiszen kiesett egy tejfoga a sok közül. Az egész elég gyors lefolyásúnak volt mondható, hiszen az első komolyabb jel tegnap délután jelentkezett, úton hazafelé a balettóráról, amikor is közölte, hogy nagyon fáj a foga. Még huszonnégy óra sem telt el és már úgy tudta a kezében tartani a fogát, hogy közben csukva volt a szája, mivel az óvodából hazáig tartó út során győzött a gravitáció. De az is lehet, hogy a "Ne piszkáld!" felszólításom erőteljessége hagyott némi kívánnivalót maga után.
Akárhogy is, az esti mese után már úgy feküdt le, hogy a párnáján Ő, alatta pedig az említett fog szunnyadt, mondván, "Most végre kiderül, hogy vannak-e igazi tündérek!". Reggel természetesen boldog lesz, hogy igaziból vannak, mert az apró ajándékból nyilvánvalóan erre fog következtetni. Az más kérdés, hogy mire ezeket a sorokat majd el tudja olvasni és meg is érti őket, akkorra ez a meggyőződése már a múlté lesz.
És ez a tündéres pillanat volt az, ami végkép betette nálam a kaput mára. Már az is súrolta a könnyfakasztás határát, amikor mese után közölte, hogy "Apa, annyira szeretlek, amennyire messze van ide a Mars!", de a tündérvilágos világnézetet már nem igazán tudtam feldolgozni. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a visszatérő gondolattal, hogy a nyavalyám esetleges újrázása vet majd véget az Ő tökéletes világának. És mivel úgy két órája valami rejtélyes fájásszerű dolog jelentkezett a hátam bal oldalán, sokkal könnyebb volt ebbe a hangulatba kerülni.
Az érzést persze okozhatja egy sima izomfájdalom is, de az is elképzelhető, hogy a belém költözött démon lakásavató bulija okozza. Lehet találgatni, hogy melyiket tartom valószínűbbnek. Egyre inkább hajlok afelé, hogy a CT az olyan legyen, mint az üdítős flakon: PET. Ki tudja, talán egy ott kapott jó eredmény segítene tartósabban kiverni a fejemből a visszatérés gondolatát. Azt viszont nem állíthatom, hogy rossz eredményre gondolni sem merek, mert akkor a fenti sorok nem születtek volna meg.

Hiába a sok tennivaló okozta gondolatlekötés, ha közben olyan napok is előkerülnek, amikor nem tudok 100%-on dolgozni. Az a néhány perc vagy óra szinte teljesen tönkreteszi az összes többit. A végén még kénytelen leszek kiverni egy fogamat, hogy újra igazán hihessek a tündérekben. Persze csak úgy 32 napig, hacsak nem váltok kivehető fajtára...

14 komment

Címkék: énblog élet vicc foci pánik rák egészség vastagbélrák fogtündér letargia örök élet végbélrák CT

Nyolc nap, hét éjszaka

2012.11.25. 21:03 :: Altezza

Talán ez a leggyakoribb konstrukció a különféle utazási ajánlatoknál, pedig ennyi idő szerintem nem elég arra, hogy igazán kikapcsolódjon az ember. Eddig legalábbis így gondoltam.

Az elmúlt bő egy hétben mégis sikerült szinte teljesen kikapcsolódnom, már ami a rákjellegű gondolatokat illeti. És ehhez nem kellett repülőre ülnöm, ami nem nagy gond, mert nem igazán szeretem a repülést. Szép a világ onnan a magasból, csak valahogy aggaszt az a lehetőség, hogy nem a tervezett helyen és sebességgel ér földet a gép.

Utaznom tehát nem kellett, sőt, igazából semmi különleges nem történt velem. Leszámítva azt, hogy ismét sok munkám és egyéb tennivalóm volt, pont annyi, amennyi már elég ahhoz, hogy az egyébként állandóan kalandozó neuronjaimat folyamatosan lekösse. Olyan volt a hetem, mint egy időutazás. A nyavalyám kezdete előtt voltam utoljára ennyire gondtalan, ami ugye hivatalosan valamivel több, mint kilenc hónapja indult, de nem hivatalosan talán úgy két-három éve. Magáról az első tünetekről, amelyek akkor még nem tűntek annak, még nem is írtam, de ha már szóba került az időutazás, akkor ejtek róla néhány szót, hátha sikerül újabb tippeket adnom hipochonder olvasóimnak.
utiborond.jpgEmlékeim szerint úgy három éve jelentkeztek az első rendellenességek abban a folyamatban, amely a műtét óta oly sok említést kapott ezeken az oldalakon. Elkezdtem hetente végezni azt, amit addig egy-két naponta csináltam. Volt olyan, hogy az egy hetes turnusok között is ellátogattam az azóta törzshellyé vált helyiségbe, de az állandó ügyintézés mindig egy hetes időközönként jött, szinte órára pontosan. Ez a nap eleinte hétfő volt, de később csúszott annyit a dolog, hogy már nem vehettem biztosra a nagy napot. Ami tényleg nagynak és biztos pontnak volt mondható, ugyanis minden egyes alkalom ugyanúgy kezdődött: normál inger, normálnak tűnő ügyintézés, ami szép csendben átváltott egy görcsölő valamivé, olyan mennyiségű árukiadással, hogy egy kerékpárt is neki lehetett volna támasztani az eredmények. Majd mikor azt hittem, hogy vége, akkor jött a második és a harmadik kör, melyek már sietősebb ügyintézést kívántak. És ez sokáig ment így. Mindig átlagosnak indult és mindig pontosan három kör lett belőle. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen étel vagy alapanyag kezdett allergénként funkcionálni. A leggyanúsabbak a tejtermékek voltak, hiszen vasárnaponként gyakran használtam tömegnövelő szerként a túrós palacsintát, a triatlonozás pedig, ahogy azt említettem, eleinte mindig hétfőre esett.
A megvonás azonban nem hozott egyértelmű eredményt. Ezért aztán felvettem a stresszt is a gyanúsítottak körébe, amit talán az indokolhatott, hogy a lányom vészesen közelített a harmadik életévéhez, ami egyet jelentett az óvodával és a GYES végével. A probléma azonban egyre nehezebben volt kiszámítható, mert néha úgy tűnt, hogy rosszabb, néha meg két teljes hónapra is eltűnt. Teltek múltak a hónapok, talán nyolcat is lapoztam a naptárban az első eset után, mikor is az óvoda meghozta első gyümölcsét: amolyan rotavírus-szerűséget hozott haza egyetlen ismert gyermekem. Kereken négy óra alatt átment rajtam, de az a négy óra olyan intenzív volt, hogy nem volt rajtam olyan nyílás, amit ne használtam volna. Egy időben!

Ezután jött a második tünet, amit természetesen valamiféle utóhatásnak gondoltam, de később kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen az idő múlásával csak fokozódott annak intenzitása. Ez a tünet pedig nem volt más, mint az, hogy egyre gyakrabban kezdtem a szelek szárnyán közlekedni, ami ráadásul sosem jött egyedül. Gyakorlatilag úgy volt hasmenésem, hogy közben teljesen normális volt a termés. Mégis, annyiszor tudtam néhány milliliternyi hasmenést produkálni, akárhányszor csak akartam, azaz mindig jött valami, mikor azon voltam, hogy a bennem lévő gázok ne repítsenek egyenesen a sztratoszféráig. Eleinte ez napi egy-két alkalmat jelentett, később ez elment úgy hét-nyolcig is. Időnként némi vérnek látszó valamivel. Orvoshoz természetesen nem mentem.

De ugye semmi sem tart örökké, így tavaly ősszel végül elmentem egy gasztroenterológushoz, ahol töviről-hegyire elmondtam mindent, beleértve a családi előzményt is. Már ekkor is felmerült a tükrözés gondolata, de egyrészt nem akartam ennyire könnyen kaphatónak látszani az első randin, másrészt az orvos az elmondottak alapján úgy 20% esélyt látott a rákra. Pláne úgy, hogy sem az erőnlétemmel, sem az étvágyammal, súlyommal nem volt semmi gond. Elküldött vérvételre, ultrahangra, de azokból semmi sem derült ki, így abban maradtunk, hogy első körben rázzuk helyre a bélflórámat. Ez hozott némi változást, de az alaptünetek nem igazán múltak. Így jutottam el oda, hogy rászánom magam életem első bábszínházi szerepére. Ez volt idén februárban, ekkor kezdtem el gyűjteni azokat az élményeket, melyeket azóta változó gyakorisággal vetek papírra, azaz hogy bitekre és bájtokra. De vissza a jövőbe!

Dolgos, de mégis elmondhatatlanul nyugtató napokon vagyok túl, még úgy is, hogy pénteken nosztalgiáztam egy kicsit, hiszen vérvételen voltam. De még az sem okozott semmiféle problémát: hajnalban felkeltem, elkocsikáztam a kórházba és sorban állással együtt is úgy 6 perc alatt végeztem, azaz roboghattam haza, hogy együtt mehessünk az óvodába. Nem emlékszem minden vérvételemre, de megkockáztatom, hogy dobogón van a legsimábbak között. Egyedül a fertőtlenítésre szánt spray szaga az, amit továbbra sem tudok megszokni. De ez legyen a legnagyobb bajom. Ezen felül a sebészetre is próbálok időpontot egyeztetni, de eddig egyetlen hívásom sem talált szabad fülekre. Vagy profilt váltottak, vagy valakibe beszorult a tükrözéshez használt slag és most ott áll a teljes személyzet egymás derekát fogva, mint a Répa című orosz népmesében, ami csak nem akar kijönni a földből. Nem irigylem szegény flótást.

Ugyancsak kezdek megbékélni a belezésem óta megváltozott toalett mániámmal is, ami természetesen zavaró és olykor fárasztó is, de az elmúlt héten valahogy ez sem tudott igazán megviselni, pedig a péntek éjjelt megint ott kezdtem. Egyre gyanúsabb, hogy a zsíros ételekkel távolabbivá fog válni a kapcsolatom. Most azonban ez sem érdekel, mivel olyannyira felpörögtem ezen a héten, hogy még tervezgetni is volt kedvem.

Nyaralni akarok egész évben, úgy, ahogy ezen a héten, azaz sok-sok tennivalóval. Már hosszú évek óta tudom, hogy semmi sem fáraszt ki úgy, mint a semmittevés, ami persze könnyen elcsábít bárkit. De van ellenszere, úgy hívják, hogy: akaraterő. Ki tudja, lehet, hogy nekem is van...

2 komment

Címkék: énblog élet vicc alvás rák egészség wc unalom vastagbélrák végbélrák belezés Egészségügy

Az átlagember

2012.11.19. 18:58 :: Altezza

Amiről nem beszélünk, az nincs. Valahogy így tud időnként teljes feledésbe merülni az, ami az idei évemet annyira meghatározta. Most, hogy éppen nem zaklat egyetlen orvos sem, már-már visszakaptam a szürke hétköznapjaimat. Mondhatni, újra felépítettem azokat, mintha csak legóznék.

Legózni pedig sokszor legóztam az elmúlt napokban, ugyanis így neveztem el azt a folyamatot, amikor apró pici darabokból hozom össze azt, amit más, vagy korábban én magam is 10 perc alatt elintéztem a világ bármely porcelánfoteljén. Ez a molyolás persze olyankor eléggé bosszantó, főleg, hogy az inger és az azonnaliság egyáltalán nincs összhangban a végeredménnyel. De mikor szünetel ez a remek hobbi, akkor természetesen egyáltalán nem érdekel, hogy már nem csak az alvás az, ami megakadályoz egy aktív nap kivitelezésében.
Ezt leszámítva azonban nincs okom panaszra. Kipp-kopp... Teszek, veszek, dolgozom, ugyanúgy, ahogy korábban is, egy lendületre cipelem fel a bevásárlás után a hat szatyornyi terméket és a két zsugor vizet, mert lusta vagyok egy emeletet kétszer megmászni. Mások csak egy teljesen szürke és hétköznapi fickót látnak, már ha épp nem takar el a világ elől a WC ajtó. És ez így jó!
Lego_Toilet.jpg                                       Kép: www.mocpages.com

Most például éppen egy halom unott szülő között ücsörgök és velük együtt várom, hogy véget érjen a balettóra. Csupán az különböztet meg tőlük, hogy az írás miatt nem tud kiülni az arcomra a napi elgyötörtség. Máskor persze én sem tűnök ki közülük, legalábbis látszólag. Megdöbbentően bamba arccal tudok jókat mulatni magamban akár másokon, akár az élet olyan rejtelmein, mint például az, hogy miért van tizenkettes karika a főzőcsatorna egy olyan főzőműsorán, amit egy nyolc és egy tíz éves gyerek vezet és amely amúgy gyerekeknek is szól olyan bonyolult receptekkel, mint a kakaó. Igen, jól olvasták, a kakaó. Negyedórás műsor keretében mutatják be, hogy hogyan kell két kanálnyi kakaóport feloldani két deci tejben. És ez megint nem nekem jutott az eszembe.
Ilyen és ehhez hasonló "problémákon" tudok ismét elmerengeni, miközben már alig-alig jutott eszembe az elmúlt cirka két hétben olyasmi, mint például a kiújulás. Mi ez, ha nem egy szürke kisember hétköznapi élete?

Ha szerencsém van, ma még focizni is eljutok, hiszen hétfő van. A dolog kivételesen talán nem tőlem és a toalett fetisizmusomtól függ, így bizakodva várom a hét órát. Ki tudja, talán még futni is fogok, pláne, ha a csapattársak nem nézik majd tovább jó szemmel a vergődésemet. Ígérem, az első gólig még kapura sem rúgok majd. Persze mindezt csak akkor tudom majd kivitelezni, ha szervezetem valóban nem akar majd ma is inkább legózni a futkosás helyett. Tartok tőle, hogy a problémás rész kivágása állandósítja majd ezt a fajta bélfüggőségemet, azaz egyfajta bélnarkós leszek. De, ahogy azt a rádióban is mondtam, ez legyen a legnagyobb bajom. Harminchat évig remekül elvoltam úgy, hogy nem kellett orvoshoz mennem, ezt az évet rászántam a rákra az "egyszer mindent ki kell próbálni" szlogen jegyében, de azt kell, hogy mondjam: nem igazán ragadott magával az ügy. Ennek megfelelően a következő harminchat esztendőt ismét a korábbi gyakorlat szerint intézném. Plusz WC.

Jöjjön tehát néhány kontroll, természetesen vérvétellel, hogy egy kis pirosat vigyünk a szürke hétköznapokba. De ennyi. Mert amint azt mondtam, nem lett az én világom a TB utalványok beváltása. Ki tudja, talán egyszer eljutok oda is, hogy maximum egy rossz álomnak tűnik majd az idei év programsorozata. Ám ha mindenképpen ragaszkodik majd hozzá valaki, hogy vállaljak egy kis szerepet ebben a témakörben, akkor csak egy dolgot tudok elképzelni: én leszek Exrákos Szent Mihály, a WC-n ülők oltalmazója.

2 komment

Címkék: énblog élet vicc foci pánik rák egészség wc torna unalom vastagbélrák végbélrák CT Egészségügy

süti beállítások módosítása