Korábban talán már írtam róla, hogy szeretek elolvasni minden szembejövő betűt, mert nagyon sok minden érdekel. Lehet az könyv, újság, internetes oldal vagy akár egy felvágott csomagolása. Amin betű van, azt elolvasom, hátha valami érdekes tudásra teszek így szert. Tudást persze nem csak olvasás útján szerezhet az ember.
Azt például, hogy mi zajlik a testemben, egyáltalán nem tudom elolvasni. Legjobb esetben is csak jelekből olvashat az érintett test gazdája, így nem marad más hátra, mint a különféle vizsgálatok. Mostanában én kettőre is vártam, de jelen állás szerint három lesz belőle. Nem kell semmi különlegesre gondolni, mindösszesen egy vérvétel került fel az aktuális tükrözés illetve a CT mellé. Már vagy egy hónapja nem vegzáltak tűvel, így éppen ideje van egy kis nosztalgiának, amire valószínűleg a jövő hét folyamán sort is kerítek majd valamikor.
A sebészt természetesen még mindig nem hívtam fel időpontért, így a tükrözés még várat magára, de holnap igyekszem majd erre is időt szakítani. Persze ez nem csak ezen múlt eddig, hanem azon is, hogy kivártam. A múlt hét végén ugye kétszer is kapkodnom kellett a lábam a felgyorsult emésztésem miatt, így adtam némi diétát és időt a bennem tekergő csőhálózatnak. Nos, három nap teljes adásszünet után tegnap már volt termelés, de csak amolyan tesztüzemben, ami mára is csak kis mértékben emelkedett meg, így egyelőre úgy tűnik, hogy a kétnapos hasmenést talán csak valami külső dolog okozta, nem valami új tünet. Biztosat persze nem tudok és nem is merek gondolni.
Éppen ennek a tudásnak a hiánya az, ami nehézzé teszi azt a döntést, amit CT ügyben kellene meghoznom. Amint arról írtam, egy bizottsági döntésre vártam PET CT kontra CT ügyben, melynek végül CT lett a vége, azaz az említett grémium nem találta indokoltnak a részletesebb és ennek megfelelően drágább vizsgálat elvégzését.
Mondanám, hogy ez végül is jó, de mint az már ebből a naplóból kiderült, engem nem olyan könnyű megnyugtatni. Így aztán erősen elgondolkoztam azon, hogy önerőből kellene elvégeztetni a PET CT vizsgálatot. Sejthetik, hogy ehhez az üres üvegek visszaváltása nem nyújt elég fedezetet, mert a vizsgálat összege egy állami óvoda negyedéves menzaköltségét is fedezné. A bizottság tehát gyerekpárti.
A kérdés az, hogy vajon van-e érdemi haszna annak, ha ezt a típusú vizsgálatot végeztetem el? Az onkológusom (még sosem birtokoltam ilyesmit), szerint sem indokolt orvosilag, Ő is inkább a megnyugtatásom miatt próbálta elvégeztetni. Szerinte most a sima CT is jó, PET-re inkább később, mondjuk úgy egy év múlva küldene. Hajlanék rá, hogy egyetértsek vele, de félek tőle, hogy tényleg ott lenne a fejemben, hogy mi van, ha a profibb gép hamarabb rábökött volna valamire, amit úgy talán könnyebben lehetne kezelésbe venni. Nehéz ügy.
Szerencsére még van idő morfondíroznom, mert csak december első hetére van időpontom az említett szakemberhez. Persze így a decemberhez közeledve van egyéb kigondolni való dolog is, így talán lesz, ami majd némi kikapcsolódást nyújt az agyamnak.
Más! Legutóbb az új edzésmódszeremről írtam, ami nyilvánvalóan sikeres volt, hiszen hétfőn visszatértem a régihez: ismét voltam focizni. Remélem, végre sikerül újra állandósítanom ezt a programot, hiszen egyrészt szeretem csinálni, másrészt teljesen egyértelmű, hogy a kondícióm mellett a futball tudásom is fejlesztésre szorul. Hogy a csapattársak mennyire örültek a viszontlátásnak, azt nem tudom, nem azok az érzelgős alkatok, bár tartok tőle, hogy egyfajta átokként tekintenek rám. Ismét a támadószekciót próbáltam erősíteni, amit akár sikeresként is felfoghatnék, hiszen a befektetett energiához képest rengeteg a két lőtt gól és az egy gólpassz, de sajnos ismét én szereztem az első gólt, amiről pedig már tudjuk, hogy egyenlő a vereséggel. Most sem volt ez másként. Esküszöm, hogy nincs még egy ilyen állandó szabály az univerzumban, mint ez. Még a gravitáció is többet ingadozik.
Remélem, a sok betűvadászat előbb-utóbb eredményt hoz majd és feljutok a tudás fájának legalább az alsó ágaira. Akkor talán lesz annyi ismeretem, ami segít eldönteni például a CT kérdést, vagy megtudhatom végre, hogy mikor szabad gólt lőnöm. Már ha egyáltalán szabad. Addig azonban marad a kutyafája.

kép: www.studenlive.in
Nyavalya fronton nincsenek új híreim. Továbbra is várom, hogy valaki jelentkezzen CT ügyben, ami vagy PET CT lesz, vagy ha a nagy szakállú bizottság úgy ítéli meg, hogy ez a költséges röntgensugárzás nem indokolt, akkor normál CT-be dugnak. Remélem, alaposan áttanulmányozzák a papírjaimat, mert akkor láthatják majd, hogy be sem kell kapcsolniuk a gépet, mivel annyi sugárzásban volt részem az elmúlt időszakban, hogy webkamerán keresztül is tökéletes eredményt kapnak. Azon sem lepődnék meg, ha valamelyik hajnalban lerohanná a lakásunkat a CIA, mondván sugárfegyvereket jelzett az egyik műholdjuk. 
Ezen mondjuk nem is csodálkozom, amilyen álmos vagyok az elmúlt napokban. Megoldásként persze ott lenne az alvás, de ki akar ilyesmire időt fecsérelni? Mikor ott a koffein! Igaz, úgy tűnik, hogy valamit fordítva kötöttek be bennem, mert újabban hiába iszok Red Bullt, kólát vagy bármilyen koffein tartalmú dolgot, meglepő módon nem éber, hanem hihetetlenül álmos leszek tőlük fél órán belül. Simán használhatnám altatóként. Ki kellene próbálnom valami ütős altatót, hátha attól meg felpörögnék, amire igazán szükségem lenne.
Édes életből pedig ígérkezik mostanában egy kevés, hiszen mi lehetne édesebb, mint egy szülinapi torta? Egy hét és öt éves lesz a lányom, akinek az elkövetkezendő napokban semmi más dolga nem lesz, mint elfújni a gyertyákat, széttépni úgy 30 négyzetméternyi csomagolópapírt és büszkén kihúznia magát, hogy milyen nagy már. Ha elég gyors leszek, akkor talán nekem is jut egy szelet a tortából, és mivel biztosan nem citromos lesz, nem lesz, ami összehúzza a mosolygós arcokat.
Akárhogy is, eléggé bosszantó volt a dolog, amin szinte már nem is akadok fenn, mert nem ez az egyetlen ilyen mostanában. Nyilvánvaló, hogy nehezen lépek túl azon, hogy vajon mi lesz majd velem, ami azt hiszem némi feszültséggel és aggodalommal tölt el. Talán emiatt is tolerálok nehezebben dolgokat az utóbbi napokban. Tegnap például az óvodába menet szokás szerint megálltam, hogy az
Persze ez csak saját diagnózis, mert egyelőre nem mentem orvoshoz. Annyira elegem van már a doktorosdiból, hogy kivárok. Nem mondom, hogy nem volt még jobb, de annyira nem fáj. Ha mégis rosszabb lenne, akkor meg egyszerűen odaállok az előszoba fala elé és néhány perc mozdulatlanság után megnézem a tapétán a röntgenképet. Amennyi sugárzás ért az elmúlt időszakban biztos, hogy maradt még bennem ennyi felesleges dózis. 


Szerencsére a szegényes egészségügyünk még mindig rendelkezik egy halom műszerrel, még ha azok nagy része igencsak távol áll a használatra alkalmas kategóriától. Így aztán minden olyan ketyerébe betettek, amijük csak volt: sós kútba tettek, onnan is kivettek... Jött a mellkas CT, amihez egy másik kórházba kellett átvinni. Hiába mentem eredetileg autóval, azt nem használhattam, így életemben először mentővel utaztam. Érdekes élmény volt. A visszafelé vezető úton már a személyzet egyik tagjának telefonján nézegettem különféle nyílt töréseket és más, bőven 18-as karikával ellátott élettelen testeket ábrázoló fényképeket. Szóval igen oldott hangulatban utaztunk, főleg annak tükrében, hogy a CT sem embóliát sem más eltérést (pl. tüdőáttét) nem mutatott. A negatív vizsgálati eredmény persze azt is eredményezte, hogy csak odáig jutottunk, hogy mi bajom nincs, de az nem derült ki, hogy cserébe mi van?
Pénteken, mintegy edzés gyanánt ismét alávetettem magam egy kis vérvételnek, ami ezúttal simának volt mondható, már amennyiben eltekintünk a várakozási időtől. Olyan lassan haladt a sor, hogy volt, akinek kétszer is megünnepeltük a születésnapját a folyosón. Cserébe ismét volt időm eltűnődni azon, hogy vajon mi indíthatta a döntéshozókat arra, hogy ugyanabba a kicsiny váróhelyiségbe szervezzék az onkológiai vérvételre illetve a terhesgondozás keretében szükséges vizsgálatra jövők elhelyezését? Nem mondom, hogy a sorstársak között rengeteg a szemre is rossz formában lévő személy, de azért néha ott is bele lehet futni emberi sorsokba, amelyek nem feltétlen egy örömteli eseményre készülő kismamának valók. Persze lehet fordítva is nézni a dolgot: biztosan a rákos betegeket akarják feldobni a várandós anyák és leendő apukák jelenlétével.
Amúgy továbbra sem értem azt, hogy miért nem lehet összeállítani egy kiadványt az érintettek számára, amelyben egyrészt ilyen, másrészt mondjuk táplálkozási vagy életviteli tanácsokat adnának. Az elmúlt fél évben mindössze a műtét utáni diétához adtak egy ezerszer lefénymásolt papírt, amelyben leírták, hogy milyen ételek és összetevők azok, amelyek jó eséllyel nem oldozzák ki a varrócérnákra kötött apró csomókat. Ezen felül semmi. Máskor is írtam már, de leírom újra: a felépülés részben természetes szelekción alapul. Avagy szemesnek áll a világ. Ami nem túl jó hír sokak számára, legalábbis látok időnként olyan pácienseket, akiknek az is nagy kihívás, ha egy olyan ajtón kell bejutni, amit nem a kilincs, hanem a zárban lévő kulcs nyit. Néhány hete voltam szemtanúja annak az esetnek, ahol egy 60 év körüli férfi nehezen jutott túl azon, hogy hiába látja az Ő orvosának a nevét az ajtón, a kilincs helyén lévő gomb húzása nem nyitja az ajtót. Nem értette, hogy ha jó helyen jár, akkor miért nem nyílik az ajtó? A tekintete úgy 10x járta meg oda-vissza a névtábla-ajtógomb utat, de be így sem sikerült jutnia. Aztán felhívtam a figyelmét a kulcsra.
Szóval úgy látszott, minden a helyére kerül, hiszen mi kellhet még a boldogsághoz? Délután még egy barátom és a párja is meglátogatott, sőt, még egy kis étrend-kiegészítőt is hoztak sajtburger formájában, ami igencsak rám fért, mert a kórházi ellátmány finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Volt olyan ebéd, amibe a kanalat se mertem beletenni, annyira gyanúsan nézett ki.



Utolsó kommentek