Korábban talán már írtam róla, hogy szeretek elolvasni minden szembejövő betűt, mert nagyon sok minden érdekel. Lehet az könyv, újság, internetes oldal vagy akár egy felvágott csomagolása. Amin betű van, azt elolvasom, hátha valami érdekes tudásra teszek így szert. Tudást persze nem csak olvasás útján szerezhet az ember.

Azt például, hogy mi zajlik a testemben, egyáltalán nem tudom elolvasni. Legjobb esetben is csak jelekből olvashat az érintett test gazdája, így nem marad más hátra, mint a különféle vizsgálatok. Mostanában én kettőre is vártam, de jelen állás szerint három lesz belőle. Nem kell semmi különlegesre gondolni, mindösszesen egy vérvétel került fel az aktuális tükrözés illetve a CT mellé. Már vagy egy hónapja nem vegzáltak tűvel, így éppen ideje van egy kis nosztalgiának, amire valószínűleg a jövő hét folyamán sort is kerítek majd valamikor.
A sebészt természetesen még mindig nem hívtam fel időpontért, így a tükrözés még várat magára, de holnap igyekszem majd erre is időt szakítani. Persze ez nem csak ezen múlt eddig, hanem azon is, hogy kivártam. A múlt hét végén ugye kétszer is kapkodnom kellett a lábam a felgyorsult emésztésem miatt, így adtam némi diétát és időt a bennem tekergő csőhálózatnak. Nos, három nap teljes adásszünet után tegnap már volt termelés, de csak amolyan tesztüzemben, ami mára is csak kis mértékben emelkedett meg, így egyelőre úgy tűnik, hogy a kétnapos hasmenést talán csak valami külső dolog okozta, nem valami új tünet. Biztosat persze nem tudok és nem is merek gondolni.
Éppen ennek a tudásnak a hiánya az, ami nehézzé teszi azt a döntést, amit CT ügyben kellene meghoznom. Amint arról írtam, egy bizottsági döntésre vártam PET CT kontra CT ügyben, melynek végül CT lett a vége, azaz az említett grémium nem találta indokoltnak a részletesebb és ennek megfelelően drágább vizsgálat elvégzését.
Mondanám, hogy ez végül is jó, de mint az már ebből a naplóból kiderült, engem nem olyan könnyű megnyugtatni. Így aztán erősen elgondolkoztam azon, hogy önerőből kellene elvégeztetni a PET CT vizsgálatot. Sejthetik, hogy ehhez az üres üvegek visszaváltása nem nyújt elég fedezetet, mert a vizsgálat összege egy állami óvoda negyedéves menzaköltségét is fedezné. A bizottság tehát gyerekpárti.
A kérdés az, hogy vajon van-e érdemi haszna annak, ha ezt a típusú vizsgálatot végeztetem el? Az onkológusom (még sosem birtokoltam ilyesmit), szerint sem indokolt orvosilag, Ő is inkább a megnyugtatásom miatt próbálta elvégeztetni. Szerinte most a sima CT is jó, PET-re inkább később, mondjuk úgy egy év múlva küldene. Hajlanék rá, hogy egyetértsek vele, de félek tőle, hogy tényleg ott lenne a fejemben, hogy mi van, ha a profibb gép hamarabb rábökött volna valamire, amit úgy talán könnyebben lehetne kezelésbe venni. Nehéz ügy.

Szerencsére még van idő morfondíroznom, mert csak december első hetére van időpontom az említett szakemberhez. Persze így a decemberhez közeledve van egyéb kigondolni való dolog is, így talán lesz, ami majd némi kikapcsolódást nyújt az agyamnak.

Más! Legutóbb az új edzésmódszeremről írtam, ami nyilvánvalóan sikeres volt, hiszen hétfőn visszatértem a régihez: ismét voltam focizni. Remélem, végre sikerül újra állandósítanom ezt a programot, hiszen egyrészt szeretem csinálni, másrészt teljesen egyértelmű, hogy a kondícióm mellett a futball tudásom is fejlesztésre szorul. Hogy a csapattársak mennyire örültek a viszontlátásnak, azt nem tudom, nem azok az érzelgős alkatok, bár tartok tőle, hogy egyfajta átokként tekintenek rám. Ismét a támadószekciót próbáltam erősíteni, amit akár sikeresként is felfoghatnék, hiszen a befektetett energiához képest rengeteg a két lőtt gól és az egy gólpassz, de sajnos ismét én szereztem az első gólt, amiről pedig már tudjuk, hogy egyenlő a vereséggel. Most sem volt ez másként. Esküszöm, hogy nincs még egy ilyen állandó szabály az univerzumban, mint ez. Még a gravitáció is többet ingadozik.

Remélem, a sok betűvadászat előbb-utóbb eredményt hoz majd és feljutok a tudás fájának legalább az alsó ágaira. Akkor talán lesz annyi ismeretem, ami segít eldönteni például a CT kérdést, vagy megtudhatom végre, hogy mikor szabad gólt lőnöm. Már ha egyáltalán szabad. Addig azonban marad a kutyafája.

Számos sportág van, ahol fontos a sportoló robbanékonysága. Ilyen sportág a foci is, amit mind nézni, mind pedig űzni szeretek. Sajnos nem vagyok már utánpótláskorú, így a fejlődésem, már ha beszélhetünk ilyenről, nem túl gyors. Az elmúlt két napban azonban sokat javultam.

A törzsolvasók talán ezen néhány sor alapján is gyanakodhatnak, hiszen ők tudják, hogy focizni hétfőn, illetve régebben szerdánként jártam, a néhány héttel ezelőtti bordatörés óta pedig egyáltalán nem is rúgtam labdába. És mégis, javult a kondim és olyan robbanékony vagyok, mint talán még sohasem. Az alapozást egy háromnapos idegenvezetéssel kezdtem a héten, melynek során annyit járkáltam fővárosunk utcáin, terein és hegyein le-föl, mint már nagyon régen. A harmadik napját már kifejezetten élveztem: olyan tökéletes volt, mintha az idei évet nem is a TB kassza kiürítésével töltöttem volna. Nyilvánvalóan a szervezetem is élvezhette a dolgot, mert amint abbamaradtak a túrák, rögtön további edzésre fogott. Péntek este kettesben vacsoráztam a lányommal, ami után olyan kacagásban gazdag játékba kezdtünk, amilyenben már nagyon régen nem volt részem. Ezt szakította meg az a hasfájás, amely rövid úton, de annál hosszabb ideig tartó WC látogatásra kényszerített. A program eleinte hosszan ülésből, később gyakran ülésből állt, így állítva különféle megpróbáltatások elé az izomcsoportjaimat. Az első rész zsibbasztóan, a második fele kifejezetten élénkítően hatott, ugyanis a menet közben hasmenéssé alakuló dolog olyan intenzitással jelentkezett, hogy nem győztem lépést tartani vele. Emésztőcsatornám nyáron eltávolított utolsó szakaszának majdnem teljes hiánya már-már fájdalmassá vált, mivel a puffertartály gyűszűnyi térfogata szinte semennyi gondolkodási vagy cselekvési időt nem hagy arra, hogy akcióba lépjek. A hasam morgott, görcsölt és minden ilyen jelenség után alig 5-10 másodpercem volt, hogy elérjek a műtét óta szűkebb otthonommá vált helyiségbe. Ez frissen, kipihenten még csak-csak megy, de miután az este elkezdődött program egész éjszaka, sőt, még reggel is tartott, egy idő után már az álmossággal is küzdenem kellett. Kora délelőttre normalizálódott a helyzet, így én is próbáltam ennek szellemében eltölteni a napot: munka, jövés-menés, normál étkezés. Estére eléggé elfáradtam, de éjfélig azért így is fennmaradtam, mert mindig jól esik némi mozgókép bámulása és/vagy olvasgatás lefekvés előtt. Mondanom sem kell, az erre elvesztegetett idő később hiányzott, ugyanis alig négy óra alvás után arra keltem, hogy a hűvös idő miatt megnövekedett hazai gázfogyasztás utánpótlására szánt oroszországi készleteket a testemen keresztül importálja az ország. Néhány perc leforgása alatt akkora mennyiséget tudtam szabaddá tenni, amely képes lett volna táplálni akár az olimpiai lángot a játékok kéthetes ideje alatt.
kép: www.studenlive.in

A fenti jelenség rövid időtartama ellenére is megijesztett, így öles léptekkel vágtattam az óvóhelyre, de néhány perc után lefújták a légiriadót, ennek megfelelően visszatértem otthonom pihe-puha ágyába. Sajnos azonban az álomba szenderülés nem jött össze. Még az "á" betűig sem jutottam benne: ezúttal valós volt a fenyegetés.
Nem ragoznám tovább a dolgot, ismét futóedzésre hívott a szervezetem, amely azóta is tart, igaz, most valamivel enyhébb formában, mint tegnap. Most még arra is volt időm, hogy felkapjam a laptopot, így szinte online tudathatom mindenkivel sanyarú sorsomat. Kész szerencse, hogy már nem egy Erika írógéppel kell kiviteleznem az írást. Amúgy se lenne itt neki elég hely, hogy kifusson a sor, mert annál azért szűkebb a légtér.

A leírt program megannyi időt ad olvasásra, gondolkozásra, melyek közül utóbbi a nehezebb, hiszen állandó témát ad magának az ücsörgésnek a gondolata. Miért is vagyok már megint itt? Valami étel? Esetleg kiújulás vagy egyéb dolog tünete? Az előbbi könnyebb lenne, de persze nekem az utóbbi az, ami nem hagy nyugtot. És persze ott a stressz is, amiből mostanában jutott egy kevés egyéb okok miatt.
PET CT ügyben azóta sem jelentkeztek, így kénytelen leszek mihamarabb lépni. Ugyanez igaz a tükrözésre is, ami annyiban mindenképpen nehezebb, hogy jelen helyzetemben nem biztos, hogy garantálni tudom a ki/bejárat szabad mivoltát.
Első körben marad az ésszerűbb evés, talán már az is megoldja a dolgot. Ebben azért reménykedem, mert mindkét eset előtt ettem némi zsíros ételt, ami átlagos embernek talán még zsírszegény is, de az utóbbi időben én kevesebb ilyesmit vettem magamhoz, pláne azóta, hogy felmerült a hasnyálmirigyem esetleges problémája is, amely (kipp-kopp), azóta nem hallatott magáról.

Elvileg a jövő hét keddjén kerül majd adásba az a rádióinterjú, melyet a héten készítettek velem, és ami erről a blogról szól. Az interjúban elhangzott az a kérdés is, hogy miben változtam meg, mióta kiderült a nyavalyám? Erre azt találtam mondani, hogy semmiben. És ez tulajdonképpen igaz is. Ami eddig fontos volt, az most is fontos, új elemek nem nagyon kerültek bele. Ám valami azért mégiscsak változott, amennyiben egy meglévő tulajdonság felerősödése változásnak tekinthető. Sokkal többet aggódok ugyanis. Ez persze leginkább abban merül ki, hogy mi lesz velem, mármint, hogy visszatér-e ez a kevés kellemes időtöltést nyújtó betegség.
Egyrészt ugye az a kényszerképzetem, hogy szeretném felnevelni a lányomat, másrészt egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy újabb kanyart már nehezebben viselnék. Az általános válasz a fenti problémámra persze mindig az, hogy ne gondoljak rá, illetve tessék szíves pozitívan hozzáállni az ügyhöz. Ami nálam sajnos nem elhatározás kérdése. Amikor elfoglalt napjaim vannak, akkor ezzel gyakorlatilag semmi bajom sincs, amikor azonban lazább vagy helyhez kötöttebb óráim, napjaim vannak, akkor sokkal többször kell ezzel megküzdenem.

Jelen állás szerint örülnöm kell és tulajdonképpen örülök is, hogy egyelőre még van esélyem megvalósítani a különféle terveimet. Vannak azonban olyan akadályok, amik ezen terveknek a megvalósítását az átlagnál nehezebbé teszik. Persze Róma sem egy nap alatt épült fel, így nekem is türelmesebbnek kell(ene) lennem. Bízni például abban, hogy egyszer kijutok a WC-ről és látom még a napot. Addig azonban marad az edzés, testben és lélekben egyaránt. Ráadásul úgy, hogy semmilyen doppingot nem használhatok.

Persze, ha lenne valami legális szer...

Szinte nincs olyan ember a földön, akinek ne lenne valamiféle hiányérzete. Ruhák, autók, házak, nyaralások, barátok, barátnők, családtagok vagy akár egy jó szó. Megannyi dolog, amire vágyhat az ember.

Az aktuális ilyen hiányzó dolog jelen esetben a tanács. Olyan tanácsra gondolok, amelyet orvosok adnak pácienseknek, hogy segítsenek nekik elkerülni bizonyos kórságokat. Ilyen tanácsot nekem azonban még senki sem adott, amin egyre kevésbé lepődök meg, mivel úgy gondolom, hogy ilyen tanács nem létezik. Legalábbis az én esetemre.
Hangsúlyoznám, hogy orvosi, amolyan tudományos tanácsokra gondolok, nem pedig a különféle városi legenda kategóriájú körlevelekre szeretnék feliratkozni. De amint az imént írtam, egyre kevesebb reményt fűzök egy ilyen hasznos tanácshoz. Ennek pedig egyszerű az oka: úgy látom, hogy senki sem tudja, hogy mi a biztos recept. Még csak népi megfigyelés szinten sem látok adatgyűjtést, amit elemezve valamiféle tanácsokkal láthatnák el az embert, embereket. Az első pillanattól kezdve furcsállom, hogy a rendszerbe frissen bekerülő delikvensekről semmiféle táblázat nem készül. Sokszor még azt sem forszírozzák, hogy dohányzik-e a páciens vagy hogy az alkoholfogyasztási szokásai miatt a vércsoportját is maligánfokban kell-e meghatározni?
Mindenhol azt hallja, olvassa az ember, hogy a rákkutatás milyen fontos, hogy micsoda erőket mozgósítanak azért, hogy valamiféle megoldást, ellenszert találjanak, hovatovább megakadályozzák a nyavalya kialakulását. Ehhez képest nem nagyon viszik túlzásba az adatgyűjtést. Ha nekem kellene szabályozni az ilyesmit, amire, lássuk be, igen kicsi az esély, akkor biztosan készítenék egy szép, hosszú, minden lényeges témát érintő kérdőívet, amelyet otthon, mondjuk a TAJ számunkat beütve a megfelelő oldalon lehetne kitölteni elektronikus formában. Megkérdezném, hogy mennyit mozog, mit eszik (részletesen, olyanokra is kitérve, mint zöldség, gyümölcs, felvágott, amely lehet füstölt, csípős, romlott), hol lakik, mennyit ül autóban vagy atomerőmű belsejében, milyen családi előzménye volt, vagy ad abszurdum, a lakókörnyezetében, munkahelyén vannak-e hasonló megbetegedések? Olyan kérdőívet alkotnék, amiből a megannyi adat alapján kirajzolódhatna némi összefüggés életmód, munkahely, táplálkozás, család és rák között. Illetve az is kiderülhetne, hogy szignifikánsan egyik tényező sem befolyásolja ennek a sokak által kedvelt betegségnek a kialakulását.

Kép: http://www.jenslovelessons.com

De semmi ilyen nem történik itthon. Vagy csak nekem nem szóltak róla. Bedobtak az általános iskolából ismert rejtélyes gépbe, amiben, mint azt megtanultuk, furcsa dolgok történnek, hiszen a tetején behajított háromszögből és körből két paralelogramma lesz, mire kipottyan az alján. Átmentem a rendszeren és kész. Kaptunk egy eredményt, amivel nem kezdünk semmit, csak tudomásul vesszük azt.
Hovatovább azt is hiába várom, hogy felhívjanak CT ügyben. Nem mintha hiányolnám az újabb kontrasztanyaggal ízesített röntgensugár elnyelést, de ők ígérték meg, hogy megyek majd valami kontrollra. Mondjuk nem nagyon kéne panaszkodnom, mert még én sem jelentkeztem az amúgy időszerű tükrözésre. Nem akarom elsunnyogni, csak volt egyéb dolgom is. De a jövő héten talán majd azon is túlesek, ha lesz rám fogadókészség.
Utána viszont szeretnék majd egy kis nyugalmat, főleg orvosi vonalon, amiből az elmúlt 1-2 hétben kaptam is némi ízelítőt. Jó volt egyáltalán nem foglalkozni ilyesmivel. Már-már átlagos embernek érezhettem magam. Csak a szokásos WC-manós dolog az, ami folyamatosan napirenden tartja az idei év meghatározó témáját, ami ugye ezt a naplót is életre lehelte.

Sokszor leírtam már, hogy meggyőződésem szerint ennek a kórságnak a leküzdéséhez a hivatalos ügymeneten felül némi kreativitásra, talpraesettségre is szükség van, mert a dolog a természetes szelekción alapul. Az érintettekre van bízva, hogy akar-e máshogy csinálni valamit, és ha igen, akkor mi az, amit máshogy csinál. Szűrje ki mindenki magának, hogy a megannyi "hasznos" jó tanács közül melyik az, amelyik a legkevésbé ártalmas, akarom mondani, melyik a tuti recept. Pedig ha lenne egy megfelelő adatbázis, akkor akár néhány kattintás után kiderülhetne, hogy tyúkszemrák esetén jó eséllyel elkerülhetjük a kiújulást, ha nem eszünk többé csilis törökmézet. De ilyen adatbázis nincs. Marad a józan paraszti ész, a szerencse vagy a szomszéd által MLM rendszerben értékesített örök élet elixír, amelyre pénzvisszafizetési garancia van, ha nem működne.

Persze simán lehetséges, hogy az esetemben nincs is szükség semmiféle jó tanácsra: hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is. Teszek-veszek, élem a szürke hétköznapjaimat és egyszer csak azon kapom magam, hogy megjött az első nyugdíjszelvényem. Ami egy icipici cetli lesz csak, mert számot például alig fog tartalmazni, legalábbis jelen állás szerint. De ez egy másik történet.

Megannyi dolog született meg úgy, hogy a készítője nem tudta, hogy annak az elkészítése lehetetlen. Senki sem mondta neki, így gyanútlanul nekiállt a feladatnak és meg is oldotta azt. Talán nekem is be kellene érnem kevesebb információval: nem kell mindig hiányolni valamit.

Állítólag kreatív ember vagyok, legalábbis a nálam is ügyetlenebbek ezt állítják. Akárhogy is, egyre biztosabban látszik, hogy szükségem lesz a vélt vagy valós kreativitásomra, mert egyre több dolog vár feltalálásra.

Elsőként itt van mindjárt egy olyan WC ülőke kifejlesztése, amelyen nem csak otthonosan érzi magát az ember, de a végtagok keringését is biztosítja, megelőzve ezzel például egy mélyvénás trombózist. A múltheti rosszullétem óta ugyanis már három alkalommal volt olyan, hogy ismételt órákat tölthettem különféle mellékhelyiségekben. Panaszra persze nincs okom, hiszen csak magamnak köszönhetem a dolgot. Többszörösen is. Egyrészt amikor múlt szerdán a rejtélyes hasi görcseimmel hadakoztam, akkor azt találtam gondolni, hogy ennél még a műtét óta előkerült új hobbim, a WC-n ülés is sokkal jobb, másrészt a néhány napos diéta után talán túl hamar próbáltam valami élvezeteset enni, ami tegnap este például mustárral felturbózott virslit jelentett. Utóbbi gyakorlatilag egy All inculsive jegy volt Joseph Bramah 1778-as találmányára, a vízöblítéses árnyékszékre. Szerény panellakásunkhoz sajnos nem "találtak fel" ablakot az említett helyiséghez, de szerencsére anno dolgos volt a bejegyzés címében szereplő úriember, aki tökéletesítette a villanykörtét, így most sem maradtam olvasnivaló nélkül. Ha kicsit szorgalmasabb lennék, már megtanulhattam volna az Enciklopedia Britannica-t is, annyi időt töltöttem már ott az utóbbi hónapokban.
Érdekes amúgy, hogy amikor az "inkább a WC-n ülés, mint a hasgörcs" dolgot kívántam, akkor szinte napokon belül teljesült az óhajom, ellenben veteránautóm továbbra sincsen, pedig azt már régebb óta kívánom. Egyéb dolgokról nem is beszélve. Ki érti ezt?
Nyavalya fronton nincsenek új híreim. Továbbra is várom, hogy valaki jelentkezzen CT ügyben, ami vagy PET CT lesz, vagy ha a nagy szakállú bizottság úgy ítéli meg, hogy ez a költséges röntgensugárzás nem indokolt, akkor normál CT-be dugnak. Remélem, alaposan áttanulmányozzák a papírjaimat, mert akkor láthatják majd, hogy be sem kell kapcsolniuk a gépet, mivel annyi sugárzásban volt részem az elmúlt időszakban, hogy webkamerán keresztül is tökéletes eredményt kapnak. Azon sem lepődnék meg, ha valamelyik hajnalban lerohanná a lakásunkat a CIA, mondván sugárfegyvereket jelzett az egyik műholdjuk.
A várható eredmény miatt egyelőre nem izgulok, mert leszámítva az említett ücsörgéseket, nincs más bajom. Persze ha már ott tartok, hogy közeleg az időpont, akkor nyilván lesz majd bennem drukk. Kicsit úgy gondolok erre a vizsgálatra, mint valami vasúti váltóra, ami eldönti, hogy a szerelvény álmaim városa vagy az indiánok által felrobbantott híd felé tart fékezhetetlenül.
A fenti vizsgálaton felül egy tükrözés lenne még esedékes a sebészemnél, melyre a múltheti nem tervezett látogatásomkor nem került sor, pedig úgy kínálgattam a hátsómat, mint valami válságban lévő prostituált. Mivel akkor nem jártam sikerrel, kénytelen leszek egy újabb látogatást megejteni. Gondolom, akkor már nem leszek olyan lelkes.

Némi sikerélményem is van azonban, legalábbis azt hiszem, hogy sikerült egy kicsit összekapnom magam fejben. Lassan elég lesz annyi élet is egy átlagos naphoz, mint egy régi kvarcjátékban, azaz nem akarok majd naponta háromszor arra gondolni, hogy milyen kevésbé sikeres módon is érhet véget az én történetem. Magyarán egészen egyben voltam az elmúlt napokban. Stand-up show-kat persze még nem vállalok, de ki tudja, talán néhány hónap múlva már önálló estem lesz. A színpadi kellék, gondolom, mindösszesen egy Toi-Toi WC-ből fog állni. Még jó, hogy a szagos TV gyerekcipőben jár.
Dilemmázni persze még most is tudok, igaz, most éppen azon, hogy vajon fogyózzak-e egy kicsit vagy sem? Testem kiterjedése egyértelműen indokolná, plusz hallottam már olyat, hogy a pocakosoknál gyakoribb a belőlem már kiszabott daganat. Ellenben olyan praktikus gondolatok is mocorognak bennem, hogy ha lefogyok, akkor mindenki azt gondolja majd, hogy a rák miatt van, pedig az már nem is vagyok (kipp-kopp). De az is ott van, hogy minél kövérebb az ember, annál tovább húzhatná az elfekvőben, hiszen van egy halom tartalék. Hát nem előrelátó az én kis szürkeállományom? Valószínűleg belevágok majd a fogyózásba, mert egyrészt a focinál sem hiányzik a plusz súly, másrészt ha kevesebb megy be, akkor elméletileg kevesebb is jön majd ki. Amúgy 5-6 kiló zsírról beszélünk.
Apropó: foci! A bordarepedésem óta nem voltam, és ugyan időnként még érzem a becsapódás helyét, a jövő héten már szeretnék ismét lemenni. Hiányzik.

Dolgozom tehát a szellemi felépülésemen, azaz a tartós jókedv megteremtésén, és nagyon remélem, hogy mind az említett vizsgálatok eredményei, mind a hétköznapokban tapasztalt dolgok mellém állnak majd, mert nem vagyok benne biztos, hogy továbbra is feltalálom majd magam minden helyzetben. Hiszen mégsem én vagyok Edison.

Az elmúlt hetekben egyre többször gondoltam arra, hogy lassan befejezem ennek a naplónak az írását, mondván, lassan nem lesz annyi napi esemény, amiről írhatnék. Nos, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne maradjanak új történetek nélkül az olvasók.

Véget ért a hosszú hétvége, ami részben kirándulással telt. Sajnos nem tudtunk minden nap kalandozni, mert volt olyan, amikor egy Budapest-Miskolc-Budapest távot is megtehettem volna az alatt az idő alatt, amíg a WC-n ültem. De ezen lassan már senki sem akad fenn, leszámítva a lányomat, aki így lemarad a korábban beharangozott programról. Akaratlanul, de sikerült olyan apává válnom, aki csak ígérget, de nem teljesít. Igaz, ez még nem vonatkozik mindenre, de alakul a dolog.
Ilyen-olyan élményekkel tehát, de ma reggel nekivágtunk ennek a csonka hétnek. Azaz csak vágtunk volna, ugyanis úton az óvoda felé elkezdett fájni a hasam. Olyannyira, hogy alig tíz perc múlva már azon gondolkoztam, hogy ismét a láthatatlan ember űz gonosz tréfát velem, igaz, most nem rúg, hanem szúr. Olyan érzés volt ugyanis, mintha valaki hasba szúrt volna. Mivel a fájdalom nagyon nem akart múlni, sőt, inkább tovább fokozódott, nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, a napot vagy annak egy részét ismét a befizetett TB-m beváltásával töltöm majd. Miután állami gondozásba adtam a lányom, tovább folytattam az utam a munkahelyem felé, mert olyan azért nincs, hogy csak úgy első tünetre induljak az orvoshoz. A szabadságharcom persze nem tartott sokáig, így alig néhány perccel azután, hogy megnyomtam a blokkolóóra BE gombját, máris úton voltam az onkológus felé, igaz, most már, mint utas. Abból is a kevésbé szórakoztató fajtájú, mivel akkorra már olyan fájdalmaim voltak, hogy csak az autót remekül összeszerelő munkásokon múlt, hogy az nem lett az enyészet martaléka, tekintettel arra, hogy azon vezettem le a fájdalmaimat.
A hosszú hétvége miatti rendeléskimaradás a folyosón is éreztette hatását, ugyanis az ott összegyűlt tömegnek a fele is elég lett volna a fennálló rendszer megdöntésére. Kivételesen nem adtam az illemre és átvágtam a tömegen, amit nagyban segített az eltorzult arcom látványa. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, akit hetekig rémálmok gyötörnek majd, ha felidézi azt a néhány másodpercet, amíg elhaladtam mellette.
Utólagos engedelmükkel nem írnám le a nap minden mozzanatát, így röviden összefoglalnám a lényeget. Egyrészt ismét élvezhettem a tűipar remekeit, mivel biztos, ami biztos alapon kaptam egy branült, hátha műtőben, vagy egyéb, infúziót igénylő helyen kötök ki a vizsgálatok végén. Ezután vettek egy kis vért, amihez másik lyukat használtak, majd amolyan grátisz gyanánt a tomporom is részesült a gyönyörből egy fájdalomcsillapító beadása miatt. Voltam 4(!) röntgenen, amelyek után átvettem az Év Legkisugárzóbb Személye díjat, illetve biztosítottak felőle, hogy a Sugár áruház ezentúl névhasználati díjat fizet a részemre. Mindezek után több intézményben is megnyomkodták a hasamat, mivel a Margit Kórházból átküldtek a Kútvölgyibe is, mondván mégiscsak ott műtöttek, csak tudják, hogy mit hova kötöttek bennem. A bélelzáródás/perforáció duót viszonylag hamar kizárták, így első körben maradt az "akármi is lehet, talán valami étel", majd végül úgy jöttem haza, hogy valószínűleg a hasnyálmirigyem hallatott magáról. Ami némileg rejtélyes, ugyanis a mindent tudó világháló szerint ezzel leginkább annak van gondja, aki nem csak, hogy zsíros ételeket eszik, de szinte maga a zsír a tápláléka, plusz azoknak, akik a szeszipar mozgatórugói. Nos, mondanom sem kell, hogy rám egyik sem igaz, bár kétségtelen tény, hogy tegnap nagyon kirúgtam a hámból, ugyanis zsíros étel gyanánt kétszer is ettem töltött gombafejeket, amit este még egy egész üveg sör elfogyasztásával tetéztem. Magam vagyok az erkölcsi fertő.

Nem igazán értek a lovakhoz, így nem pontosan tudom, hogy a fellelhető okok és tünetek közül mennyit kell prezentálni ahhoz, hogy biztosan kijelenthető legyen a diagnózis. A hányást, hányingert, lázat például eléggé sok helyen említik, amik közül nálam egyik sem volt jelen. Ugyancsak nem igaz rám a fent említett életvitel, így kissé kérdőn és éhesen állok az eset előtt, mivel a mai napra szigorú diétát írtak elő, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy csak vizet és teát fogyaszthatok. Plusz a két felírt pirulát, melyből az egyik görcsoldó a másik meg valami savizé.
Az élet furcsa fintora, hogy pont most akartam egy kicsit fogyózni.

A fájdalom úgy 3-4 órán át tartott, most már csak tompán érzem, de azért érzem. Hogy a délben kapott fájdalomcsillapítónak köszönhetem ezt, vagy annak, hogy maga a probléma kezd megszűnni, azt egyelőre nem tudom. Reggelre talán ez is kiderül. Ha teljesen elmúlik a dolog, akkor elég, ha visszaszólok, ha nem, akkor a holnapi napot a Kútvölgyiben kezdem, és tartok tőle, hogy nem römizni akarnak majd velem, hanem újabb tortúrák várnak majd rám. Mondanom sem kell talán, hogy melyik forgatókönyvnek örülnék a legjobban.

Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyien olvassák ezt a naplót, mert a statisztikából ez ugye sosem derül ki, de talán nem akkora tömeg, hogy attól kelljen tartanom, hogy meglincselnek, ha egyszer tényleg elfogy a mondanivalóm.
Nézzék el nekem, de én annak drukkolok, hogy ez a napló ne öltsön végtelen történet jelleget. Kezdem már nagyon unni az ilyen kalandokat.


Ui.:
A másfél hete levett vérvizsgálat eredményét is megtudtam, ha már arra jártam: tumormarkerek normál értéken.

Úgy tűnik, hogy a gyerekkoromban véletlenszerűen kiválasztott szerencseszámom ismét hallat magáról. Az elmúlt időszakban ugyanis többszörösen fontos lett az ötös szám.

A tegnapi nap legfontosabb eseménye az volt, hogy öt éves lett a lányom. Közhelyes, de valóban gyorsan repül az idő. Gyakorlatilag minden percre emlékszem a születésének napjából, kezdve a kora reggeli indulástól a kórházba, a szülőszobában eltöltött órákon át, a késő esti otthoni magányig, amikor is a számítógép monitorján nézegettem azt a kis maszatos, gyűrött arcot, amely számomra már akkor is a legszebb volt a világon. Nem akarok nagy szavakat használni, talán nem is ez a blog a legjobb fórum az ilyesmire, de továbbra is teljesen nyilvánvaló, hogy Ő a legjobb dolog, ami történt velem az életben. És ez napról napra csak fokozódik, hiszen a legszürkébb hétköznapokba is Ő az, aki színt visz. És ugye sok szín van még, amit együtt kell kikevernünk...

A mai nap például a vörös szín jegyében telt, hiszen ma délután mentem vissza az onkológushoz, akitől a leendő PET CT vizsgálat időpontja mellett a pénteki vérvétel eredményét sem tudhattam meg, mivel előbbiről valami bizottság dönt, utóbbinak pedig csak egy része készült el. Igen, a tumormarkerek nem derültek ki. Ez természetesen aggaszt, hiszen semmi bajom sincs, ami arra utalna, hogy az eredmény rossz lehet, így teljesen logikus, hogy aggódjak. Szerencsére csak egy hétig kell izgulnom, mert jövő szerdára hipp és hopp elkészül az eredmény. Úgy szeretnék már nem foglalkozni ezzel az egésszel. Tessenek engem végre békén hagyni, hadd hízzak száz kilósra, hadd tegyem tönkre még jobban a bokáimat, térdeimet, no meg ugye új elemként a bordáimat a szokásos teremfocikkal. Ha kell, valami káros szenvedélyt is kerítek, ha az segít. Hadd legyek én ismét az egyik átlagos valaki a tömegben, aki persze jobb életről álmodozik. Abban úgyis jó vagyok. Szeretnék kijutni a fejemből, hogy végre jól kiszellőzhessen odabent minden. Hiába csökkentek az orvosi tennivalók, nem nagyon tudom magam függetleníteni ettől a nyavalyától, illetve attól a kérdéskörtől, hogy mi lesz a folytatás? Szeretném hinni, hogy az idő múlásával és a vágyaimnak megfelelően alakuló kontrollvizsgálatok eredményeitől függően egyszer el tudom majd hinni, hogy többet nem lesz gondom ezzel a dologgal, ami az elmúlt nyolc hónapomat erősen meghatározta. Egyelőre azonban nem látom a végét. Illetve de: öt év. Mi ez, ha nem szerencseszám? Elvileg ennyi ugyanis a tünetmentesség azon időtartama, ami után gyógyultnak nyilvánítják az embert. Bár hallottam már tízet is, amit korábban csak mell-, és tüdőráknál emlegettek, de volt orvos, aki ennél a fajtánál is ennyivel számol. Akárhogy is, garanciát ez sem jelent, hiszen a műtétek előtti kemón is találkoztam olyannal, akinek a tizenegyedik évben került elő újra a dolog.
Persze azok mások, velem ilyen nyilvánvalóan nem történhet. Illetve álljunk csak meg egy szóra! Miről is írok én már itt közel hetvenedszer?  Á, zavaros ez az egész.
Ezen mondjuk nem is csodálkozom, amilyen álmos vagyok az elmúlt napokban. Megoldásként persze ott lenne az alvás, de ki akar ilyesmire időt fecsérelni? Mikor ott a koffein! Igaz, úgy tűnik, hogy valamit fordítva kötöttek be bennem, mert újabban hiába iszok Red Bullt, kólát vagy bármilyen koffein tartalmú dolgot, meglepő módon nem éber, hanem hihetetlenül álmos leszek tőlük fél órán belül. Simán használhatnám altatóként. Ki kellene próbálnom valami ütős altatót, hátha attól meg felpörögnék, amire igazán szükségem lenne.
Így, hogy mostanában nem járok focizni a borda-reccsenés miatt, újra gyarapodni kezdtem. Mondanom sem kell, hogy most nem a bankszámlámról beszélek, mert az már jó ideje olyan állapotban van, hogy ahhoz is egy kisebb vagyont kell rendszeresen befizetni rá, hogy ne legyen rajta egy vasam se. Én csak a zsírt tudom vonzani. Esetleg azt kellene eladnom, hátha az abból befolyt összeg segítségével sikerülne némi előrelépésre jutni. Na nem mintha unnám már, hogy huszonkilenc éve ugyanabban a szobában alszom, igaz, már jó ideje nem Moncsicsivel.

Fel kellene már pörögnöm tehát, amire egyelőre nem találom a megoldást. Néha akad egy-két igazán dolgos nap, amikor tényleg sok dolgom akad akár a munkahelyen, akár itthon, de ez még kevés. Pedig akkor érzem magam igazán elememben, ha van mit csinálnom. Szabadidős programokra viszont nem nagyon jut idő. A hétköznapok eléggé zsúfoltak, mire együtt a család, már este van, olyankor annak is örülünk, ha a vacsora, fürdés, alvás programokat jó sorrendben csináljuk. A hétvégén meg próbáljuk magunkat utolérni. Még néhány ilyen hét és azon kapom magam, hogy én reggelizek az óvodában a lányom helyett, aki meg értetlenül néz a főnökeimre, hogy mit is akarnak tőle.
Persze a neheze nem nekem jut, hanem a páromnak, aki valamelyik altatásom alatt észrevétlenül átvette a családfő szerepét. A kenyérre valót már korábban is Ő biztosította, de az utóbbi időben már az egyebek is neki jutottak a reggeltől estig tartó munka mellett. Egyre gyanúsabb, hogy a napot is Ő üzemeli be reggelente.
Neki talán ez a legnehezebb rész az egész idei programsorozatban: az egyre több szerepben való helytállás. Már csak ezért is hasznos lenne egyre jobban kiszorítani az ezzel kapcsolatos teendőket a naptárból. Vagy legalább valahol megtalálni a nadrágomat, hogy újra én hordhassam. És én is vasalhassam.

Nem mondom, hogy korábban én voltam a két lábon járó Perpetuum Mobile, de a mostaninál kétségtelenül több vitalitás volt bennem. Úgy tűnik, hogy az olyannyira várt sikerélmény-sorozat nem nagyon akar magától megjönni, így kénytelen leszek végre a sarkamra állni és tenni valamit az ügy érdekében. Ideje van változtatni néhány dolgon.

Nincs kedvem tétlenül várni, hogy akárcsak az ismert viccben, az esetemben is kiderüljön: csak egy félrehallás volt és nem öt év, hanem kötél.

Rengeteg módja van annak, hogy emlékeztessük magunkat egy eseményre, találkozóra egyéb tennivalókra. Van, aki felírja egy naptárba, olyan is van, aki beállít egy emlékeztetőt a telefonján és persze ott a klasszikus csomót a zsebkendőre módszer. Én kontrollokra járok.

Ami pedig igazán érdekes, hogy egyáltalán nem szeretném magam emlékeztetni arra, ami miatt a kontrollokra kell mennem. Sőt, kifejezetten szeretném elfelejteni. De ha mindenképpen el kell térnem a korábban megszokott, szürke hétköznapjaimtól, akkor már inkább valami pozitív hangulatú esemény legyen az, ami eltérít. Igazán jól jönne némi sikerélmény, mert mostanában inkább viharszürkének látom, az meg nem a vágyott árnyalat.
És ez a hét elvileg tovább fokozza majd a jókedvemet, jön ugyanis egy remek vérvétel, hogy aztán a jövő héten ismét ellátogathassak az onkológiára egy kis beszélgetésre, no meg egy CT időpontért. És a hónapban még a sebészhez is be kéne néznem, hogy Ő is benézhessen. Nem is emlékszem már rá, hogy mikor volt utoljára olyan hónap, amikor semmi orvosi tennivalóm nem volt. És nem csak az aggaszt, hogy a fenti programok helyett mást is csinálhatnék, hanem nyilván az is, hogy milyen eredményt hoz majd a megannyi ellenőrzés. Kipp és kopp, nem érzem magam rosszul, leszámítva ugye a bordámat, de az más történet. Ennek ellenére sosem mehet biztosra az ember, ami azért nyomaszt, mert jelenleg nem érzem úgy, hogy könnyedén csapnék bele egy újabb kalandba, hiszen még csak épp, hogy levettem a túrabakancsomat. Amundsen se a visszaúton kezdett el rögtön gondolkozni, miután hazaért a Déli-sarkról, örült, hogy végre nem kell negyven állat bundáját magára öltenie ahhoz, hogy ne fázzon. Én is szeretnék az elkövetkezendő ötven évben nyugodtan tengődni, aztán utána felőlem jöhet megint valami apró kirándulás.
Azonban, amennyire tudom, ez nem kívánságműsor. Részt veszek az említett programokon és keresztbe tett mutató és középső ujjakkal várom, hogy mit mutat az eredmény, ráhatásom ugyanis egyáltalán nincs a kimenetelre. Ez sajnos nem olyan, mint valami iskolai vizsga, ahol a könyvek fölött töltött időből lehet valamennyire következtetni, hogy milyen számot ír majd a tanár a dolgozatra. Elmúltak az iskolás évek, ez már maga a nagybetűs élet. És halál. Utóbbira azonban egyáltalán nem mutatkozik igény, így nyilvánvalóan az egy olyan szolgáltatás, ami előbb-utóbb megszűnik. Mehet vissza a rétre kaszálni. Úgy is annyian allergiásak a parlagfűre, tegyen végre valami hasznosat is! Hadd kerüljön végre előtérbe az édes élet!
Édes életből pedig ígérkezik mostanában egy kevés, hiszen mi lehetne édesebb, mint egy szülinapi torta? Egy hét és öt éves lesz a lányom, akinek az elkövetkezendő napokban semmi más dolga nem lesz, mint elfújni a gyertyákat, széttépni úgy 30 négyzetméternyi csomagolópapírt és büszkén kihúznia magát, hogy milyen nagy már. Ha elég gyors leszek, akkor talán nekem is jut egy szelet a tortából, és mivel biztosan nem citromos lesz, nem lesz, ami összehúzza a mosolygós arcokat.
Ha jól emlékszem, a CT rövidítésben a C nem a citromot takarja, úgyhogy ennél fogva az eredmény sem lehet savanyú. Sajnos maga a vizsgálat nem olyan, mint valami zsúr, inkább emlékeztet valami klimaxszimulátorra az esemény, legalábbis ami a kontrasztanyag okozta hőhullámot illeti. Nem elég, hogy ott is tűvel vegzálják az embert, még azt is elhitetik vele, hogy egy 56 éves nő. A pézsmateknősök újságolvasási szokásai helyett igazán kutathatnának valami kellemesebb mellékhatásokkal járó anyag után a brit tudósok. Miért nem tudnak egy olyan vegyületet kitalálni, ami mondjuk leküzdhetetlen röhögőgörcsöt okoz? Senki nem lenne a váróban, aki aggódó arccal figyelné, hogy mikor szólítják őt, sőt a rákgyógyítás legvidámabb fázisa lehetne a CT vizsgálat.
Azt hiszem, megtaláltam a piaci rést: keMÓKAterápia.

Az elmúlt napokban inkább a hideg rázott, nem a nevetés, köszönhetően annak, hogy valaki véletlenül kettőt lapozott a naptárban és egyik napról a másikra tél lett. A hőmérséklet kifejezés hő része teljesen indokolatlanul hagyja el a meteorológusok száját. Pedig abban bíztam, hogy ha sikerülne gond nélkül venni a kontrollokat, akkor bepótolnám egy kicsit az idei nyarat, ami All Rákluzív volt All Inclusive helyett. De most úgy néz ki, hogy inkább egy jó hótaposó után kellene nézni.

Persze első a munka, aztán a szórakozás, azaz előbb az említett vizsgálatokat tudjam le. Sikerrel, ahogy arról már értekeztem. Aztán végre elkezdhetem emlékeztetni magam arra, hogy ki is voltam korábban, mert mostanában mintha nem mindig lennék vele tisztában. Pedig higgyék el, sokkal több van bennem, mint ilyen marhaságokról írni, mint a rák.

Mint szinte mindenkiben, bennem is megvan a hajlam a nosztalgiázásra. Sőt, az utóbbi időben talán több is jut belőle, mint kellene. Ma hajnalban például egy áprilisi éjszakát idéztem fel.

A hétvégére nagytakarítást terveztünk, amivel úgy látszik, a szervezetem is azonosult, mert hajnali háromnegyed háromkor arra ébredtem, hogy az emésztőrendszerem takarítónője bekapcsolta a nagynyomású mosót. Mivel éjfél után feküdtem le, elég nehezen viseltem, hogy máris el kell kezdeni a napot. Próbáltam érzékeltetni a szervezetemmel, hogy elnézte az órát, így a fázis első részében gyakorlatilag aludtam, de ez sajnos nem tartott sokáig. Nem úgy a folyamat, mivel bő két órán keresztül képtelen voltam kiszabadulni a szűk helyiség öleléséből. A legbátrabb szabadulási kísérletemmel is csak annyira jutottam, hogy a kilincs felé nyúljak, de megérinteni már nem tudtam, mert a bennem zajló nagytakarítás olyan elánnal zajlott, hogy a Csatornázási Művek azonnali hatállyal kiutalt egy saját szippantós autót karitatív alapon. Sajnos extra ruházatot nem küldtek, így a lábaim elég hamar fagypont közeli hőmérsékletűre hűltek. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: valahogy zoknihoz jutni. A harmadik órát már abban kezdtem el, így némileg komfortosabban tölthettem el az éjszaka, a hajnal és a reggel hátralévő részét az említett helyiségben. Az alváson kívül gyakorlatilag mindenre jutott időm: kiolvastam a GEO Magazin aktuális számát, és hála a technika hordozható vívmányainak, megtanultam a teljes internetet több nyelven, sőt, még a Forma 1 időmérő futamát is megtekintettem, köszönhetően annak, hogy ezúttal Japánban van a verseny, ami hazai idő szerint hajnali kezdést jelent.
Dacára annak, hogy semmi marasztaló dolog nincs a porcelánfotelt körülvevő négy fal között, megdöbbentően sok időt sikerült eltöltenem ott. Talán hat perc volt a leghosszabb idő, amit kint tudtam tölteni, és ez így ment délig. Nem tudom, hogy anno a Sztahanov-mozgalom kiterjedt-e az ilyen jellegű termelésre is, de ha igen, akkor büszkén jelenthetem, hogy 300%-ot teljesített az egyszemélyes brigádom!
Valószínűleg most sem tudom majd meg, hogy miért volt a korai műszakkezdés: lehetett valami ételtől, bár semmi szokatlant nem ettem, de az is lehet, hogy a környezetemből fertőzött meg valaki, mert az elmúlt napokban több olyan emberrel is találkoztam, akik hasonló élményekkel gazdagodtak.
Akárhogy is, eléggé bosszantó volt a dolog, amin szinte már nem is akadok fenn, mert nem ez az egyetlen ilyen mostanában. Nyilvánvaló, hogy nehezen lépek túl azon, hogy vajon mi lesz majd velem, ami azt hiszem némi feszültséggel és aggodalommal tölt el. Talán emiatt is tolerálok nehezebben dolgokat az utóbbi napokban. Tegnap például az óvodába menet szokás szerint megálltam, hogy az egészséges táplálkozás szeretet jegyében valami kalóriában gazdag terméket vegyek a lányomnak. Előttem egy, azaz egy fickó állt a pénztárnál, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire sorra kerültem. Kezdte azzal, hogy kártyával kifizette a tankolását, melyről ÁFÁ-s számlát kért, majd begyűjtötte a jól megérdemelt pontokat, ezután a pultra ömlesztette az addig az ölében tartott termékeket, melyet egy másik kártyával fizetett ki. Majd kért még egy kávét elvitelre, melynek árát készpénzben adta át. Innentől kezdve már csak azt kellett kivárnom, hogy az amúgy egyedül szolgálatot teljesítő benzinkutas hölgy elkészítse neki a kívánt terméket. Úgy voltam vele, hogy ha a figura csak a pontos idő után is mer még érdeklődni, akkor felkapok egy csomag gumicukrot és addig püfölöm vele, amíg meg nem ígéri, hogy ezentúl egyben fizet mindent.
Még a végén ki kell váltanom azt a stresszoldó tablettát, amit az utolsó kemónál írtak fel. Pedig tudom, hogy normális vagyok, hiszen a hangok is ezt mondják.

Próbálom felidézni, hogy az idei szerencseévem előtt mivel is ütöttem el a napjaimat, hátha sikerül olyan programot találni, ami igazán leköt. Hiába van ott a munka, az egyéb tennivalók, nem igazán tudom kiverni a fejemből, hogy nem minden olyan, mint mondjuk egy éve. Nagyon igyekszem, hogy mihamarabb feledésbe merüljön az idei év, de egyelőre ezt nem tudom 24 órában megvalósítani. Sokszor aggódom a lehetséges kiújulás miatt, ami eléggé el tud keseríteni olyankor. Mindez persze úgy, hogy semmi bajom sincs, teljesen jó fizikai állapotban vagyok. Leszámítva persze a bordámat, ami azért nem okoz olyan nagy gondot. Ha nem szaltózok vagy köhögök, akkor tulajdonképpen nem is fáj. Bár éjjel, mikor megfordulok, akkor szokott fájni, de szerencsére forogni csak 2-3 percenként szoktam, így ragyogóan alhatok.
Érdekes egyébként, hogy a fejem csak napközben zakatol, az elalvással nincs problémám. Pedig ha a fejemben lenne egy kis ész, akkor tudhatná, hogy nem kell aggódnia, hiszen a WHO statisztikája szerint a tíz leggyakoribb halálok között nincs is ott ez a fajta rák. Igazából annyira jelentéktelen betegség, hogy a dobogóra egyáltalán nem is fér fel rák nevű nyavalya. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy szívrohamot kapok, minthogy rákban hunyok el. Ez már csak azért is így lehet, mert utóbbi elvileg ugye most nem is vagyok, hiszen kiszabták belőlem a nem kívánt részt.
Szándékosan nem azt írom, hogy legyőztem a dolgot, hiszen, ahogy azt már korábban is írtam, ilyen győzelem szerintem nincs. Ez egy betegség, amiből meg lehet gyógyulni, ha hagyja magát az ember kezelni. Egy tíz napig tartó influenza után sem fogadják a munkahelyén úgy az embert, hogy "Nézzétek, Ő az, aki legyőzte az influenzát!", pedig abban is elég sokan meghalnak. Sőt, ha valaki túlél egy olyan vérmérgezést, amit úgy szed össze, hogy a telkén belelép egy rozsdás szögbe, akkor sem ujjonganak körülötte az emberek, inkább még évek múlva is baleknak nézik, hogy nem vette észre a kiálló veszedelmet.

Már csak az agyammal kellene elhitetni, hogy ez csak egy rozsdás szög volt. De jó is lesz majd úgy húsz év múlva ezekről a napokról nosztalgiázni. Hiszen az idő mindent megszépít, nem?

Szerte a világban élnek emberek, akik hisznek abban, hogy mindenkinek van egy szerencsecsillaga. Számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek az emberek tévednek. Persze az is lehet, hogy csak az enyémmel történt valami.

Nem panaszképpen mondom, de az idei esztendő előtt sem éreztem úgy, hogy tenyerén hordoz az élet, ám ez évben, azt hiszem, kockázat nélkül kijelenthetem, hogy nem én voltam a legszerencsésebb fickó a világnak ezen részén. Mindig próbálom magam azzal vígasztalni, hogy vannak olyanok, akiknek nálam is nehezebb napjaik vannak, ami nyilván igaz, de kétségtelen tény, hogy önmagában ettől nekem még nem lesz jó. Plusz ugye ott az ellenpélda is, miszerint egy halom embernek meg jó. De ez a tény se befolyásolja, hogy velem mi történik. És ehhez nem kell nagy megfigyelőnek lenni.

Mint ahogy ahhoz sem, hogy tudjam: a focizás közben hallott reccsenő hang ritkán jelent jót. Nem mondom, előfordulnak akkora lövések, amekkorákba belereccsen a kapufa, de a helyzet az, hogy manapság már szinte sehol sincsen fából az említett kellék. Ebből aztán kitalálható, hogy a cirka két órával ezelőtt hallott reccsenés sem ilyen jellegű volt. Hétfő van, azaz teremfoci nap, ahol én is megjelentem, ha már az aktuális kemó alól felmentést kaptam. Az elmúlt héten ugyebár erősen visszafogott voltam a szívrohamtól vagy egyéb rosszulléttől való félelmemben, de most elhatároztam, hogy magasabb fokozatra kapcsolok. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem én leszek a nap játékosa, de úgy voltam vele, hogy legalább iparkodni iparkodok majd. Persze attól azért nem kellett tartani, hogy szembejövök saját magammal a nagy igyekezetben. Nos, nem sokat tévedtem, mert a kapura nagyjából annyi veszélyt jelentettem, mint egy harmadik generációt kiszolgáló, felemás-gombszemű plüssmackó, de azért legalább igyekeztem némi futással megnehezíteni az ellenfél dolgát. Ez lett a vesztem: egy labdáért való harcnál ütköztem és ekkor csendült fel a rövid, de egyáltalán nem odaillő reccsenés. Nagy fájdalmam nem volt, de nem is nevettem fel hangosan. Úgy tűnik, elrepedt az egyik bordám.
Persze ez csak saját diagnózis, mert egyelőre nem mentem orvoshoz. Annyira elegem van már a doktorosdiból, hogy kivárok. Nem mondom, hogy nem volt még jobb, de annyira nem fáj. Ha mégis rosszabb lenne, akkor meg egyszerűen odaállok az előszoba fala elé és néhány perc mozdulatlanság után megnézem a tapétán a röntgenképet. Amennyi sugárzás ért az elmúlt időszakban biztos, hogy maradt még bennem ennyi felesleges dózis.

Fájdalomcsillapítót egyelőre nem akarok bevenni, mert egyrészt, ahogy azt említettem, nem fáj annyira vagy állandóan, másrészt nem akarom, hogy valami egyéb jelet is elnyomjon. Végszükség esetén befekszem egy kád meleg vízbe, ahonnan amúgy az imént vergődtem ki és ahol teljesen tünetmentes voltam. Ezen persze nem lepődtem meg, mert ott szerintem még sosem éreztem magam rosszul. Egy kád meleg víz az én Nirvánám. Ott szeretek a legjobban olvasni, ott jutnak eszembe a legagyamentebb dolgok, amiket az esetek nagy százalékában örökre elfelejtek, és talán ott a legjobb szundítani egy kicsit. Egy Doktor vezetéknevű illető biztosan elmagyarázná nekem óránként tizenötezer forintért, hogy azért érzem ott jól magam, mert az anyaméhben töltött időszak ugrik be tudat alatt. Vagy valami hasonló.
Szóval egyelőre kivárok. Így legalább van időm elmélkedni azon, hogy vajon melyik meteorraj ragadta magával az amúgy sem túl fényes szerencsecsillagomat. Tekintettel arra, hogy magukkal vitték, nincs ami szerencsét hozzon, így szinte egészen biztos vagyok benne, hogy egy olyan raj vitte el, ami 170 évenként jár erre. Hamar elrepül majd az idő... Nem mintha akkor már sokra mennék a visszatértével. Persze lehet, hogy az ismételt feltűnése akadályozza majd meg, hogy a maradványaimat magában foglaló területre csillagközi leszállóhelyet építsenek. Ami megint csak nem túl szerencsés cselekedet, mert az űrkutatás az egyik tudomány, ami mellett teljes mellszélességgel kiállok. Ebből is látszik, hogy a csillagom nincs jól bekötve.

A foci tehát úgy néz ki, hogy egy időre kilőve. Nem pontosan tudom, hogy mikor lettem ennyire szerencsétlen flótás, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Pierre Richard hozzám képest egy macsó akcióhős. Pedig már éppen kezdtem felvenni a hétköznapok ritmusát. Nyilván még nem tudtam elfelejteni az elmúlt hónapokat vagy akárcsak az elmúlt heteket, de azért egészen jól elvoltam. Leginkább a kiújulás foglalkoztat, részben az idő előtt abbahagyott kemó miatt, részben pedig azért, mert én én vagyok, aki, mint azt a törzsolvasók már megtapasztalhatták, remekül tud aggódni. Most legalább lesz, ami eltereli a figyelmemet. Egy veteránautónak jobban örültem volna.

Mondanám, hogy egy erre járó hullócsillagtól majd kérek némi segítséget, de így októberben már nem nagyon járnak errefelé ilyesmik. Úgyhogy megyek, keresek egy négylevelű lóherét.

Többször írtam már arról, hogy az elmúlt bő fél év során nem nagyon halmoztak el tájékoztatókkal, ismertetőkkel vagy jó tanácsokkal akár a kezelés(ek), akár az általános életmóddal kapcsolatban. Ennek most vége!

Üdvözöljük a Rákosok világában!

Gratulálunk Önnek abból az alkalomból, hogy ezt a tréfás nevű, de valójában halálosan komoly nyavalyát kezdte el használni! Az alábbiakban röviden összefoglaljuk az Önre váró tortúrákat. Kérjük, olvassa el figyelmesen a tájékoztatót, mert az Ön gyógykezelésének jelentős része épül a természetes szelekció elvére, így minden információra szüksége lesz!

Most, hogy túl van az első megrázkódtatáson, máris továbbiakat biztosítunk Önnek, így ne lepődjön meg azon, ha a korábban megszokotthoz képest sokkal több tűt talál a vénáiban. Ugyancsak részesülni fog azon szolgáltatásainkból, melyek eredményeképpen az Ön teste is alkalmas lesz atomerőművek meghajtására, tekintettel az Önt érő különféle sugárzásokra, melyet rendszeresen biztosítunk majd. Ügyfeleink azonos elbírálás alá esnek, ez alól csak azok jelentenek kivételt, akik feledékenységüknél fogva rendszeresen veszítenek el nagy címletű készpénzt. Természetesen törekszünk arra, hogy minden ügyfelünk azonos kiszolgálásban részesüljön, így örömmel jelenthetjük, hogy az említett feledékenység miatti megkülönböztetés egyre kisebb!
Szolgáltatásaink során Ön rengeteg munkatársunkkal fog kapcsolatba kerülni, így szeretnénk felhívni rá a figyelmét, hogy a hazai egészségügy nehéz helyzete miatt ezek a munkatársak nem minden esetben érnek rá Önnel és az Ön kedves hozzátartozóival foglalkozni. Természetesen megtörténhet, hogy segítőkész emberekre talál, de ez ne tévessze meg! Kérjük, ragaszkodjon a minimális információáramláshoz és a TAJ számához, ami alapján azonosítani tudjuk Önt! Bízzon több száz éves tapasztalatunkban és higgyen nekünk, mikor azt mondjuk: az úgy jó, ahogy van!

Az egészségügy területén fontos a higiénia, így kérjük fogadja el azt a tényt, hogy munkatársaink minden olyan esetben gumikesztyűt és/vagy védőruhát viselnek, amikor veszélyben lehet az Ő egészségük vagy ruházatuk tisztasága. A kiemelt fertőzésveszély miatt sajnos nem áll módunkban intézményeink vizesblokkjainak tisztán tartása vagy azok bármilyen fokú karbantartása. Biztosan megérti, hogy ellentétben Önnel, munkatársainkkal hosszú távon tervezünk, amit az is indokol, hogy egyre nehezebb a dolgozói létszám fenntartása alamizsna alapon.
Ugyanezen oknál fogva kérjük, hogy a vizsgálatok, műtétek és a lábadozás ideje alatt ne terheljék kollégáinkat nyöszörgéssel vagy egyéb, fájdalomra utaló magatartással!

Az Ön gyógykezelése hatalmas terhet ró a költségvetésre, elég, ha csak a kemoterápia során Önbe töltött veszélyes hulladék árára vagy a hajhullás okozta samponfelhasználás visszaesése miatti ÁFA kiesésre gondol. Örömmel értesítjük, hogy az egészségügy helyzete még nem annyira rossz, hogy minden forintot megfogjunk, így Önnek egyelőre nem kell befizetnie a fenti okok miatt kiesett összeget a Társadalombiztosítási pénztárba.

Folyamatosan fejlesztjük szolgáltatásunk színvonalát, de még így is megeshet, hogy Ön semmilyen iránymutatást nem kap majd kollégáinktól. Ne essen kétségbe! Az internet várja Önt, ahol megannyi, egymásnak ellentmondó információt talál majd. Miután azokat végigolvasta, azonnal megérti majd, hogy miért nem adtunk Önnek információt: mi sem tudjuk, mi a jó!

Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat a rákkal töltött közös idő alatt! Mielőbbi gyógyulást kívánunk, de ne feledje, ránk mindig számíthat! Négy fő felett csoportos kedvezmény!

Természetesen a helyzet nem ilyen szörnyű. Tényleg le a kalappal a még szakmában dolgozók előtt!

Kezd ürülni a szervezetemből a belé töltött veszélyes hulladék, így szépen lassan visszaköltözik a helyére a korábbi lakó, azaz saját magam. Jó újra otthon!

Nyilván messze még a költözés vége, de a nagyobb bútorok már a helyükre kerültek. Lassan jöhetnek a kisebb kiegészítők, helyükre kerülnek a képek a falon, a ruhák a szekrényben és az utolsó porcelán kutya is bekerül a vitrinbe. Igazi unalmas, polgári lakás.

Ahhoz képest, hogy öt nappal ezelőtt még a szubintenzív osztályon ébredtem, egészen pompás a hangulatom. Végre nem gyötör senki semmilyen tűvel vagy egyéb fegyvernek látszó tárggyal, nem kell a naptárt figyelnem, hogy mikor jön a következő kezelés vagy egyéb tortúra. Kezdek feltöltődni. Ám a törpök élete nem csak játék és mese. Most például attól a gondolattól nem tudok tartósan megszabadulni, hogy az elmaradt kezelések hiánya milyen hosszútávú következményekkel jár(hat)? Valamiért csak belém akarták tölteni azt a tengernyi löttyöt, amiről egyébként egyre jobban kezdem azt gondolni, hogy része lehetett a nemrég Ausztriában talált első világháborús vegyifegyver készletnek. Most, hogy úgy tűnik, "csak" a kontrollokkal kell törődnöm, valahogy több időm lett a végkimenetellel foglalkozni. Eddig lekötöttek a nyavalyavonat különféle állomásai, most viszont hirtelen kifújta a szél a kezemből a menetrendet és fogalmam sincs, hogy hova megy a vonat és mikor ér oda? De nem panaszkodom, mert ahogy írtam, kezd kiürülni belőlem a cucc. Ma reggel már egész hosszan tudtam fogni a kezemben egy hideg üdítős dobozt anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy az egy összegömbölyödött sündisznó vagy gesztenyehéj lenne. Milyen érdekes, hogy a máskor teljesen hétköznapi cselekvések mennyire felértékelődnek ilyenkor.


Múlik tehát a kemó mellékhatása és a múlt hét emlékei is egyre halványodnak. Persze vannak olyan pontjai, amelyek egyelőre nem akarnak eltűnni a fejemből. Ilyen például annak a néninek a tekintete, akivel az intenzív osztályon hozott össze a sors. Egymással szemben volt az ágyunk, így elég gyakori volt a szemkontaktus, ami némileg ijesztő volt, főleg azért, mert egyéb kommunikációs forma nem párosult mellé. Nem tudtam eldönteni, hogy a pillantásából a foglyul ejtett értelem vagy a szunnyadó sorozatgyilkos csillan elő. Ennek fő oka az volt, hogy szegényke az állapotából kifolyólag nem igazán volt tisztában azzal, hogy milyen rendezvényen is van éppen. Szeretnék majd megöregedni, de nem biztos, hogy ilyen formában.

Az öregség egyelőre tehát még várhat, így próbálok visszatérni a koromnak megfelelő programokhoz: tegnap ismét voltam focizni. Sok örömöm nem volt benne. És sajnos a csapattársaknak sem. Több százszor játszottam már ebben a tornateremben, de ennyire rosszul talán még sosem, legalábbis én így éreztem abban a másfél órában. Meglepődni mondjuk nem lepődtem meg nagyon, hiszen egyrészt kissé félve mentem le a múltheti események miatt, mivel nagyon befészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy a futástól majd előjön a mellkasi fájdalom, egy remek szívroham vagy valami ilyesmi, másrészt valahogy a végtagjaimnak sem voltam igazán ura. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a legjobb pantomimeseket megszégyenítő előadással imitáltam a futást, amitől olyanná vált a mozgásom, hogy akár én is lehettem volna ennek a klipnek a koreográfusa. Ezen felül ismét megerősítést nyert az a közel évtizedes törvényszerűség, mely szerint ha én lövöm az első gólt, akkor kikapunk. Olyan voltam tegnap este, mint valami valóra vált átok. Abban reménykedem (és gondolom a társak is), hogy legközelebb majd felbátorodok azon, hogy nem kaptam szívrohamot a pályán és akár még futásra is vetemedek majd.

Apropó futás. Lekopogom, de a két kemó okozta idegi alapú futkosást leszámítva nem nagyon kellett ilyen ügy miatt gyakrabban látogatnom a meditációs helyiségnek is nevezhető árnyékszéket. Sőt, a műtét(ek) előtt/után prognosztizált gyakori WC látogatások is egészen kezelhető formátumban jelentkeznek, ami talán azt jelenti, hogy az emésztésem helyreállt. Bár a harminchét év alatt hozzám, pontosabban belém nőtt tartály elvesztése, illetve az ezt kísérő szűkítés azért okoz némi macerát, ami úgy manifesztálódik, hogy amikor menni kell, akkor az általában eléggé hosszúra vagy többrészesre sikeredik. A lenti foltozás miatt ugyebár szűkebb lett a bélátmérő az utolsó szakasz előtt nem sokkal, így a műtét óta egy négyhetes kiscica is férfiasabb terméket gyárt, mint én. Legalábbis az átmérőt nézve. És mivel vékonyabb a termék, tovább is tart a legyártása. Tésztában sem mindegy, hogy spagetti vagy cannelloni. De ez legyen a legnagyobb gondom az elkövetkezendő ötven évben.
Ha akarom, akár még fejlődésnek is felfoghatom a dolgot, ugyanis a deszka új izomcsoportokat kezd életre hívni a combomban. Ám ismerve a szerencsefaktoromat, ez is egy evolúciós mellékvágány lesz, és az égvilágon semmilyen gyakorlati hasznot nem hoz a jövőben.

Akárhogy is, tovább folytatom az anyagcserét, legyen az vegyi-, vagy élelmiszer alapú. Ki tudja, egyszer talán nekem is sikerül valami hasznosra cserélni egy haszontalan dolgot.

Tegnap, kihasználva a szombat adta lehetőségeket, kirándultunk egy kicsit a Normafához. Korlátlan mennyiségű friss levegő állt rendelkezésemre, hogy kiszellőztessem a fejem, amit, -- köszönhetően az éjszakai nyugodt alvásnak --, egészen kipihent állapotban vihettem magammal.

Megannyi dolog mellett a drogozás az egyik, amit eddig még nem próbáltam ki, de úgy tűnik, mégsem kell úgy leélnem az életem, hogy ne szereztem volna némi tudathasadásos élményt, köszönhetően a kemoterápiának, amit persze nem ok nélkül adtak. Az év eleji diagnóziskor elmondták, hogy körülbelül mi vár majd rám, és már akkor is tartottam tőle, hogy nem minden részét fogom élvezni a dolognak, arra azonban talán magam sem gondoltam, hogy az ügymenet végén, ami talán a legkönnyebbnek mondható része a kezelésnek, lesznek majd a legnehezebb napjaim. Tudtam persze, hogy nem feltétlen olyan a személyiségem, ami miatt plágium miatti pertől kellene tartania a Rambo című film készítőinek, de azért mégsem örültem annak, hogy a prevenciós kemó ennyire padlóra vitt. Öröm az ürömben, hogy kiderült, nem személyiségfüggő a dolog, ugyanis külföldi források szerint a nekem is adott Folfox nevű elixír bizony pánikrohamot is okozhat az arra hajlamos személyeknél. Eddig ugyan azt gondoltam, hogy személyiség nélkül születtem, de ez most cáfolni látszik ezt az elképzelésemet. Mondjuk jobban örültem volna, ha a motyónak olyan mellékhatása van, ami növeli a góllövési százalékot az arra érzékenyeknél, de ugye a gyógyszereknek sosincs pozitív mellékhatása.
Megtudtam tehát, hogy nem csak hajlamos vagyok a pánikrohamra, de megvalósítani is ügyesen tudom azt. Szerencsére az elmúlt napok arra is rávilágítottak, hogy ha visszahelyeznek a saját környezetembe, akkor kezelni is tudom a kialakult problémát. Úgy tűnik ugyanis, hogy kezdek lenyugodni. Messziről például már nem is látszom egy rakás szerencsétlenségnek.

Tudom, érzem, hogy ez most nem egy félórás program, de azt is látom, hogy jó irányba halad a dolog. Az első itthon töltött éjszaka még úgy kezdődött, hogy nem mertem elaludni, tudván, hogy a kórházban szinte mindig álmomban tört rám a rövid, de hatásos rosszullét. A félelem miatt tehát sikerült kiviteleznem a 24 órás nap több órával történő kibővítését, azaz megvan az oka annak, hogy miért érezte magát mindenki kialvatlannak pénteken reggel. Velem együtt, mert bár egy idő után győzött a fáradtság és elaludtam, reggel fel kellett kelnem, mert várt a munka. Illetve én vártam rá, mert éreztem, hogy kell valami, ami sikeresen fenntart lelkem háborgó tengerének felszínén. Nem kellett csalódnom, mert ha szikrázó jókedvem nem is lett, de sikerült abbahagynom a hold kaviccsal történő dobálását. Nem mesélném el az azóta eltelt idő minden percét, így röviden csak annyit írnék, hogy péntek óta minden éjjel hibátlanul tudtam aludni, sikerül egyre jobban kikapcsolódni, bár napközben azért még van, hogy előjön némi furcsa érzés a mellkasomban, de ez szinte egy szúnyogcsípéssel egyenértékű a korábbiakhoz képest. Ha így megy tovább, akkor akár még arra is képes leszek, hogy egyedül kössem meg a cipőm. Már csak a kemó azon mellékhatásától kellene megszabadulnom, ami a hideg dolgokat teszi emlékezetesebbé. Jelenleg ugyanis ha a langyosnál hidegebbet iszok, akkor úgy szúr a torkom, mintha héjastól nyelnék le egy vadgesztenyét, illetve azonnal tűpárnává változik az összes ujjbegyem, amit vagyok olyan természetimádó, hogy 15 Celsius alatt is a szabad levegőre viszem a végtagjaimat, vagy ilyen hőmérsékletnél hidegebb dologhoz érek.

Az eltelt idő amúgy érdekes tanulságokkal is szolgált. Egyrészt újabb igazolást nyert, hogy a magyar nyelv mennyire kifejező, hiszen míg a Facebook angol verziójában a felhasználó kapcsolatai Friend, azaz barát néven futnak, addig magyarul ismerőseink vannak. Nos, ennek helyességét szinte száz százalékban tudom igazolni. De az is biztossá vált, hogy a jövőben néhány dologhoz másként kell majd hozzáállnom. Ha látványos önmegvalósításba nem is fogok kezdeni, azért az biztos, hogy komolyabban kell vennem néhány kitűzött célt. Az meg ugye szentesíti az eszközt.

Az elmúlt napok tehát a regenerációval teltek, de nem kell sokáig nélkülöznöm azt a folyosót, ahol ILYEN csodálatos alkotások várják a betegeket pácienseket, ugyanis kedden be kell ugranom, hogy beszámoljak arról, hogyan is érzem magam. Biztosan jó lesz kicsit felidézni a nem túl régi emlékeket az ott váró szagok és hangulat alapján. Cserébe elvileg nem vár rám további kezelés, csak kontrollok. Októberben ismét részese lehetek Kemény Henrik bábszínházának egy rövid tükrözés útján, illetve úgy november elején pedig mehetek CT-re egy kis kontrasztanyag okozta hőhullámért.

Ennél többet azonban nem tervezek. Várnak a kihagyhatatlannak látszó, ám mégis kihagyható helyzetek, az őszi fények adta kiváló fényképezési lehetőségek és az autós kirándulások. Meg még vagy ezernyi dolog, hiszen végre szabadlábon vagyok.

Régen ültem már le ennyire tanácstalanul a billentyűk elé. Téma lenne, de egyszerűen nem tudom, hogy miként is vezessem fel. Az elmúlt fél év legnehezebb napjain vagyok túl, lelkiekben legalábbis biztosan.

Igyekeztem testben és lélekben felkészülve nekivágni a második kemónak, de az élet kicsit átírta a terveimet. Gyanakodni persze már hétfőn délelőtt elkezdtem, ugyanis ezúttal már a kemó elkezdése előtt rám jött a folyamatos mehetnék, ami igazolta azt, hogy az első kezelés utáni hasmenést nem a gumibogyószörp, hanem a fejem okozta. Mondanom sem kell, most már simán elcserélném a történteket egy 24 órás wc-n ülésre. Történt ugyanis, hogy kedden, alig valamivel éjfél után arra ébredtem álmomból, hogy egy szúró, szorító, nem is tudom milyen érzés lesz úrrá az egész mellkasomon. Pánikszerűen kivágtattam az ügyeletes nővérhez, aki lezárta a kemót, majd hívott egy orvost. Mire visszaértem a helyemre, az érzés elmúlt. Abban maradtunk, hogy néhány órán át szüneteltetjük a kemót, és ha nem lesz gond, akkor visszakapcsoljuk. Nem kezdenék egy végtelen leírásba, így kivételesen zanzásítva írom le az eseményeket. Szünet eltelt, kemó vissza, két óra múlva ismét a rosszullétre ébredtem, kemó elzár, EKG negatív. Délelőtt jött a kivizsgálás. Mármint a kivizsgálások. Megannyi EKG, szívultrahang, mellkasröntgen, több vérvétel (természetesen több tűszúrással, így a karom már úgy néz ki, mintha egy sörétes puskával vették volna a vért). Az összes eredmény negatív. Konklúzió: ha ismét lesz tünet, irány az intenzív. A szerda hajnal már ott ért. Folyamatos monitorozás, egy rosszullét ott is, de az EKG semmit sem mutatott. Mint az kiderült, ez a kezelés okozhat szívkoszorúér görcsöket és egyéb nyalánkságokat, ezért hiába vágytam én már nagyon haza, nem nagyon akartak elengedni. Amit sajnos nehéz volt észérvekkel cáfolnom. Lassan ott tartottunk, hogy már sem ők, sem én nem tudtuk eldönteni, hogy a kemó mellékhatása és/vagy a stressz, szorongás idézi elő az amúgy maximum egy percig tartó, de annál ijesztőbb tüneteket.
Szerencsére a szegényes egészségügyünk még mindig rendelkezik egy halom műszerrel, még ha azok nagy része igencsak távol áll a használatra alkalmas kategóriától. Így aztán minden olyan ketyerébe betettek, amijük csak volt: sós kútba tettek, onnan is kivettek... Jött a mellkas CT, amihez egy másik kórházba kellett átvinni. Hiába mentem eredetileg autóval, azt nem használhattam, így életemben először mentővel utaztam. Érdekes élmény volt. A visszafelé vezető úton már a személyzet egyik tagjának telefonján nézegettem különféle nyílt töréseket és más, bőven 18-as karikával ellátott élettelen testeket ábrázoló fényképeket. Szóval igen oldott hangulatban utaztunk, főleg annak tükrében, hogy a CT sem embóliát sem más eltérést (pl. tüdőáttét) nem mutatott. A negatív vizsgálati eredmény persze azt is eredményezte, hogy csak odáig jutottunk, hogy mi bajom nincs, de az nem derült ki, hogy cserébe mi van?
Napközben sem lettem okosabb. Próbáltam minél kevesebbet lenni az amúgy abszolút koedukált szubintenzív őrzőben, ahonnan egyrészt a szagok, másrészt a nem túl vitális környezet űzött egyre távolabb. Sajnos a szagokat nem tudtam elhagyni. Értem én, hogy nem az egészségügy a legjobban finanszírozott terület, de azt azért nehezen hiszem el, hogy ennyire nem telik valami hatékony, illatos felmosóra, meg egy lelkiismeretes takarítóra, aki legalább egy fokkal közelebb tudná vinni a WC-k állapotát a gusztustalantól a "kilincset talán meg merem fogni" szintig.
No, de vissza az eredeti témához: napközben annyit sikerült megtudnom, hogy egyrészt az éjszaka még tovább figyelnek, másrészt alávetnek majd egy terheléses vizsgálatnak, hátha abból kiderül valami. Nagy reményt nem fűztem hozzá, mivel a rosszullétek gyakorlatilag kizárólag alvás, vagy teljes nyugalmi állapotban jelentkeztek. Ma hajnalban ismét egy, a fentiekben leírt érzésre ébredtem, de az EKG most sem mutatott semmit. A rejtély tovább fokozódott. Eljött a reggel nyolc óra és én máris egy szobabiciklin találtam magam, ami a terheléses vizsgálathoz kellett. Nos, az egészből én csak a vizsgálatra emlékszem, mert a tekerős feladvány gyakorlatilag épp, hogy bemelegített, de a terheléstől azért messze volt. Na jó, a combomat egy picit éreztem, de egyrészt még nem vagyok edzésben, másrészt bemelegítés sem volt. Azt meg már nem is mondom, hogy hiába nyertem meg a szakaszt, nem kaptam sárga trikót.
Cserébe a sárga házba sem utaltak át, pedig a vizsgálatok vége gyakorlatilag az lett, hogy szervi problémát nem látnak, valószínűleg a kemó és a megrogyott lelkivilágom okozta a problémákat. Ennek pedig az lett a vége, hogy úgy döntött az onkológus, hogy a jövőben nem kapok több kemót, ezentúl csak kontrollokra kell járnom.

Ha akarom, ez jó hír, ha akarom nem. Nyilván nem bánom, hogy egyelőre abbamaradnak a különféle szurkálások, de azért csak ott motoszkál a fejemben, hogy vajon mennyit ront a tervezettnél kevesebb kezelés az általános esélyeimen? Nehéz dió.
Persze előbb rövidtávon kell helyrejönnöm. Sokat kivett belőlem az elmúlt időszak, főleg az utolsó egy hónap és ezen az elmúlt napok történései sem javítottak sokat. Most éppen ott tartok, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a rosszullétek szinte mindig álmomban értek, így mondanom sem kell, félek elaludni. Nagyon nehéz éjszakára számítok.
Pedig tényleg nem így indultam neki ennek a második kanyarnak. Még a hangoskönyv elkészítésébe is belekezdtem bent (Copyright: Ientepe). A tudatalattim azonban máshogy gondolta.

Nagyon remélem, hogy sikerül villámgyorsan beleszürkülnöm a tömegbe és a gondolataim is legalább ilyen szürkévé válnak majd, mert ez a sok villogó szín már meghaladja az agyam feldolgozóképességét. Hiába telt el gyorsan, mégis hosszú volt ez az elmúlt fél év. És nagyon hosszú volt az elmúlt pár nap.
Remélem, sikerül még október vége előtt átállítanom az órámat, -nem megvárva a téli időszámítást-, hogy végre a helyes időt mutassa. Szeretnék már kiszakadni ebből az idősíkból.

Nyakamon a hétfő, azaz a második kemó időpontja. Megannyi flaska, két éjszaka és, ha jól sejtem, egy legyőzésre váró démon vár majd rám. Miért érzem úgy, hogy nem a kacagásomtól lesz majd hangos a kórház?

Szokás szerint gyorsan eltelt az idő, pedig már éppen kezdtem belejönni a szürke hétköznapokba. Mondanom sem kell, továbbra sem hiányolom, hogy nincs semmi tünetem, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sokkal szívesebben megy el valaki úgy egy kezelésre, hogy attól valami azonnali javulást remél. Nekem viszont annyira nincs szükségem azonnali javulásra, hogy még egy szem C-vitamint sem éreznék indokoltnak, hát még egy negyvennyolc órás non-stop kemót. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a héten én is elkaptam azt a torokfájós nyavalyát, amit a lányom hozott haza. Korábban már többször is írtam arról, hogy nem szoktam beteg lenni, maximum évente egy-két alkalommal kapok el egy kis náthát, amit általában két-három nap alatt mindenféle készítmény nélkül kiheverek. Ezúttal kedd reggel ébredtem arra, hogy fáj a torkom, ami nem lepett meg, hiszen a kemó miatt számítottam rá, hogy a lányom néhány nappal korábbi hasonló tünete majd nálam is jelentkezni fog. Nem igazán örültem a dolognak, mondván, mindjárt itt a következő kemó, de szerencsére nem kellett csalódnom az immunrendszeremben, amely dacára annak, hogy egy közepes méretű vegyi kombinát havi termelését próbálta hatástalanítani, még ezzel a csip-csup vírussal(?) is elbánt a szokásos két nap alatt, így csütörtök reggel már ismét énekelhettem volna a kádban, ha nem vagyok tekintettel a szomszédokra.
A fentiek tükrében mégis ki lenne az, aki vágyna egy kis kemoterápiára?
Pénteken, mintegy edzés gyanánt ismét alávetettem magam egy kis vérvételnek, ami ezúttal simának volt mondható, már amennyiben eltekintünk a várakozási időtől. Olyan lassan haladt a sor, hogy volt, akinek kétszer is megünnepeltük a születésnapját a folyosón. Cserébe ismét volt időm eltűnődni azon, hogy vajon mi indíthatta a döntéshozókat arra, hogy ugyanabba a kicsiny váróhelyiségbe szervezzék az onkológiai vérvételre illetve a terhesgondozás keretében szükséges vizsgálatra jövők elhelyezését? Nem mondom, hogy a sorstársak között rengeteg a szemre is rossz formában lévő személy, de azért néha ott is bele lehet futni emberi sorsokba, amelyek nem feltétlen egy örömteli eseményre készülő kismamának valók. Persze lehet fordítva is nézni a dolgot: biztosan a rákos betegeket akarják feldobni a várandós anyák és leendő apukák jelenlétével.
Meglepődni persze már alig lepődök meg valamin. A döglött halas kép óta egyébként már újabb "optimista" hangulatot sugárzó alkotást is felfedeztem a falon lógó képek között, amit tervezek is lefotózni, mivel a legutóbbi kezelés során annyira lekötött az elmeháborodottságom, hogy akkor nem tudtam dokumentálni azt.
Ugyanakkor az is lehet, hogy bennem van a hiba és nem kellene emelt fővel járnom a különféle intézmények folyosóin, akkor talán nem venném észre az ilyen jelenségeket. Bár tartok tőle, hogy a születésem óta fennálló elmeállapotom miatt akkor meg arról írnék, hogy a rendelőkben, kórházakban repedtek a járólapok, penészesek a fugák, az emberek pedig lógó fűzőjű, koszos cipőkben járnak. Merthogy akkor sem tudnék a saját nyűgömre koncentrálni, az biztos.

Zavaró dolgok persze nem csak a folyosón vannak. Ott vannak például a különféle kitöltendő, aláírandó nyomtatványok. Az első ilyennel még az MR- és a CT vizsgálat idején találkoztam, amikor alá kellett írnom a beleegyező nyilatkozatot. Mindkét vizsgálat helyszínén tele volt a váró különféle tájékoztatókkal, amiken a megelőzésről és a korai diagnózisról írtak. Elméletben tehát egészséges, de aggódó vagy egyszerűen csak egészségtudatos emberek is részt vehetnek egy ilyen vizsgálaton. Ennek ellenére a lap alján mint BETEG írja alá az illető a papírt. Ez a titulus egyébként az összes helyen így van. Véletlenül sem páciens vagy ügyfél szerepel a sokszor 19XX-el datált nyomtatványokon. Persze az idő nekik dolgozik, hiszen előbb-utóbb mindenki beteg lesz. Ugyanilyen anomália volt az is, amikor az első műtét előtti kemónál kellett kitöltenem egy beleegyező nyilatkozatot. Az teljesen természetes, hogy a saját személyes adatait az ügyfél tölti ki, az viszont eléggé furcsa szerintem, hogy a kezelés módja rovat kitöltése is rá vár. Meg is kérdeztem, hogy ha azt írom oda, hogy "varázslat", akkor azt alkalmazzák majd? Persze kiderült, hogy ilyen opció nincs.

Még jó, hogy ennyi szabadidőm van ilyeneken morfondírozni. Ha szabad nem is, de időm az lesz hétfő reggeltől szerda reggelig is, de nagyon örülnék, ha ezúttal inkább a fenti sorokban leírtakhoz hasonló problémáim lennének. A helyzet az, hogy csöppet tartok a dologtól, mert egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy nem kap el ismét az elmebaj. Tervek vannak a megelőzésre, a kérdés ugye a kivitelezés. Szeretnék egyről a kettőre jutni.
Fejlődni persze nem csak nekem lehet, de a blog friss, ropogós, épp ezért egyelőre teljes érdektelenséggel bíró Facebook oldalának is, merthogy többek javaslatára készült egy ilyen is. Ha lesz rá igény, akkor megmarad, ha nem, akkor nem. Pont, ahogy az én esetemben.

Nem egészen egy hét telt el az első prevenciós kemó óta és úgy tűnik, hogy sikerült túltennem magam az ott szerzett élményeken. Persze attól azért még messze vagyok, hogy dalolva menjek a következő feltöltésre.

Előző bejegyzésem óta, melyet egy vasúti vágányon keresztbe fekve írtam, csupa hétköznapi dolgot csináltam, olyan jó szürkéket, amiket ezen napló elkezdése előtt mindig is. Dolgozom, hozom-viszem a lányomat az oviba, bevásárolok, meccsre járok, jövök-megyek. Megannyi olyan dolog, amivel teljesen esélytelen, hogy az ember meghívást kapjon egy talk show-ba, vagy hogy kikerüljön vele az Index főoldalára. Hiába is csábító az ilyen hírnév, tökéletesen elégedett vagyok az elmúlt héttel.
A hab a tortára tegnap került fel: ismét voltam teremfocizni. Nem mondom, hogy az én nevem skandálásától volt hangos a tornaterem, de egy közepes szintet azért sikerült hoznom. Lőttem gólokat, adtam gólpasszokat és elfogultabbak szerint néha egészen jól tudtam imitálni a futást is. A legfontosabb persze nem a statisztikám, hanem az, hogy nem lógott a nyelvem. Nyilvánvaló, hogy messze voltam attól, amit korábban tudtam nyújtani, de ennek az egyik fő oka az volt, hogy hónapok óta ez volt az első komolyabb fizikai terhelésem és nem akartam nagyon kihajtani magam. Se akkor, se pedig ma nem éreztem/érzem magam kifacsarva, pedig az éjjel alig aludtam valamit, mivel rám tört a fejfájás. Ami azért is nagy öröm volt, mert - mint az véletlenül megtudtam az előző kemón - nem javasolják az Algopyrin szedését, mert állítólag lecsökkenti a fehérvérsejtek számát. Gondolom, már mindenki kitalálta: nekünk csak az volt otthon.
Amúgy továbbra sem értem azt, hogy miért nem lehet összeállítani egy kiadványt az érintettek számára, amelyben egyrészt ilyen, másrészt mondjuk táplálkozási vagy életviteli tanácsokat adnának. Az elmúlt fél évben mindössze a műtét utáni diétához adtak egy ezerszer lefénymásolt papírt, amelyben leírták, hogy milyen ételek és összetevők azok, amelyek jó eséllyel nem oldozzák ki a varrócérnákra kötött apró csomókat. Ezen felül semmi. Máskor is írtam már, de leírom újra: a felépülés részben természetes szelekción alapul. Avagy szemesnek áll a világ. Ami nem túl jó hír sokak számára, legalábbis látok időnként olyan pácienseket, akiknek az is nagy kihívás, ha egy olyan ajtón kell bejutni, amit nem a kilincs, hanem a zárban lévő kulcs nyit. Néhány hete voltam szemtanúja annak az esetnek, ahol egy 60 év körüli férfi nehezen jutott túl azon, hogy hiába látja az Ő orvosának a nevét az ajtón, a kilincs helyén lévő gomb húzása nem nyitja az ajtót. Nem értette, hogy ha jó helyen jár, akkor miért nem nyílik az ajtó? A tekintete úgy 10x járta meg oda-vissza a névtábla-ajtógomb utat, de be így sem sikerült jutnia. Aztán felhívtam a figyelmét a kulcsra.
Ha nem az onkológián történik ez, akkor valószínűleg jót nevetek rajta, így viszont rögtön az jutott az eszembe, vajon ennek az embernek milyen esélye van plusz információkhoz jutni a normál tájékoztatáson felül, ami lássuk be, nem feltétlen elégséges a túléléshez.
Nem gondolom, hogy kivételes képességeim vannak, de eddig még sikerült feltalálni magam. Bár továbbra is vannak néhányan, akik úgy gondolják, hogy nem tudok semmit, ellenben náluk ott van a Szent Grál rejtekhelyét jelölő térkép. Ők azok, akik a nemrégiben közölt receptemhez szolgáltatják a muníciót. Már többször is elmondtam, hogy nagyon örülök, ha valaki segíteni próbál, ellenben nagyon bosszant az, amikor ez a segítség leginkább egy porszívóügynöki munkára emlékeztet. Külön díjazom azokat, akik az elmúlt hat hónap során egyszer nem vették a fáradságot, hogy akár telefonon, akár személyesen megkérdezzék, hogy hogy vagyok, ellenben minden bevezető nélkül megpróbálnak meggyőzni valami szerről, módszerről vagy Istenről. Az ilyen megkeresések vége jellemzően az, hogy az illető vérig sértődik, amiért nem vagyok hajlandó befogadni az általa hirdetett dolgot. Korábban ez zavart, mostanra már eljutottam oda, hogy nem érdekel. De ha lesz egy kis időm, akkor majd kitalálok valamit, hogy viszonozni tudjam.

Tombolnak hát a szürke hétköznapok, még ha tudom is, hogy alig néhány nap és mehetek újra a tor- és kemótúrára. Addig persze még szeretném kiélvezni a semmittevést, hátha sikerül általa a múltheti mélységből magasságot csinálni. Első körben megpróbálok végre eljutni fodrászhoz, mert utoljára a zsáktalanító műtét előtt voltam, így mostanra olyan hobó kinézetem lett, hogy nem fogok meglepődni, ha egy piros lámpánál bekopog az ablakomon egy hajléktalan és ad egy százast. Ha nem ilyen lenne a hozzáállásom az élethez, akkor egyszerűen befesteném feketére a hajamat, lenyalva eltakarnám vele az egyik szemem és máris jobban örülnék a kEMÓnak. Persze közben véletlenül sem mosolyognék.

Öt napom van feltöltődni lélekben, hogy ne viseljen meg annyira a következő kezelés. Kaptam néhány jónak látszó tippet, de azért én is töröm még a fejem. Ha ügyesen csinálom, akkor talán sikerül majd a jövő hét első napjait is szürkére festenem.

Túl vagyok az első prevenciós kemón, de egyelőre még nem tudom, hogy van-e értelme számozást adni a tegnap véget ért kezelésnek.

Furcsa dolog az idő múlásának érzékelése. Néha úgy érezzük, hogy rohan, néha pedig minden másodperc egy évnek tűnik. Az elmúlt napokban nekem átlagosnak tűntek a percek, mégis, úgy 50 évet évet öregedtem. Hétfőn aggódva, de nem pánikolva érkeztem meg a nekem kiosztott kórházi ágy széléhez, ahol nem kellett túl sokat várni a szervezetemnek, hogy megkezdhesse a 48 órás méregtelenítő kúrát. Természetesen vajúdtam a branűl bevezetése alatt, azaz még mindig nem sikerült megközelítenem a lányom hősiességét, de lassan talán el tudom fogadni a tényt, hogy ez már mindig így lesz. Nagyobb gondnak érzem azt, hogy úgy tűnik: elfáradtam. Fejben legalábbis mindenképpen. Az eltelt két nap olyan szintű mélységbe rántott, hogy egyelőre ötletem sincs, miként mászhatnék ki belőle. A világ legmélyebb kútjának alján ülök megtörve és hiába emelem fel a fejem, csak egy apró, távoli csillag fényét látom. Éppen csak akkora fénye van, hogy tudjam, nem megvakultam, csak nagy a sötétség.
A vicc pedig az, hogy fogalmam sincs, hogy miként is estem bele a kútba.
A kórházi szoba, ahol rabságomat töltöttem, egészen kulturáltnak volt mondható: hűtő, mikró, TV. Igaz, utóbbihoz csak szobaantenna volt, így minden csatornán a Hangyácska és barátai című műsor ment, de ugye nem lehet minden tökéletes. A szűk környezet tehát nem volt lehangoló. Más kérdés, hogy mit lát az ember a folyosón, vagy más kórteremben. Talán ez, talán a magánnyal párosított bezártság lett rajtam úrrá, de tény, hogy óráról-órára lett egyre nehezebb épeszűnek maradni. Hétfőn még sikerült Münchausen báró módjára a hajamnál fogva kihúznom saját magamat a mocsárból, de keddre elveszett ez a tulajdonságom. Pedig kezdetben jól alakult minden. Meglátogatott a feleségem, aki még egy levelet is hozott a lányomtól:
Szóval úgy látszott, minden a helyére kerül, hiszen mi kellhet még a boldogsághoz? Délután még egy barátom és a párja is meglátogatott, sőt, még egy kis étrend-kiegészítőt is hoztak sajtburger formájában, ami igencsak rám fért, mert a kórházi ellátmány finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Volt olyan ebéd, amibe a kanalat se mertem beletenni, annyira gyanúsan nézett ki.
A kedd tehát egészen jól alakult kezdetben. Szerető család, tele has: Perfect day. Mégis, ahogy fogytak a flakonok, úgy fogyott a türelmem és a kitartásom. Már este azt figyeltem, hogy az utolsó, közületi kiszerelésű flaska mikor fog végre kiürülni, holott tudtam, hogy annak csak reggel jön el az ideje. Ennek ellenére ez a flaskafigyelés annyira megtetszett, hogy képtelen voltam már másra figyelni. Amúgy is nehezen alszom, de infúzióval a karban gyakorlatilag egy szendergés is lehetetlen küldetésnek látszik. Így aztán azzal telt az éjszaka, hogy szinte minden csepp után megnéztem, hogy mennyi van még, mennyit kell még várnom, hogy végre kihúzzák belőlem a tűt, ami annyira nyomasztott, hogy sikerült porrá zúznia a lelkemet.
Hiába próbáltam másra gondolni, nem ment. Gondoltam a családomra, veteránautókra, hegyre-völgyre, munkára, de semmi sem tartott tovább néhány pillanatnál. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, a kilátástalanság. Ha kicsit tovább tart az éjszaka, talán még olyan látomásokkal is gazdagodom, mint Sherlock Holmes egy ópiumbarlangban. Bár már így is láttam magam, amint mindenféle áttétekkel fekszem ott, és csak folyik belém a kemó, hogy még egy napot adjon. Életem legnehezebb éjszakája volt.
Február óta tart a mizériám, de az eltelt bő fél év alatt még sosem éreztem magam betegnek. Egészen mostanáig. Pedig ez a kezelés elméletileg prevenciós, azaz már nem is kezelés, hanem megelőzés. Olyan, mintha attól fordultam volna be, hogy be kell vennem két szem multivitamint. Még ha ez a nedű, amit adnak, távol is áll attól.
Nagyon vártam, hogy végre hazaérjek, de nagy felüdülést ez sem hozott. Jó volt itthon lenni, de pihenni így sem tudtam. Egyrészt a fejem tovább zakatolt, másrészt egész nap a WC-re rohangáltam, amit talán az idegeskedés, talán a ledöntött szert okozott. Esetleg mindkettő. Akárhogy is, a WC csak akkor nem volt messze, ha rajta ültem. Délutánra már annyira elfáradtam, hogy az sem érdekelt, ha esetleg bent megyek ki, így sikerült egy órát aludnom.

Összetörtem. Nem tudom, hogy pontosan mi indította el a folyamatot ott a kórházban, de elgázolt, mint egy úthenger. És még vagy ötvenszer. Tudom, hogy miért lenne fontos, hogy végigcsináljam ezt a kúrát, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy a második kezelésre el tudok majd menni, nem, hogy a végéig elérek.

Mára jobb lett a hangulatom, ami még mindig  nagyon messze van a tökéletestől, de talán elkezdtem kimászni abból a kútból. Próbálok nem lenézni mászás közben, mert félek, nem sok jót látnék ott.
Ha kijutok, az lesz az első dolgom, hogy bedeszkázom a tetejét, és kirakok egy figyelmeztető táblát: Vigyázat, életveszély!

Vasárnap megkaptam az utolsó összetevőt az örök életet eredményező készítményhez és mivel önzetlen ember vagyok, mindenkivel megosztom a szer elkészítési módját, ezzel is segítve a bolygó mielőbbi túlnépesedését.

Örök élet elixír, avagy a tuti rákgyógyszer.

Pozitív gondolkodással vonzzuk be konyhánkba az alábbi hozzávalókat:

• 3 literes fazék
• 2 liter deutériummentes víz
• gombakészítmény
• 500 kg C-vitamin
• 1 fő sámán
• 15 dkg alga
• só

Elkészítés:

Rendezzünk be egy takaros kis konyhát a hozzánk legközelebb eső lakatlan szigeten, ahol biztosan nem talál ránk egyetlen orvos sem. Győződjünk meg róla, hogy a diagnosztikai készülékeikkel a távolból se tudjanak bennünket analizálni. Amint ezzel megvagyunk, kezdjük meg a pozitív gondolkodást. Ha ügyesen csináljuk, a késünk máris aprítani kezdi a gombát. Az aprítás után helyezzük a lábasba azt, melyben korábban már közepes lángú gondolatainkkal felforraltuk a két liter vizet. Gondoljuk bele az algát és úgy 1 óra alatt főzzük össze azt a gombával. Ezután adjuk hozzá a nagy dózisú C-vitamint, majd ízlés szerint sózzuk.
Fedő alatt fél órán át pároljuk.
Tálalás után a korábban bevonzott sámán pozitív gondolataival díszítsük az ételt. Melegen fogyasszuk!

Jó étvágyat és éljen Ön boldogan, ameddig meg nem hal. Akarom mondani örökkön-örökké, hiszen a fenti recept tuti!

...van valami rossz. A kemoterápia például arra szolgál, hogy megpróbálja eltüntetni a nem kívánt sejteket, ami nyilván jó dolog. Viszont nincsen gyógyszer mellékhatások nélkül, ami inkább rossz, pedig talán ettől tartok most a legjobban.

A műtét előtti kezelést gyakorlatilag simán megúsztam, csak az öthetes kúra vége felé volt némi mellékhatás. A mostani kezelés persze ütősebbnek ígérkezik, így talán joggal aggódok. Hogy ez az aggodalom valójában mennyire jogos, azt nemsokára megtudom, hiszen a hétfői napon kezdetét veszi az első diagnózis után megjósolt három lépcsős gyógyítás utolsó állomása: a prevenciós kemó.
Azt hiszem nem leszek majd szomorú, mikor a nyolcadik flaska is kiürül, jelen állás szerint valamikor decemberben. Ha így lesz, azt azt jelenti majd, hogy nem viselt meg annyira a dolog, hogy idő előtt abba kelljen hagyni a kezelést. Nyilvánvaló, hogy nem lettem rabja a tűszúrásoknak, de a teljes turnus elméletben több sikerrel kecsegtet hosszú távon. Nem szeretem sürgetni az időt, most sem teszem, de egy egészen picit talán várom már az év végét. Majd elkérem az üres tasakokat és felaggatom azokat a karácsonyfára. Boldog Kemorácsonyt!
Persze ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen még el sem kezdtem magamba szívni a koktélt, amelyhez ugye megint jár a szurkálás. Csütörtökön már tréningeztem egy vérvétellel, ami meglepően simán ment. Próbálok példát venni a lányomról, aki nemrég kapott bárányhimlő elleni oltást, amit pisszenés nélkül viselt. Egy nem egészen öt éves lány is férfiasabban viselkedik nálam. Talán ideje lenne kicsit megemberelni magam. Lábon hordom ki ezt a nyavalyát, de ha valamely kezelés fizikai kontaktussal is jár, akkor úgy nyávogok, mint egy árva kismacska.

No, de vissza a kezeléshez. Természetesen nem lepődtem meg, hogy a felsorolt mellékhatások között egy sem akadt, amit pozitívnak érezne az ember. Ami számomra eléggé érdekes. Mármint az, hogy a különféle gyógyszerek gyakorlatilag nem rendelkeznek olyan mellékhatással, amelynek örülni lehetne. Nyilván nagyon jó dolog, hogy ha a problémát, melyre felírták, eltünteti, de igazán gyárthatnának olyan szereket is, amelyek az adott betegség kezelése mellett egyéb előnyöket is hoznak. Például szívesen venném, ha néhány centit nőnék vagy ha gyorsabban tudnék tőle futni. De ilyenek nincsenek. Hiszen minden jóban van valami rossz.
A kezelések idejére be kell költöznöm majd a kórházba, ami nem jó, igaz, cserébe nem kell itthon mosogatnom. Ez is a bevezetőt igazolja, még ha nyilvánvaló is, hogy inkább mosogatnék. Persze a rák helyett is szívesebben feküdtem volna kés alá egy vakbélműtét miatt. Milyen kár, hogy ez nem kívánságműsor. (Ez vicces, a kívánságműsor helyett kívánságműsört írtam, de a helyesírás-ellenőrző nem húzta alá.)
Gőzerővel persze nem készülődök a bentlakásra, maximum olyanokon töröm a fejem, hogy mivel üssem el a bent töltendő időt, feltéve, hogy nem leszek én magam kiütve. Mivel a velem fuzionáló flaska erősen helyhez köt majd, biztosan nem viszek pl. kerékpárt. Pedig milyen régen bicikliztem már. Bár a foci jobban hiányzik. Természetesen szerencsés ember lévén a teremfoci szezon szintén hétfőn kezdődik. Nélkülem. Eddig hétfőn és szerdán jártam labdázni, most azonban úgy tűnik, hogy a szerdai megszűnik, a hétfői napok közül pedig minden másodikat, mint veszélyes hulladék megsemmisítő készülék töltöm majd. Tudom, már mindenki unja olvasni, de akkor is leírom: hiányzik a mozgás. Így aztán ezennel úgy határoztam, hogy holnap akkor is elmegyek futni, focizni vagy ekét húzni egy szántóföldre, ha szakadni fog az eső, a hó, ha kitör a harmadik világháború vagy mindezek egyszerre. Már ott tartok, hogy mindenbe belerúgok, ami gömbölyű. Ebben az országban pedig sok az elhízott ember. Nyilvánvaló tehát, hogy sürgősen kezelni kell az elvonási tüneteimet. Pláne, hogy fogalmam sincs, hogy a kemó mennyire enged majd hódolni az ilyen hóbortoknak az elkövetkezendő négy hónapban. Legyen már valami közeli emlékem is.

Hogy én mennyire unom már ezeket a maceRÁKat. Pedig igazándiból sosem lesz vége. Ha véletlenül lennék is olyan szerencsés, hogy a sejtjeim nem nőnek össze-vissza, akkor is folyamatosan járhatok majd kontrollokra, amelyek között csak tükrözésekből annyi jár, hogy ha báb lennék, akkor egy bábszínházban egy év után kidobnának elhasználódás okán. Mondjuk, amennyi ráhatásom van a dolgokra, akár bábnak is hívhatnak.
A kérdés az, hogy lesz-e pillangó abból a bábból? Na jó, egy molylepkének is örülnék.

Ennyi kezelés vár ugyanis rám, amit hétfőn már el is kezdek. Illetve nekem nem kell elkezdeni semmit, csak hagynom kellene magam. Ez megy talán a legnehezebben.

A héten edzek egy kicsit egy kis vérvétellel, hétfőn reggel pedig jöhet az éles bevetés: rácsatlakozok a nedűre. A kisorsolt kezelés neve FOLFOX, ami gondolom a legújabb internetes böngésző, ezért kell letöltenem. Frissítés két hetente jön majd hozzá az említett nyolc alkalommal. Nem tűnik túl modern kivitelnek, Androidos változata pl. egyáltalán nincs. Ráadásul a kórház szervere valami kezdetleges ADSL vonalon ad, mert 44-48 óra kell a letöltéshez, ami azt jelenti, hogy két éjszakát is ott kell majd töltenem alkalmanként. A Curiosity földi kivitele lettem. Ennyit a technikai fejlődésről.
A korábban említett mellékhatásokat ezúttal is felsorolták, így mostanra biztossá vált, hogy úgy négy hónap erejéig elbúcsúzhatok a hideg innivalóktól és az idei tél első hóemberének megépítésétől. Plusz várható hányinger, hőemelkedés, láz, végtagok zsibbadása, fokozott érzékenység betegségekre. Utóbbi információval nem pontosan tudom, hogy mit kezdjek, mert eddig ugye úgy évente kétszer voltam náthás, amit két nap alatt néhány zsebkendővel gyógyítottam. Lehet, hogy most háromszor leszek?
Sokan érvelnek a kemó ellen azzal, hogy az csupa méreg, tönkreteszi a szervezetet, de szerintem ez nem igaz. Ha így lenne, akkor biztosan nem írhatnák rá a csomagolásra, hogy BIO. Ráadásul mindegyiket valami HAZARD nevű helyen termesztik. Szóval én nagyon pozitívan állok hozzá.


Négy hónap. Ennyi időn át kell majd három napokat áldoznom erre a nyavalyára ahhoz, hogy némileg növeljem az esélyét annak, hogy a lányomra is éveket áldozhassak. Bár utóbbi esetben óriási tévedés áldozatról beszélni. Nyilvánvaló, hogy még a szófogadatlan percek is mind boldogak vele, maximum más színű fejjel boldog az ember. Szerencsére a kéthetes turnusokon elméletben van lehetőség egy picit csúsztatni, amire úgy tűnik szükségem is lesz, mivel az egyik októberi kezelés középső napjára esik a lányom ötödik születésnapja. Mivel a kórházban korlátozott lehetőség van gyerekzsúrok kivitelezésére, kénytelen leszek szabadnapot kivenni akkorra. Remélem, ez megoldható lesz úgy, hogy azzal ne kockáztassam a 25. születésnapján történő részvételemet.
Persze ha mégsem jön össze a halasztás, akkor majd a kórházban ünnepelünk. Pizsama helyett bohócruhát öltök, vízibombacsatát rendezünk használt gumikesztyűkből, a folyosón tolókocsiversenyt tartunk, és az sem érdekel majd, ha nővérek ránk szólnak, hogy nem indexeltünk a proszektúra előtt. 
Ha szépen kérjük a szakácsot, akkor biztos készít tortát is, ami csak jó lehet, hiszen a napi menükkel már bizonyított. Csupa móka és kacagás.

A héten elkezdtem dolgozni, ami egyelőre igen jól esik. Gyakorlatilag olyan, mintha nem is hiányoztam volna úgy két hónapig. A munkatársak szemszögéből persze ez nyilván igaz is. Nem mondom, hogy a munka irama akkora lenne, hogy szembe jöjjek magammal, de igyekszem fenntartani a látszatot, így pl. évekkel ezelőtti leveleket küldök el újra. Ha jól választom ki a tartalmat, akkor simán elhiszik, hogy valami aktuális dologról írok.
Persze ez nem igaz. (Ki tudja, ki olvassa ezeket a sorokat...)
Gondot egyelőre csak a reggeli felkelés okoz, amin nyilván sokat segítene, ha nem éjfélkor vagy utána feküdnék le, de ez nem az én hibám, hiszen nem én akartam 23:00-ás kezdési időpontokat a spanyol bajnokságban.
Pedig tényleg jó lenne pihenni egy kicsit, mert tartok tőle, hogy hiába lesz elvileg bő két napos nyugalmam a kórházban, a valóságban nem fogok tudni lazítani. Állandó őrségben leszek, hogy figyeljem a vénáimat, amik a korábbi kezelések miatt kissé viseltes állapotban vannak. Eléggé parázok, hogy megint mellé megy majd a kemó, hogy eldugul az ér, illetve a branül tű, stb.

Szinte nem is tudom eldönteni, hogy ezektől vagy a mellékhatásoktól tartok jobban? Akárhogy is, nem nagyon van visszaút. Talán az tud motiválni, hogy ha már rövidtávon nem örülhetek, akkor legalább hosszútávon örülhessek.
Jó lenne részese lenni egy olyan beszélgetésnek, ahol a koromat jelző X-ek után érdeklődő kérdésre azt válaszolhatom majd: nekem nyolc.

Ma ismét ellátogattam az onkológushoz, mert a szerdai randinkon nem tudott minden előzményt felvinni a gépbe, otthagyni viszont nem engedte a kórházi zárójelentést és az egyéb leleteket. Még jó, hogy szeretek kocsikázni.

Ha már úgyis ott voltam, igyekeztem további információkat kisajtolni a rám váró kemóval kapcsolatban. Konkrétumokat persze nem tudtam meg, de az már szinte biztosra vehető, hogy a kétnapos, ottalvós kivitelből kapok majd. Szó esett a várható mellékhatásokról is. A szer ugyan még nincs eldöntve, de itt is látszik egy befutó, aminek a nevét ugyan nem tudom (Chemotox?), de azért meséltek róla. Illetve a hatásairól, mely szerint számíthatok: hányingerre, hőemelkedésre, lázra, illetve óvakodnom kell majd a hideg dolgok érintésétől, fogyasztásától, mert az ilyen ingereket állítólag hatványozottan észleli a szervezet, magyarán fájdalmas lesz. Ennek azért is örülök nagyon, mert inni gyakorlatilag csak olyan dolgokat iszom, amelyek még éppen nem fagytak meg. Télen is. Eddig az étkezéseimet korlátozták, most már inni sem ihatok azt, amit akarok. Illetve ihatok, csak langyosan. Persze mindez még csak a jövő, még van bő egy hetem kiélni a jéghez való vonzódásomat, merthogy az is kiderült ma, hogy szeptember első hetében el akarják kezdeni a kezelést. Tűkön ülve várom. Hiszen köztudott, hogy mennyire szeretem a tűket.
Ellenben lehetőségem lesz "saját" szobát kérni, igaz, ezért már fizetni kell. Nem nagy összeg, úgy ötezer forint éjszakánként, de így legalább nagyobb sanszom lenne szabad WC-t találni. Megfontolandó ajánlat. És ha már szóba került a kórházi szolgáltatás: úgy öt hónapja írtam arról, hogy mennyire sivár a különféle egészségügyi intézményekben a hangulat, hogy szinte sehol egy kép a falon, vagy ilyesmi. Nos, amíg ma várakoztam az onkológusra, feltűnt, hogy a főfolyosón, ahol amúgy a vizsgálatokra, kezelésekre szoktak várni a különféle daganatos betegek, akad néhány kép a falon. Mondjuk anno én nem ilyen jellegűekre gondoltam. Az egyiket lefényképeztem, mert már akkor sem tudtam megfejteni, hogy ki és miért gondolta azt, hogy a hányatott (azt hiszem ezt vehetjük szó szerint is) sorsú ügyfelek pont erre vágynak majd.
Íme a kép:



Igen, jól látják. A képen jégbe hűtött, döglött halak láthatóak, egy kétes higiéniájú ládában. Ki az, aki kopaszon, hányingerrel küzdve, már-már kilátástalan helyzetben ne vágyna egy ilyen kompozícióra? További rejtély, hogy miért kék némelyik hal? Nem vagyok a modern művészetek ellen, de ennél azért életigenlőbb kompozíciót is el tudnék képzelni ezen a helyen. Persze lehet, hogy csak én vagyok ilyen finnyás.

Még jó, hogy nem mindenki ilyen nyavalygós: pénteken felhívott Zoli bácsi. Tudják, Ő az az EMBER, akivel az első műtét során voltunk cella szobatársak. A hogylétem felől érdeklődött. Szerencsére Ő is remekül van. A kora miatt megússza a kemót, de nemsokára ismét kórházba kell vonulnia, hogy egy hasfalerősítő hálót műtsenek bele. Januárban pedig újra befekszik majd, hogy végigcsináljon egy tizenakárhány tételből álló vizsgálatsort, melyben természetesen különféle tükrözések is szerepelnek. Mindezeket olyan természetességgel mesélte el, mintha egy hétvégi kirándulásról tartana élménybeszámolót. Ezt az embert semmivel sem lehet megtörni. Szerencsére. Csak emlékeztetőül: 85 éves.
Ha egyszer az emberek halhatatlanná válnak, az azért lesz, mert a halál belefárad majd az ővele folytatott harcba. Ami nyilvánvalóan még el sem kezdődött.
Remélem, akkor is eszembe jut majd a személye, amikor éppen sikoltozni készülök a felém közelítő tű(k) miatt. Mert azt nem hinném, hogy ez valaha is megváltozik nálam. Nem változom én olyan könnyen.
Az eddig megváltoztatott dolgok is kezdenek a helyükre kerülni. Hétfőtől ugye elvileg ismét munka, plusz egyre jobban mennék már aktívabban mozogni, amit a kemó előtt el is fogok kezdeni, valamint a hasamat is kezdi visszafoglalni a szőr. Még néhány hét és szerintem a köldökszösz termelés is megindul. Ami nyilvánvalóan fontos dolog, hiszen még saját Wikipédia oldala is van a jelenségnek.
Hogy embereknek mikre van idejük...

Nekem viszont az alvásidőmből megy ennek a bejegyzésnek az írása, úgyhogy abba is hagyom. Bár kicsit félve teszem, mert nem igazán szeretnék kék színű, döglött halakkal álmodni.

Mindössze ennyi kellett, hogy végre egy jót tudjak aludni. Illetve kettőt. Történt ugyanis, hogy meghosszabbítottuk a hosszú hétvégét és elmentünk egy országgal odébb pihenni. Mindenkire ráfért már.

Jó levegő, nyugodt, tiszta környezet. Szinte csodákat tud tenni az emberrel, még ha a rákot nem is gyógyítja közvetlenül. Szeretünk Ausztriába menni, főleg az előbb említett okok miatt, most azonban külön is jól esett a dolog, hiszen az idei nyár inkább szólt a kibelezésről, mintsem a pihenésről. Ez főleg azért bántott, mert a nyavalyám miatt a lányomnak sem volt eddig igazán nyara. Pedig a gyerekkor szinte legfontosabb eleme a nyaralás, ezért aztán nagyon örülök, hogy ezzel a néhány napos túrával sikerült egy kicsit becsempészni ebből az életébe. Pláne úgy, hogy a szálláshoz egy tanya is tartozott, így nem csak a szemét, de a kezeit is használhatta. Macskák, nyulak, lovak, tehenek estek horpadásig történő simogatás és fű általi túltáplálás áldozatául. Minden ilyen nyaralás megerősít abban, hogy nem biztos, hogy a panel a legjobb dolog a világon. Persze ha a szüleim nem olyan előrelátóak, hogy meghalnak ötvenéves koruk előtt, akkor még ez se lenne. Illetve lenne, csak akkor most hárman élnénk a gyerekkori szobámban. Akkor most örüljek, hogy van hol laknom, vagy legyek szomorú, hogy hol lakom?


Ami engem illet, nekem alvás terén sikerült haladást elérnem, ugyanis a három éjszakából kettőt végigaludtam úgy, hogy előtte egyáltalán nem kellett forgolódnom. Mindezt még némi futásra hasonlító mozgással is kiegészítettem, így leszámítva azt, hogy a vacsorához nem ihattam egy jó nyaralós sört, teljesen hibátlanul éreztem magam. Igazán nem szeretném elkiabálni a dolgot, de azt hiszem, hogy sikerült túllépnem a dupla műtét okozta mozgáskorlátozottságon. Máskor nem szeretek előre szervezkedni, mert mindig attól tartok, hogy valami keresztülhúzza majd a terveimet, de most lehet, hogy elmegyek majd egy sportboltba, hogy frissítsem a focihoz szükséges ruhatáramat. Annak se örülök, ha védők veszik el a labdát, úgyhogy majd pont egy kemoterápia fog leszerelni...
Túl vagyok hát egy szinte tökéletes nyaraláson. Azért csak szinte, mert egyrészt lehetett volna legalább 10 napos, másrészt az utolsó este némileg árnyalta a képet. Történt ugyanis, hogy annyira belelkesedtem a fittségemtől, hogy az egyik hegyi vendéglőben sikerült elfogyasztanom egy pizzát, amit ugye már jó ideje nem ettem, mivel diétáznom kell a bélvarrás miatt. A hathetes diétából négy telt el, így még ha nem is örültem, hogy a szervezetem kiveti magából az olasz konyha remekét, azért meg nem lepődtem a dolgon. Magyarán az utolsó este némi hasmenéssel telt el. Öröm az ürömben, hogy egyrészt volt Wi-Fi a szálláson, így nem maradtam olvasni való nélkül, másrészt, ahogy azt fentebb már említettem, állatszállásból is volt bőven a közelben, így talán nem fogott szagot senki. Cserébe viszont kicsit nyugtalanabbul aludtam, még ha nem is kellett járkálnom.
Az első itthoni éjszaka a korábbiakhoz képest jobban telt, kevesebb forgolódás, több alvás. Pedig ma reggel mennem kellett az onkológushoz, hogy megtudjam, mikortól és pontosan mi vár rám.
Mondanom sem kell, nem lettem okosabb.
Mint azt az első bejegyzésemben anno írtam, édesanyámnak is meggyűlt a baja ezzel a fajta rákkal, így hamar arra következtetésre jutottunk, hogy lehet ebben némi örökletesség is. Ezt itt néhány hónappal korábban tulajdonképpen meg is erősítették, így magánakcióba kezdve sikerült bevizsgáltatnunk az első tükrözéskor, illetve a műtétkor kivett mintákat, melynek eredményei nekünk semmit sem mondanak, de elvileg vannak olyanok, akik majd ki tudják belőle olvasni, hogy a lányomnak milyen esélye van gyarapítani a családi örökséget, illetve, hogy ennek szellemében mikortól érdemes neki vizsgálatokra járnia majd.
Ma pedig az is kiderült, hogy az eredmény az én kezelésem szempontjából is hasznos, ugyanis az abban szereplő genetikai mutatók alapján jobban be tudják lőni, hogy belém mit lőjenek. Vagy mit ne, merthogy az is előfordulhat, hogy amit amúgy adnának, az semmire sem jó az én esetemben. Így aztán ma annyit sikerült csak megtudnom, hogy hétfőn majd konzultálnak az esetemről és eldöntik, hogy mit és hogyan kapjak. Ez a konzílium amúgy is összeülne, de a fenti vizsgálati eredmény elvileg további segítséget jelent. És tudják mi az érdekes? Hogy az általunk leszervezett vizsgálat nem része a normál protokollnak. Ez a rák duplán olyan, mint valami természetes szelekció: Ő maga és a páciens talpraesettsége is szelektál.

Hétfőtől ismét megpróbálok munkába állni. Máskor talán nem várja az ilyesmit az ember, de azért én reménykedem, hogy örömet is okoz majd, de legalábbis tovább erősíti bennem azt, hogy nem változott semmi, és lassan tényleg átadhatom magam a szürke hétköznapoknak, amelyek alatt aztán lehet tervezgetni a következő nyaralást.

Ui.:
Élesebb szeműek talán észrevették már a blog jobb oldali részén, hogy valami rejtélyes oknál fogva, ez a blog is bekerült az idei Goldenblog versenybe. Akinek van kedve, az szavazhat rá az "Egyéb blogok" között.
Szavazatot számítógépről és okostelefonról is lehet küldeni, ami azt jelenti, hogy egy ember két szavazatot tud leadni egy facebook profillal.
Köszönöm!

Újabb eseménytelennek mondható napokon vagyok túl. Változásként talán azt tudnám megemlíteni, hogy két nap szünet után újra visszatért az éjszakai álmatlanság.

Ismét ott tartok, hogy az éjszakák első felében annyit forgolódom, mint a vasorrú bába egy erősebb mágneses viharban. Képtelen vagyok elaludni, igaz, cserébe reggel nehezen kelek fel, pedig muszáj, hiszen minden napom úgy indul, hogy egy gyönyörű szempár mered rám, a gazdája pedig vékony hangon azt kérdezi, hogy "Apa, kijössz?". A válasz persze mindig az, hogy igen, igaz, ez úgy hangzik, hogy hmmpfhe. Vagy valami ilyesmi. Ezután alig telik el 10-15 perc és már "pattanok" is. Ennek megfelelően aztán a nap második felében alvajáró vagyok, de legalábbis csökkentett vitalitással változtatok helyet vagy csinálok bármit. Pedig a megoldás rém egyszerű lenne: végre el kellene mennem egy kiadósat mozogni. Egyrészt felébrednék tőle, másrészt este jobban aludnék. Két legyet egycsapásra.
Sajnos azonban azt nem lehet. De őszintén meg lennék lepve, ha sikerülne féken tartani magam további 3-4 hétig. Bár lehet, hogy ez nem lesz annyira nehéz, hiszen jövő szerdán megyek vissza az onkológushoz, hogy megtudjam mikortól és pontosan mit terveznek belém tölteni a négy hónapos kemó alatt. Nem pontosan emlékszem rá, hogy mit éreztem a műtét előtti kemó megkezdését megelőzően, de azt pontosan tudom, hogy most a hátam közepére sem kívánom ezt a macerát. És mégis, tudomásul kell vennem, hogy nem csak a hátam közepének jut majd vegyipar legfrissebb termékeiből.
Motivációként a kiújulás és/vagy az áttétek elkerülését tudom csak felhozni, ami azért nem rossz érv, de ugyanakkor mégsem lelkesítő. Pedig mostanában ettől tartok a legjobban. Ami logikusnak mondható, hiszen az eddigi legnagyobb félelmemen, a műtéten már túl vagyok. Kétszer is.
Mivel azonban nem szeretem a tétlenséget, gyorsan új agyalni való után néztem, így most a legkisebb bizsergésre is többszörös áttétet vagyok képes vizionálni. Ezen sorok írása közben pl. a mellkasom teteje környékén érzek némi furcsa érzést, ami az elmém szerint akár egy remek tüdő áttét is lehet. Ugyanígy tudom a nappali álmosságomat is betudni mondjuk vörösvértest hiánynak is, dacára annak, hogy arra eléggé ésszerű magyarázatként szolgál az, hogy csak néhány órákat alszom. Jó lenne túlesni valami kontrollvizsgálaton, igaz, az eredmény elkészüléséig valószínűleg éveket öregednék.
Pedig elvileg nem is kellene, hogy ilyesmiken törjem a fejem, hiszen amint arról már írtam, összességében nem érzem magam rosszul. A gond talán az, hogy ez a nyavalya sokkal gyakrabban alakul ki újra, mint mondjuk egy kioperált vakbél. És ezt sajnos a fejem is tudja. Fogalmam sincs, hogy mi az a hobbi, ami képes lekötni a gondolataimat heti 168 órában, de jó lenne megtalálni. Már csak azért is, mert azokban az órákban, amikor éppen nem gondolok a fentiekre, akkor szinte már-már maradéktalanul boldog vagyok az egyébként nyilvánvalóan átlagos életemmel. Vágyni persze akkor is vágyom mindenféle világi dolgok után, de az is a boldogság része: elképzelni, hogy megvan a vágyott dolog.

Dacára annak, hogy az ébren töltött éjszakai órákat nem a halálhoz vezető út tervezése köti le, nem vagyok benne biztos, hogy nem valami ilyesmi az oka az álmatlanságomnak.
Az éjszaka csendje egyébként is remek táptalaj a különféle, teljességgel haszontalan gondolatok megszületésének. Néhány hónapja ugyan megtörtént, hogy álmomban kitaláltam életem poénját, de az sajnos azóta sem jutott eszembe, így bátran nevezhető haszontalannak. Két éjszakával ezelőtt pedig olyan égető problémára sikerült megoldást találnom, hogy miként szabadulhatnék meg a velünk szimbiózisban élő két szobanövényünktől. Egy lakótelepi lakás ugye nem a kertészek álmainak netovábbja, de szerencsére mi nem is vagyunk ilyen lelkületűek. Valahogy azonban az évek során sikerült felhalmoznunk két szobanövényt is, amik nem olyan nagyok, de cserébe -hogy is mondjam csak-, csökkentett vizuális élményt nyújtanak. Régóta gondolkozom már a deportálásukon, de arra még nem vitt rá a lélek, hogy egyszerűen csak behajítsam őket a kukába. Arra, hogy valaki befogadja őket meg elég kicsi az esély, mivel, ahogy azt írtam, nem túl vonzóak. Még egy vak is gipszbe tett kézzel végezné, ha végigtapogatná őket, annyira távol állnak a széptől.
Így aztán azt találtam ki az említett éjszakai forgolódásom során, hogy amikor legközelebb költözik valaki a házból, akkor egy óvatlan pillanatba felteszem őket a teherautóra. Mármint a virágokat, nem a költözni vágyókat. Mint a kakukk, más fészkébe rakom a felnevelésre váró apróságokat. A módszer amúgy másra is használható, így akár régi sezlonyok kipenderítésére is megfelelő.
Mondanom sem kell, vizuális típus vagyok, így kis híja volt, hogy a ház népe ne a nevetésemre ébredjen, amikor elképzeltem, hogy milyen arcot vágnak a tulajok, amikor az új lakásba érve több (ronda) növényük és bútoruk van, mint amikor elindultak.

Bármennyire is jól szórakoztam azon az éjjel, nem bánnám, ha végre alhatnék egy jót úgy, hogy előtte nem hűtöm le a kerület levegőjét az állandó forgolódásommal. Addig marad az alvajárás.

Ui.:Két napja volt fél éve, hogy felállították az első diagnózist. Ez a bejegyzés pedig (beleszámítva a nem publikált utolsó bejegyzésemet is), az ötvenedik írásom.

A helyzet az, hogy nem igazán szeretem a változásokat. Legalábbis azokat, amelyek kihatással vannak az életemre. Részben talán ezért is nem költöztem még eddig külföldre. Vagy legalább egy másik lakásba.

Mostanában azonban mégis jobban örülök egy-két velem kapcsolatos változásnak. Főleg ami az általános állapotomat illeti. Az pedig az elmúlt egy hétben rohamos javulásnak indult, pedig annyira talán nem is volt rossz állapotban. Ok, a műtétek, főleg az első, eléggé megviselt, de mióta visszaállították az emberiségre amúgy jellemző emésztési útvonalamat, azóta sokkal jobban vagyok. El lehet persze viccelődni a stomával is, de lássuk be, sokkal jobb ez így.
A közel két hete belém fúrt lyuk szépen gyógyul, egyre kisebb ragtapaszokat igényel, ami nem csak azért örvendetes, mert így kevesebb hulladék képződik, hanem azért is, mert egyre nagyobb testfelületem szabadul meg a különféle ragasztóktól. Persze a felszabadított részeken még látszik az elnyomás, de idővel biztosan újra bőrnek lehet majd hívni az említett területet. Ha szerencsém lesz, még a viszketés is elmúlik.
Fizikailag is egyre jobban vagyok, nem mintha eddig lepukkantnak éreztem volna magam. Ma például egyedül mentem "nagy" bevásárolni, így egyrészt ismét a saját logikám szerint kóricálhattam a polcerdőben, másrészt ezúttal senki sem akarta kivenni a kezemből a 40 dekánál nehezebb tárgyakat. Sosem emelgettem még ilyen vidáman a hatszor másfél literes ásványvizes egységcsomagot. Egész kedvet kaptam egy árufeltöltői munkához. Sajnos azonban bármennyire is fittnek érzem magam, az eszem tudja, hogy néhány hétig még jobb nem ugrálni. De mint az tudjuk, ezt nem olyan könnyű megállni. Főleg Olimpia idején. Igaz, ma véget ért a kéthetes esemény, de mivel szinte minden percét végignéztem, elég sokszor volt alkalmam ugrálni a TV előtt. A versenyzőink az eredményeiknek örültek, én meg annak, hogy úgy ugrálok, mintha kórháznak még csak a közelében sem jártam volna mostanában.
Azért némi ijedségre is volt alkalmam az elmúlt napokban, ugyanis az egyik zuhanyzás után egy apró tűzőgépkapcsot találtam a kádban. Önmagában persze nem a kicsiny fémdarabka volt az ijesztő, hanem a kérdés, hogy honnak került oda? A kapocs mérete körülbelül a harmada lehet egy normál tűzőgépkapocsnak, de amúgy mindenben hasonlít normál rokonaira, azzal a különbséggel, hogy azok papírlapokhoz kapcsolódnak, ez pedig valószínűleg az első műtét során került belém, bélkapocsnak. Merthogy a bélvarrógép ilyenekkel dolgozik. Mivel a sebészeten minden érintett személy jól megérdemelt szabadságát tölti, nem volt kit felhívni, de szerencsére a párom talált némi infót a neten, és megnyugtatott, hogy amennyiben nem kezdek a kapcson kívül további irodaszereknek is életet adni, akkor nem lesz semmi gond, hiszen az említett fémtárgyból még akár százak is lehetnek bennem. Egy meg nem oszt, nem szoroz. Pedig már felkészültem rá, hogy hamarosan A4-es lapokat, hibajavítót vagy akár egy komplett színes fénymásolót is szülök majd. A keresés közben bukkant elő  ez az oldal,, ahol remek képregény formájában mutatják be azt, amiről a kedves páciens lemarad az altatás miatt. Mit ne mondjak, fantasztikus, hogy hol tart már a tudomány! A kedvencem a tizenegyes kép, amin azt mutatják be, hogy miként villantanak a Man in Blacből ismert lámpával a belekbe, hogy azok elfelejtsék a hiányzó részeket. Persze simán lehet, hogy rosszul értelmezem a képet és az eszköz valójában nem egy lámpa, hanem egy trombita. Mivel a műtét közben én is aludtam, valószínűleg már sosem tudom meg.
No de vissza a változásokhoz! Ezt a bejegyzést ugyan megint az éjszaka közepén írom, de ezúttal nem azért írok ilyenkor, mert nem tudok aludni, hanem azért nem alszom, mert írok. Az elmúlt napokban újra sikerült rendeltetésszerűen használni az éjszakákat, sőt, tegnap este már hason is tudtam feküdni! Kezd visszaállni a rend. És, hogy ez mennyire jó...
Egyedül a rám váró kemó aggaszt kissé, de amúgy teljesen gondtalan életet élhetek. Ott van persze a megváltozott gyakoriságú mellékhelyiség látogatás is, de az elmúlt két hétben ebben is vélek felfedezni némi szabályosságot, ami azt jelenti, hogy az emésztésem úgy dolgozik, mint egy biztonsági őr, azaz ráállt a  24/48 órás munkarendre. Két napig rágódik a dolgon, egy nap pedig igyekszik megszabadulni tőle. De, ahogy az őrök sem alszanak egy teljes napot, úgy nekem sem kell(ett) egy teljes nap a dologhoz. Ha ez így is marad, akkor egye penész, hajlandó vagyok elfogadni ezt a kompromisszumot az elkövetkezendő 50 évre.

Ahogy azt a bevezető sorokban írtam, nem igazán szoktam jól viselni a változásokat. És mégis, most nem csak, hogy elviselem némelyiket, de még generálok is néhányat: pl. megváltoztattam a blog küllemét (köszi lapát és Mickey!), illetve ezentúl azt hiszem elhagyom a bejegyzések elején található figyelmeztetést. A régi olvasók már úgy is tudják, hogy mire számítsanak, az újak meg majd megtanulják.
Ha lesz időm, akkor talán még a világot is megváltoztatom. Vagy csak megtanulok máshogy nézni rá.

Mostanában kettős érzések vannak bennem. Egyrészt örülök, hogy túl vagyok a műtét(ek)en, amiktől a legjobban féltem, másrészt kissé csalódott vagyok a változások miatt, amelyeket a kezelésemnek ez a radikális része hozott.

Már írtam arról, hogy a stoma záró műtét óta volt olyan nap, amikor szinte az egész napos szórakozásomat a wc ajtó belső felének bámulása jelentette. Szerencsére azóta nem volt ennyire maratoni program, de az már azóta is előfordult, hogy a korábbiakhoz képest hosszabb időre bent ragadtam az elhúzódó ügyintézés miatt. Ennek elvileg két oka van: egyrészt hiányzik a puffertartályom nagy része, így, akárcsak a Toyota gyáraiban, nálam is Just In Time érkezik az áru, másrészt a lenti varrásnál ott maradt egy fém gyűrű, amelynek szűkítő hatása is van. Mint azt az első műtét után megtudtam, a bélvarrógéppel történő varrás egyik jellemzője, hogy egy kisméretű fém gyűrű marad hátra. Örökre. Elvileg ez a gyűrű nem akkora, hogy a reptéri ellenőrzésnél testüreg motozásig fajuljon minden egyes nyaralás, de némi szórakozást azért így is nyújt. Szinte szó szerint, ugyanis a szűkebb átmérő keskenyebb terméket eredményez, amely így értelemszerűen időben és térben is jobban elnyúlik. 
Mindez azzal is kiegészül, hogy főleg a hosszabb, akár két napos szünet után elég intenzíven próbál távozni a termék, amelynek féken tartásához időnként a gyöngyöző homlok is kevésnek látszik. Körülnéztem a neten, de egyelőre egyetlen záróizom aerobic videót sem találtam, így kénytelen leszek saját edzéstervet kialakítani a töltött nadrágok elkerülésére. Első körben azt hiszem, veszek egy havi bérletet a Kék Osztriga bárba, ahol az ösztöneimre hagyatkozva próbálom majd megtornáztatni az említett izomcsoportot.

Komolyan aggaszt néha, hogy már-már annyi ráhatásom van a dologra, mint a holnapi időjárás befolyásolására. Persze, ha akarom, azt is mondhatom, hogy mennyire szerencsés vagyok. Egyrészt ugye élek, így többek közt ezt a naplót is alkalmam van tovább írni, bár elképzelhető, hogy a blog olvasói szerint ez csak nekem szerencse.
Ennél is fontosabb, hogy az élet nevű kórságom elhúzódása miatt a családommal való kommunikáció sem egyirányú, mely mondjuk egy sírkőn keresztül történik. További szerencseként értékelhetem még azt is, hogy a fentebb leírt tünetek sokkal rosszabbak is lehetnének állítólag. Iparági pletykák szerint nem egy olyan kuncsaft van, aki tényleg a wc-n vagy annak 1,5 méteres körzetében éli mindennapjait. Ehhez képest én meg vígan jövök-megyek, szinte bárhova. Nem mondom, mindig bennem van, hogy vajon megúszom-e szárazon, de már maga a tény is örvendetes, hogy szabadon járhatok.

És mégis. Tegnap ismét sokáig voltam fent, amely nem csak a szokásos álmatlanság miatt történt, hanem azért is, mert a szervezetem azonnali szükségét érezte, hogy alapos ellenőrzésnek vessek alá egy tekercs wc papírt a lehető legtöbb szempont alapján. Mivel lelkiismeretes vagyok, nem is adtam 1,5 óránál alább a vizsgálatot. Ez akkor nyugtatólag hatott rám, így végre aludhattam, ám a délelőtt folyamán elragadott a nosztalgia az éjjeli program után, amely olyan jól sikerült, hogy vissza is tapsolt a közönség egy kis ráadásra. Magyarán a napot ébredés után ott kezdtem, ahol lefekvés előtt abbahagytam. Ha párnázott lenne a wc fala, akkor nem is kellett volna kijönnöm. Így, hogy nem voltam időhöz kötve, belefért a dolog, de azért az mindig elgondolkoztat, hogy ezek a többszöri és/vagy akár többórás programok nem biztos, hogy minden élethelyzetben kivitelezhetőek vagy, hogy nem okoznak-e kellemetlen helyzeteket. És ilyenkor egy kicsit mindig jobban aggódok a leendő hétköznapjaim minősége miatt. Ami ugye azért vicces, mert a diagnózis napján szerintem nem lett volna olyan kellemetlenség, amit ne vállaltam volna el cserébe azért, hogy a családommal lehessek.
Azt hiszem ott kezdődik a gond, hogy az első perctől fogva nem érzem magam betegnek. Sőt. Leszámítva a műtétes részeket, gyakorlatilag kifogástalan állapotban tengődtem az elmúlt fél év során. És lássuk be, attól, hogy nekem kicsit másképpen alakulnak a napjaim, a világ nem változott meg. És én továbbra is ebben a világban élek és ugyanazok az élmények, termékek csábítanak mint bárki mást vagy az egy évvel ezelőtti saját magamat. Ezek között pedig nem szerepel az, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a vízöblítéses árnyékszék.
Csinálják meg az ilyenkor szokásos kezeléseket és hagyjanak végre békén.

Ahogy írtam, továbbra sem érzem magam betegnek. Nagyon nehéz magam visszafogni, hogy ne fussak, focizzak, cipekedjek vagy dobáljam magasba a lányomat. Semmilyen fizikai akadályt nem érzek, egyedül az elmém próbál határt szabni a testemnek. Egyre kevesebb sikerrel: naná, hogy fölemelem a lányom...
A héten már a munkahelyemre is elkezdtem bejárni. Néhány órákra csak, de megyek. Jó dolog itthon ücsörögni, nézni az olimpiát, de a hosszú tétlenség nem nekem van kitalálva. Az a kényszerképzetem, hogy ha úgy viselkedek, mint egy ember, akkor az is leszek. Nem pedig valami wc-manó.

Néhány hét és kezdődik a prevenciós kemó, ami négy hónapig tart majd. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az idei év tizenkét hónapjából tízet ezzel a nyavalyával töltök. Ez nem kevés idő. De még nem tudtam eldönteni, hogy arányos-e az eredményhez képest, hiszen végeredményt csak később hirdetnek. Az eszem azt mondja, hogy ez az idő nem nagy ár, a lelkem azonban ennek a felét is sokallja. Hiszen nincs semmi bajom, akkor meg minek az a sok tű?

A hangulatomat ez a kettősség határozza meg mostanában. Ha sikerülne valahogy közelebb kerülni a harminchét éven át megszokott emésztésemhez, akkor persze ez rögtön egyoldalúvá válna. Nem lenne többé értelme a fej vagy írás játéknak: csak nyerőt dobnék.

Ma reggel sikeresen landolt a Curiosity a Marson, és ha egy kis szerencséje is lesz, akkor talán talál valami életre utaló nyomot is. Nekem szerencsére nem kellett ennyit repkednem az űrben, hogy némi életjelre bukkanjak.

Rengeteg időm van életre utaló jelek után kutatni, mert az alvás továbbra is nehézkesen megy. Főleg az elalvás. Hajnali kettő előtt gyakorlatilag egyáltalán nem tudok elaludni, aminek az az eredménye, hogy a reggeli ébredés időnként délelőttivé alakul. Nem fáj semmim, egyszerűen csak nem találom a helyem, ahogy bennem futkosó bizsergés sem. Ha Öveges professzor még élne, akkor engem használna fel valamelyik kísérletéhez, amelyben a kóboráramról lenne szó.
Más nyűgöm egyelőre nincs. A WC látogatása is egészen elfogadható mértéket öltött az elmúlt szűk egy hétben. Talán csak az zavaró néha, hogy szereti kicentizni a viharjelzés kiadását a szervezetem, így időnként öles léptekkel kell haladnom.
Pénteken ismét ellátogattam kedvenc sebészetemre, ahol kicsit kitisztogatták az egy hete belém fúrt lyukat. Meglepő módon sokkal kevésbé volt rossz, mint azt vártam. Inkább kellemetlennek mondanám, mintsem rossznak a folyamatot. Még a varrást is megúsztam, mondván néhány hét alatt majd magától összenő. Kíváncsi leszek rá, hogy hogyan? Illetve, hogy milyen nyoma lesz majd. Nem mintha veszélyeztetné a heg a modellkarrieremet. Ha meg esetleg mégsem nőne össze a Mariana-árok mélységű lyuk, akkor egyszerűen feltöltöm vízzel és kiteszek rá egy táblát KÍVÁNSÁG KÚT! felirattal. A turisták majd özönlenek, hogy némi bedobált Euró apróért cserébe kívánhassanak. Végre biztos megélhetésem lenne.
Persze megeshet, hogy mégis az orvosoknak lesz igaza, és a lyuk beforr néhány hét alatt. Más kérdés, hogy a fúrás, faragás és varrás triónak köszönhetően olyan hepehupás lett a hasam azon része, hogy szegényebb falusi iskolákban simán lehetnék a Dunántúl 1:43-as domborzati térképe. A lassan visszanövő szőr jelképezhetné mondjuk a somogyi erdőket. Lehet, hogy egy-két dámszarvas is felbukkanna idővel.

Lassan talán némi vitalitás is visszaköltözik majd belém. Fizikailag teljesen rendben vagyok, inkább fejben eresztettem le egy kicsit. Persze lassan vége a nyárnak, letelik az óvodai szünet és szerintem én is hamarosan munkába állok majd. Az előkezelések alatt kifejezetten jól esett a fejemnek a munka, így remélem, hogy ismét sikerül majd lekötnöm a gondolataimat, amik kissé össze-vissza kalandoznak mostanában. Egyrészt ugye próbálnának a megszokott dolgokon merengeni, másrészt viszont gyakran eszembe jut az is, hogy mi várhat még rám? Kiújulás és áttét ügyileg. A márciusi CT és MR vizsgálatok alapján elvileg most sehol sem kellene bennem öngyilkos sejteknek lennie, de ez ugye most szinte csak elmélet. Néhány hét múlva kezdődik majd a négy hónaposra jósolt prevenciós kemó kúra, amely közben valószínűleg egy ellenőrző CT-re is kapok majd belépőt. Gondolom frászban leszek majd, hogy mit mutat. Már most is abban vagyok kicsit.
És ez a frász szerintem örökre belém költözik majd, hiszen innentől kezdve folyamatosan járkálhatok majd a különféle ellenőrző vizsgálatokra: vérvétel, tükrözések, CT, ultrahang, röntgen, javasasszony, stb.
Sugárzóbb leszek, mint a Curie házaspár.

Próbálnék tehát visszakanyarodni a megszokott napokhoz. Már a foci is ott motoszkál a fejemben és lassan talán a lábamban is. Igaz, még vagy egy hónapig nem nagyon futkározhatok. Persze a szezon is csak szeptemberben kezdődik, úgyhogy akár a szokásos pihenésnek is felfoghatom a szünetet. Más kérdés, hogy a kemó is akörül kezdődik, így fogalmam sincs, hogy mikor tudok majd ismét mozogni egy kicsit. Vagy sokat. Ha a kemó megakadályoz majd benne, akkor marad a tavasz. Pedig már nagyon hiányzik a mozgás a lelkemnek és szerintem a szervezetemnek is. Aludni legalábbis biztosan jobban tudnék.
Addig azonban marad az éjszakai plafonbámulás. De lehet, hogy megpróbálom magam hasznossá tenni és inkább az égboltot kémlelem majd. Hátha a Marsról is küldtek ide valakit.